Miért rajongunk a kémfilmekért?

Mi a kémthrillerek valódi szexepilje? Hogyan lehetséges az, hogy a műfaj hosszú évtizedek óta rabul ejti a cinephile-eket? A titok nyitja a nyaktörő akciókban, a csavaros bűnügyi történetekben, esetleg az egzotikus tárgyi világban keresendő?

Bombasztikus akciójelenetek, furmányos bűnügyi sztori, sok-sok intrika, Aston Martinokat felvonultató, szilaj autós üldözések, fényűzés, elegancia, sárm és szex: ezek a tökéletes kémfilm legfontosabb összetevői. Bár a műfaj témavilága és a formanyelve az utóbbi fél évszázadban nem változott túl sokat, mégsem veszített már-már mágikus vonzerejéből. A történetek többsége ráadásul nem is túlzottan összetett: habár az intrikák és árulások sűrű szövedékén olykor nehéz átlátnunk, a kémfilmek legtöbbje mégiscsak egy világméretű összeesküvésről szól, melyet a leleményes és kőkemény főhősnek mindenáron le kell lepleznie, mielőtt túl késő volna. Lényegében a nagymúltú James Bond-franchise, a Kingsman, a 355 és a Homeland című tévésorozat is ennek a narratív mintának a „variánsa”. Hogyan lehetséges, hogy a felsorolt produkciók mégis az újdonság élményével hatnak ránk?

Nos, a kémthriller – ezernyi más filmműfajhoz hasonlóan – az irodalomban gyökeredzik. Az első kémregények a 19. és a 20. század fordulóján szökkentek szárba. Egyik legjelentősebb reprezentánsuk a Nobel-díjas Rudyard Kipling Kim című alkotása, mely egy, a britek által megszállt Indiában élő ír fiúcskáról szól, aki belekóstol a kémkedés tudományába.

Már Kipling munkájában is megjelenik a tradicionális kémhistóriák egyik legfontosabb ismertetőjegye, a tágabb geopolitikai kontextus, s a katonai (háborús) összecsapásoktól való félelem. Nem csoda hát, ha a műfaj a hidegháború érájában borult virágjába. Az első James Bond-film, a Dr. No a kubai rakétaválság esztendejében, 1962-ben robbant be a világ filmszínházaiba. Őfelsége tökéletes eleganciájú, sármos titkosügynöke tehát az atompánik csúcskorszakában kezdte meg mozgóképes karrierjét: egy olyan időszakban, amikor a nukleáris apokalipszis nem távoli, ködös vízió volt csupán, hanem Damoklész-kardként lebegett a hétköznapi emberek feje felett. A címbéli antagonista, Dr. No egy nemzetközi terrorszervezet, a SPECTRE tagja, ráadásul kínai és német vér is csörgedezik az ereiben.

E karakterjegyekkel az alkotók – bujtatottan bár, de – a nukleáris hadviselés szuperhatalmakon (Egyesült Államok, Szovjetunió) túlmutató kiterjesztésével kapcsolatos félelmeiket fogalmazták vászonra – nyilatkozta Samhita Sunya filmtörténész a CNN-nek. Ebbe a riasztó közérzületbe beletartoztak a különböző szubnacionális szereplők (például nemzetközi szervezetek), illetve Kína atomfegyverkezését illető aggályok is – tette hozzá a szakember.

Azóta persze hatalmasat fordult a világ, s a globális fenyegetettség ma egész más dimenziót ölt, mint 50-60 évvel ezelőtt. A koronavírus-járvány, a mesterséges intelligencia, a legkülönbözőbb összeesküvés-elméletek és világvége-szcenáriók virágkorában sokkal törékenyebbé, kiszámíthatatlanabbá váltak a mindennapjaink. Erre pedig a kortárs kémfilmek is élénken rezonálnak. Tavaly két olyan opusz (Mission: Impossible: Leszámolás, A Fortune-hadművelet) is született, melyekben a hősöknek – a világ megmentése érdekében – az öntudatra ébredt  mesterséges intelligenciát kell megállítaniuk, vagy épp egy illetéktelen kezekbe került MI-eszközt kell biztonságba helyezniük. Mindez egy olyan korszakban történik, amikor a mesterséges intelligencia kutatásának és fejlesztésének szabályozását világszerte indulatos viták övezik, a technológia jövőjét és hasznosságát illetően pedig látványosan megoszlik a szakértők és a laikusok véleménye is.

Lassan szétszálazhatatlanul egybeszövődik a filmvászonról áradó, a média által generált és a hétköznapokban tapasztalható szorongás. Sőt, voltaképpen ez vált modern, 21. századi életünk egyik kulcsélményévé. „Örökösen ezt látjuk a különböző művészeti, illetve szórakoztatóipari médiumokban, mint amilyen a film, a televízió vagy az irodalom. Éppen ezért érdekelnek egyre több embert az ilyesféle narratívák. Mi több, a média és a kormányzati kommunikáció is folyamatosan azt sugallja felénk, hogy hatalmas veszélyben vagyunk” – fogalmazott Julia Tatiana Bailey művészettörténész. „És mindez csak tovább táplálja a paranoiát” – tette hozzá.

Azt is érdekes megfigyelni, hogy a kémfilmek ma már egy egyre szélesedő globális térben játszódnak. Christopher Nolan 2020-ban bemutatott Tenetjében Olaszország egyik leggyönyörűbb vidéke, a fenséges Amalfi-part éppúgy felsejlik, mint India sokmilliós világvárosa, a mindig nyüzsgő Mumbai. Az új James Bond-széria 2015-ös darabjában, a Spectre – A Fantom visszatérben a címszereplő (Daniel Craig) Mexikó utcáin sétálgat, miközben egy nagyszabású parádé zajlik a háttérben (a négyperces jelenetet tartalmazó YouTube-videó többmillió kattintást generált), az első Mission: Impossible-film legdrámaibb mozzanatai pedig Prága macskaköves utcáin játszódtak.

A műfaj tehát nem pusztán azt a közérzetet tolmácsolja meglepő hitelességgel, mely a valós mindennapjainkra is rátelepedett, de lassacskán globálissá is válik. A korszerű kémtörténetek már két-három földrészen átívelő, világméretű kalandok, melyekkel New Yorktól Addisz-Abebáig bárki képes azonosulni.

Természetesen a villámgyors sportkocsik, a gyönyörű nők, az elegáns szabású öltönyök és a kacifántos, számítógépes trükkökkel felturbózott akciójelenetek is sokakat megdelejeznek, de valljuk be, mindez csupán púder. A kémthriller azért maradt a filmkultúra szerves része a hidegháborútól egészen napjainkig, mert kollektív rémálmainkból, szorongásainkból, kételyeinkből táplálkozik. Ennél pedig nem létezik hatásosabb afrodiziákum.