Jack Nicholsonról vallott régi barátja: így van most a 88 éves színész

Hollywood egyik utolsó, még élő mohikánja 2010-ben vonult nyugdíjba, azóta pedig mereven elzárkózik a külvilágtól, és már az Oscar-ceremóniákon sem villan fel borotvaéles mosolya. Most régi barátja és pályatársa, Danny DeVito adott „helyzetjelentést” Jack Nicholson mindennapjairól.

A háromszoros Oscar-díjas Jack Nicholson a 2010-es évekre minden létező babért learatott már a filmszakmában. Karrierje hajnalán, a Hollywoodi Reneszánsz „második” vagy „elveszett” generációjának (Dennis Hopper, Monte Hellman, Peter Bogdanovich, Bob Rafelson) oszlopos tagjaként forgatókönyvírói és rendezői képességeit is megcsillogtatta, később pedig Amerika egyik legfontosabb színészegyéniségévé lépett elő. Legfontosabb mozijai – a Szelíd motorosok (1969), az Öt könnyű darab (1970), a Kínai negyed (1976), a Száll a kakukk fészkére (1975), a Ragyogás (1980) mára a tengerentúli (sőt: az egyetemes) mozgókép-történet részeivé váltak, Nicholson jellegzetes manírjai, intenzív arcjátéka, markáns egyénisége pedig nemzedékek emlékezetébe égtek bele. A színésznagyság azonban 2010-ben, a Honnan tudod? című vígjáték leforgatása után hátat fordított Hollywoodnak, s pár évvel később az Oscar-ceremóniákról is eltűnt. (Pedig azelőtt a gálák visszatérő vendégeként, általában az első sorok valamelyikéből villantott pengeéles mosolyt a kamerák felé.)

A 88 éves Nicholson mindennapjairól most régi cimborája és pályatársa, Danny DeVito adott helyzetjelentést. A két színész összesen négy közös filmet (Száll a kakukk fészkére, Becéző szavak, 1983; Hoffa, 1992; Támad a Mars, 1996) forgatott az évek során.

„Néhány hete láttam Jacket. Egy hónappal korábban volt a születésnapja, és nagyszerűen érzi magát” – nyilatkozta a People magazinnak DeVito.

A most 80 éves színészről egyébként kevesen tudják, hogy ünnepelt kollégájának köszönheti élete egyik legemlékezetesebb filmszerepét. Nicholson 1989-ben szerepelt Tim Burton első, korszakalkotó Batman-filmjében (az éjszakai igazságosztó ősellenségét, Jokert alakította szenzációsan), és amikor a rendező a folytatáshoz (Batman visszatér, 1992) castingolta a mellékszereplőket, Jack megemlítette neki, hogy Danny DeVito tökéletes lenne a Pingvinember szerepére. Burton végül – a színészóriás tanácsára – tényleg DeVitónak adta a megbízást, aki minden vásznon töltött pillanatában brillírozott.

Persze a két világsztárt a már említett Száll a kakukk fészkére – Milos Forman szatirikus hangvételű, mégis epekeserű drámája – hozta össze, melyben mindketten kimagasló alakítást nyújtottak. Michael Douglas, a precíz társadalomképként, illetve korrajzként is felfogható filmklasszikus producere később azt nyilatkozta, hogy a főszereplő, Randle McMurphy figuráját zseniálisan megformáló Nicholson először el sem akart menni a következő évi Oscar-gálára, pedig őt is felterjesztették egy elismerésre.

„Emlékszem, milyen sokáig tartott, míg meggyőztük Jack-et, hogy jöjjön el velünk a díjátadóra” – idézte az Independent Douglas szavait. „Először nagyon ellenkezett, de végül mégis kötélnek állt. Aztán persze a ceremónián nem tudtuk díjra váltani az első négy jelölést. Jack mellettem ült, hozzám hajolt, és azt mondta: ‘Ó, Mikey D, Mikey D, megmondtam előre, öreg.’ Mire én: „Csak várd ki a végét!'”

Douglas megérzése végül helyesnek bizonyult, Nicholson ugyanis a gálán elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat. Később még egy alkalommal diadalmaskodott ebben a kategóriában (akkor az 1997-es Lesz ez még így se! mizantróp írójának megformálásáért kapta a kitüntetést), 1984-ben pedig a Becéző szavak (1983) című melodráma nyugdíjas űrhajósának szerepéért díjazták, ekkor azonban a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában.