Federico Fellininek sokkal több köze van a Batman visszatérhez, mint gondolnád

Az olasz filmművészet gigásza mindig is őszinte csodálattal töltötte el az 1992-es amerikai blockbuster rendezőjét, Tim Burtont. De mégis hogyan hatott Federico Fellini életműve az egyszerre éjsötét és vidámpark-hangulatú Batman visszatérre?

Tim Burton 1989-es Batmanje falrengető sikernek bizonyult: egy percig sem volt kérdés, hogy a Michael Keaton és Jack Nicholson főszereplésével készült szuperhősfilm folytatást kap. A második epizódot három évvel később tekinthette meg a közönség, és bár a Batman visszatér is szép bevételt termelt, a stúdió – a közönség egy részével egyetemben – túlságosan komornak találta. (Nem véletlen, hogy a következő, sokkal inkább gyermekbarát hangvételű Batman-mozit már Joel Schumacher rendezte.)

Míg az első felvonás egy csúcskategóriás stúdiófilm volt, addig a Batman visszatér fölött Burton sokkal szorosabb kreatív kontrollt gyakorolt. Ezt tükrözi a végeredmény is: a rendező méregerős atmoszférájú, egyedi látványvilágú, de szinte már lázálomszerű meséje szétfeszítette a hollywoodi műfaji konvenciók kereteit.

Burton maga is elismerte, hogy műveit olyan rangos alkotók befolyásolták, mint Stanley Kubrick, Mario Bava, Ray Harryhausen, vagy épp Federico Fellini. A minap megjelent egy gondolatébresztő cikk a Collider hasábjain, mely arra a kérdésre próbál választ találni, hogyan hatott Fellini – a modern európai filmművészet gigásza – a Batman visszatérre.

Fellini és Batman – furcsa párosításnak tűnik? Nos, tudjuk jól, hogy Burtonnek egyébként is megvan a maga egyedi világa, melyet expresszionista stílushatások, komor, sötét képek, fakó színek és maguknak való, „napallergiában szenvedő” hősök fémjeleznek. De mit „tanulhatott” Fellinitől a kilencvenes évek egyik legtehetségesebb amerikai szerzői filmese?

Az olasz mester legtöbb alkotása egy misztikus, olykor szinte már megfejthetetlen álomvilágba kalauzol, melyben seregnyi freudiánus jelképpel találkozhatunk.

A Batman visszatérre szintúgy jellemző az álomszerű fogalmazásmód, de a pszichoanalízis filmes eszköztárát is előszeretettel használja. Gondoljunk csak arra az egyáltalán nem elhanyagolható jelentőségű motívumra, hogy Batman (Michael Keaton) ebben a történetben olyan ellenfelekkel találkozik, akik személyiségének egy-egy rejtett aspektusát jelenítik meg: a Macskanő (Michelle Pfeiffer) az álarcos igazságosztót, a Pingvinember (Danny DeVito) az elárvult, kőgazdag „óriáscsecsemőt”, Max Shreck (Christopher Walken) a sikerhajhász üzletembert. Sőt, maga a Pingvinember figurája is olyan, mintha Gotham City kollektív tudattalanjából nőne ki – nem véletlen, hogy a groteszk külsejű állatember a város alatt húzódó csatornarendszerben alakította ki saját bázisát.

Fellini rengeteg filmjében találkozunk cirkuszi mutatványosokkal, artistákkal, önfeledt bohócokkal.

A Batman visszatérben is felbukkan egy cirkuszi társulat, méghozzá a Vörös Háromszög Banda, mely a már említett Pingvin afféle magánhadseregének tekinthető. Sőt, a mozi eredendő álomszerűsége épp e kerge, vidámpark-hangulatot kölcsönző mellékkaraktereknek köszönhető. És ha jól belegondolunk, Fellininek rengeteg olyan ismert alkotása van – az Országútontól (1954) a Nyolc és félen (1963) át egészen a Ginger és Fredig -, melyben ugyanez a hangulat dominál.

A Batman visszatér alkotói számára az atmoszférateremtés és a karakterépítés sokkal fontosabb volt, mint a célirányos, átlátható történet.

Tény, hogy a nézőt sokkal inkább a furcsa látványvilág és a színpompás figurák ragadják magukkal, mint a kissé obskúrus sztori. Fellini számára – és ezt egy interjúban Burton maga is kihangsúlyozta – az elbeszélés szintén csak afféle keret volt, amit a szerző aztán különféle vizuális, emocionális vagy intellektuális tartalmakkal tölthet meg. És – ahogy azt a Collider imént idézett cikke is megállapítja – a Batman visszatér a Burton-életmű egyik legkevésbé elbeszélés-központú tétele.

És ha mindez nem volna elég, az is beszédes, hogy Burton az egész filmet stúdiókörülmények között forgatta.

A Batman visszatér volt a kilencvenes évek egyik utolsó blockbustere, melyhez – ahelyett, hogy a munka dandárját a komputertechnikára bízták volna – még grandiózus díszleteket építettek. Lehet, hogy ez a megoldás abban az időben már anakronisztikusnak tűnt, és csökkentette a film valószerűségét is, de Burton nem is törekedett a realizmusra, számára az volt a fontos, hogy a város kinézete a főbb szereplők pszichéjét, lelkét tükrözze. Fellini a legtöbb művét szintén stúdiókban készítette, mivel őt sem a realizmus igénye vezérelte, hanem az, hogy a díszletek összhangban legyenek azzal a közeggel, hangulattal, életérzéssel, amit az adott film meg akar idézni.

A leírtakból persze nem következik, hogy a Batman visszatér teljesen más tónusú film lett volna Fellini nélkül. Az azonban valószínűnek tűnik, hogy az olasz mester – aki egy évvel a blockbuster bemutatója után hunyt el – és életműve fontos inspirációs forrást jelentett Burton számára.

(Kiemelt kép: Warner Bros. Entertainment Inc.)