Korszakalkotó filmek egyetlen jelenetből: nincs bennük vágás

Az elmúlt évtizedben hihetetlenül népszerűvé vált a globális filmkultúrában az „egy jelenetből álló mozik” trendje. Nem mindig könnyű azonban megállapítani, hogy az adott mű tényleg egyetlen, vágás nélküli szcénából áll-e, vagy a szakemberek fondorlatos bűvészmutatványt hajtanak végre a szemünk előtt.

Már a huszadik század első felében is léteztek olyan nagyjátékfilmek, melyek egyetlen összefüggő – vágás nélküli – jelenetből álltak (vagy legalábbis ezt az illúziót keltették), a trend azonban az utóbbi tíz évben indult igazi felfutásnak a globális filmkultúrában. Általában rendkívül komoly technikai és logisztikai akadályokba ütközik az a stáb, mely – a valószerűség, az „itt és most” érzetét keltve – a tökéletes, vágásmentes folyamatosságra törekszik. Néha persze sikerül elérni ezt a ritka bravúrt, de az esetek túlnyomó többségében az alkotók a „könnyebbik” utat választják, s furfangos trükkökhöz folyamodnak, hogy átejtsék a nézőt.

És persze arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az egysnittes filmek egyszerűbb koncepciót, kevesebb speciális effektust, sőt sokszor improvizált párbeszédeket is igényelnek, vagyis a végeredmény nem feltétlenül felel majd meg a professzionális hollywoodi stílus normáinak.

Leegyszerűsítve akár azt is mondhatjuk, hogy ezek a produkciók zömmel szerzői tapintásúak, és egy szűkebb nézői réteget szeretnének megszólítani. Persze szép számmal akad köztük olyan darab is, ami – a sajátos forgatási körülmények és rendezői vízió ellenére – szélesebb körben is ismertté és elismertté vált. Nézzük tehát az általunk legjobbnak tartott egysnittes filmek listáját:

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014, r.: Alejandro González Iñárritu)

Iñárritu tíz évvel ezelőtti szerzői mozija fullánkos szatírába oltott intellektuális válságtörténet, középpontjában egy levitézlett színésszel (Michael Keaton), aki hajdanán egy ikonikus szuperhős bőrébe bújva hágott a csúcsra, később viszont megfeneklett a karrierje, és most egy sokat ígérő Broadway-darabtól reméli az ünnepélyes visszatérést. Mivel a cselekmény homlokterében egy színdarab áll, ebben a műfajban pedig a vágás értelmezhetetlen művelet, ezért ésszerűnek tűnik, hogy a Birdman is a radikális folyamatosságra épít. A közönség így könnyebben azonosulhat a Keaton által alakított – és kissé önportrészerűre sikeredett – főhőssel (szinte befészkelheti magát annak pszichéjébe), a harsány aláfestő zene, a töredezett narratíva és a folyamatosan mozgó kamera pedig egyszerre zavarba ejtő, mégis kellemes káoszélményt varázsol körénk. (A Birdman valójában nem egysnittes mozi: több különböző jelenetből áll, de a stáb zsenialitásának köszönhetően semmit sem érzékelünk ebből.)

Orosz bárka (Russzkij kovcseg, 2002, r.: Alexandr Szokurov)

Szokurov mozija valójában nem más, mint egy gigantikus történelmi és művészeti tárlatvezetés, Oroszország felmérhetetlenül gazdag múltjának mozgóképesített illusztrációja. Az alig több mint 90 perces Orosz bárka cselekménye papírvékony: a sztori egy kortárs filmrendezőről szól, aki váratlanul a szentpétervári Ermitrázsban találja magát, ráadásul a XVII. században. Miközben körutat tesz a múzeumban, meglepetten konstatálja, hogy az egyes műalkotások önálló életre kelnek, a különböző idődimenziók összekuszálódnak, a múlt iszapja felkavarodik, a történelem szele pedig hirtelen az arcába csap. Az Orosz bárka nehezen befogadható alkotás: aki az epikus konvencióra építő (vagyis eredendően történetmesélő jellegű) filmek gördülékenységét és célirányosságát várja tőle, az szükségszerűen csalódni fog, a(z orosz) történelem titkait fürkésző közönség viszont a szívébe zárhatja a 22 évvel ezelőtt készült darabot, melynek alkotói nem próbálták meg „mesterségesen összeragasztani” a különböző snitteket: ez a mozi tényleg egyetlen jelenetből áll!

1917 (2019, r.: Sam Mendes)

Sam Mendes öt évvel ezelőtt bemutatott, három Oscar-díjjal kitüntetett opusza az első világháború vérzivataros forgatagában játszódik, és két ifjú brit katona történetét meséli el, akiknek át kell hatolniuk a német vonalakon, hogy egy rendkívül fontos üzenetet kézbesítsenek bajtásaiknak. Mendes – aki korábban olyan instant klasszikusokkal bizonyította már rátermettségét, mint az Amerikai szépség vagy a Skyfall – nemcsak egy nagy formátumú, hajtűkanyarokkal teli, igazán szívhez szóló sztorit álmodott vászonra, de – karrierje során először – vakmerő filmnyelvi kísérletezésbe is kezdett. Noha valójában az 1917 is csak a legmodernebb technikának köszönhetően tűnik egysnittes alkotásnak, az illúzió több, mint megnyerő.

Utoya, július 22. (Utøya 22. juli, 2018, r.: Erik Poppe)

Ez a pazar norvég thriller 2011 júliusáig ugrik vissza az időben: főszereplői önfeledt fiatalok, akik egy békés szigeten táboroznak, s életük akkor pecsételődik meg, amikor hozzájuk is elér az oslói bombamerénylet híre. Nem sokkal később fülsiketítő lövések törik meg a csendet, az ifjú áldozatjelöltek pedig kétségbeesetten kezdenek menekülni a merénylő elől. A sztori egy Kaja nevű fiatal lányra fókuszál, akinek nemcsak a poklok poklán kell átevickélnie, de eközben még elveszett húga után is tűvé teszi a környéket. A szörnyű eseménysorozat kirostálhatatlan a történelmi emlékezetből: az említett szigeten 69 embert mészárolt le a szélsőjobboldali Anders Behring Breivik. Erik Poppe rendező kemény és hatásos eszközökkel hozza testközelbe a hétköznapi horrort: a kamera csókolózik a rettenettel, a néző szinte a saját bőrén érzi a húsbavágó fenyegetettséget, s együtt lélegzik a kiszolgáltatott protagonistákkal – de a film valójában azért ennyire realisztikus, mert a stáb egyetlen, vágás nélküli jelenetbe sűrítette a megrendítő históriát.

A kötél (Rope, 1948, r.: Alfred Hitchcock)

Hitchcock első színes nyersanyagra forgott filmje a mesteri feszültségkeltés iskolapéldája. Egyszerű elemekből építkező, de bámulatosan megkomponált kamarathriller pereg a szemünk előtt. A történet két felsőbbrendűségtől vezérelt New York-i fiatalemberről szól, akik elkövetik a „tökéletes” gyilkosságot. Látszólag minden ok és indíték nélkül megfojtják egyik barátjukat, majd a holttestet abba a ládába rejtik el, mely pár órával később már büféasztalként funkcionál – a bájos kis tetőtéri lakásban ugyanis parti készül, s hamarosan meg is érkeznek az előkelő vendégek (köztük az áldozat mit sem sejtő szüleivel). A tettesek egykori filozófiatanára (James Stewart) is meghívót kap az eseményre, s a gyanakvó férfi – korábbi tanítványai furcsa viselkedéséből kiindulva – lassacskán össze is rakja a képet. A közhiedelemmel ellentétben A kötél nem egyetlen snittből áll (erre az akkori technika nem is teremtett volna lehetőséget, mivel a korabeli filmtekercsek csak 10 percre elegendő felvételt tettek lehetővé), sőt a vájtszemű mozista még egy-egy éles vágást is felfedezhet a képsorokat fürkészve. Hitchcock a 10 perces filmtekercsek közötti váltást úgy oldotta meg, hogy – mielőtt a nyersanyag kifutott volna a kamerából – ráközelített az egyik szereplő hátára, és a kép pillanatnyi elsötétülése után innen indította el az újabb tekercset, ezzel érve el a megszakítatlannak tűnő képépítkezést – idézi fel a Filmvilág kiváló cikke. A színészek és a kellékesek folyamatosan arrébb rakták a különböző díszletelemeket, ezzel próbálva megkönnyíteni a rendhagyó körülményeket. A stáb olyannyira komolyan vette a munkát, hogy a felvételt még akkor sem szakították meg, amikor az operatőr a lábát törte. De hát az igazi művészetért meg kell szenvedni (úgy is mondhatnánk: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni), s ha valaki, hát a suspense nagymestere alaposan az eszébe véste ezt az örök érvényű bölcsességet.