Hiába jelölték rá többször is, a legjobb rendezőnek járó Oscart sose nyerte el. Amikor pedig az Akadémia életmű díjjal tüntette ki a gálák történetében az egyik legrövidebb beszédet mondta el. Hitchcock csak annyit mondott: köszönöm.
Bár életében nem halmozták el díjakkal, Hitchcock kapcsán az utókor nem spórolt a dicséretekkel. Alig van olyan nagy neves rendező napjainkban, aki ne tekintene rá mesterként. Hitchcock a filmes világban kicsit olyan mint Shakespeare az irodalomban: a nevét szinte mindenki hallotta már. Tudni szokás, hogy a saját területén az egyik legnagyobb zseni volt, de viszonylag kevesen vannak, akik behatóan ismerik az életművét. Most összegyűjtöttük, hogy melyek azok a filmjei, amelyeket szerintünk tőle feltétlenül látni kell.
Az ember, aki túl sokat tudott (1956)
Hitchcock még kisgyerek volt, amikor az apja egy levéllel elküldte a rendőrséghez. A zsaruk miután elolvasták nem mondtak neki semmit, csak rács mögé dugták pár percre majd közölték vele: így jár az, aki rossz dolgot cselekszik.
Innentől Hitchcock rettegett a rendőröktől. A filmjeiben az egyik visszatérő téma lett, hogy egy kisember akarata ellenére bajba kerül és nem számíthat a hatóságokra, csak saját magára. Fényes példa erre „Az ember, aki túl sokat tudott”. A főszereplő épp Marokkóban nyaral a családjával, amikor szemtanúja lesz egy gyilkosságnak és mivel csak ő hallja az áldozat utolsó szavait belekeveredik egy nemzetközi összeesküvésbe.
Hitchcock ugyanezt a filmet 1934-ben már leforgatta. Csak akkor még „fillérekből” egy stúdióban vették fel az egészet. Ezúttal viszont óriási büdzséből gazdálkodhatott.
Arra, hogy Hitchcock milyen mesterien tud felépíteni egy jelenetet a finálé az egyik legjobb példa. A grandiózus Albert Hallban egy gyilkosságot pont akkor akarnak elkövetni, amikor a zenei előadás során a cintányérokat összeütik. A jelenet 12 perc hosszú, egyetlen sor dialógus se hangzik el, mégis végig odaszegezi a nézőt a képernyőhöz.
Psycho (1960)
Egy nő épp fürdik, amikor a zuhanyfüggönyön át feldereng egy idegen alakja. A kamera ráközelít a betolakodó sziluettjére. A rejtélyes alak elrántja a leplet és kést ránt mire a zene fülsiketítő módon felzúdul.
A Psycho „zuhany-jelenete” talán az egész filmtörténet leghíresebbje. Nem csak a kiváló rendezés miatt vált hírhedté, hanem mert Hitchcock felrúgta a filmes világ kliséit is. A bűnügyi filmeken edződött nézők szinte mindig pontosan tudhatták mely szereplők vannak biztonságban és kik azok, akik esetleg odaveszhetnek még a stáblista előtt. A Psycho viszont egy főszereplővel végzett, akiről egész addig úgy tűnt, semmi baja nem eshet.
Hitchcock úgy ijesztett rá a közönségre, hogy teljes bizonytalanságban hagyta őket. A film közepétől, lehetetlen kitalálni, hogy mi jön ezután.
A maga idején annyira felkavarta az embereket, hogy Walt Disney például azért nem engedte, hogy Hitchcock később a vidámparkjában forgasson mert „leforgatta azt a gusztustalan Psycho-t”. Mai fejjel már a képsorok kevésbé sokkolóak, viszont a történet-vezetés mai napig letaglózó.
A Psycho-nak nem csak egy rakás folytatása, hanem egy olyan remake-je is készült 1998-ban, amely jelenetről jelenetre lekövette az eredetit. Mégsem volt olyan jó, mint az 1960-as klasszikus. Így tökéletes példa lett arra, hogy az ördög a részletekben lakozik.
Észak-északnyugat (1959)
Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy Hitchcock már azelőtt leforgatta az első James Bond-filmet, hogy a 007-es ügynök először kilépett volna a nagyvászonra. Az Észak-északnyugatban már ott van a Bond-mozik összes ismert eleme: macsó főhős, feltupírozott kémtörténet, nyájas főgonosz és olyan látványos akciók, amelyek olykor turisztikai látnivalóknál játszódnak. Ezúttal egy alkalommal a Rushmore sziklaportréi körül megy a csetepaté, bár a film legismertebb akciójelenete az, amikor egy repülőgép ki akarja lőni a mezőn álldogáló főhőst.
Ha egy James Bond-film lenne, ez lenne köztük az egyik legjobb. Bár Hitchcockról ritkán jut eszünkbe a nevetés, sok filmjének kiváló humora is van, amire az Észak-északnyugat az egyik legjobb példa.
Hátsó ablak (1954)
Bár szerette az országokon átívelő nagyszabású történeteket, Hitchcock időről időre készített kamaradrámákat is. Mint a Kötélt, amely egyetlen apartmanban játszódik és végig olyan mintha egyetlen snitt vagyis egy vágás nélküli jelenet lenne az egész. Vagy ott van a Mentőcsónak, amely végig a címben jelzett helyszínen játszódik.
Ebben a műfajban a Hátsó ablak Hitchcock legjobbja. Hőse egy törött lábú fotós, aki a balesete miatt egy jó ideig nem hagyhatja el a házát. Ezért mi nézők is végig csak annyit látunk, amennyit ő: a külvilágból mindössze az szűrődik át, ami a hátsó ablakon keresztül látszódik.
Először úgy tűnik hogy nincs nagyon mit nézni: csak egy rakás unalmas szomszéd teszi a dolgát, ám egyszer csak gyanús események kezdenek kibontakozni. Mintha a szembelakásban egy gyilkosságra került volna sor. Hitchcock végig kétségek közt tartja a nézőt: vajon tényleg valami brutális történt a közeli házban vagy csak a fotóst kezdi megbolondítani a bezártság?
Ezzel a dilemmával egészen bravúrosan játszik, miközben még némi romantikát is csempészik a sztoriba.
Szédülés (1958)
Hitchcock életművében van egy-két mű, amely az idő próbáját nem tudta igazán kiállni. Mint a Madarak, ahol az effektek annyira avittnak hatnak mai szemmel, hogy a rémisztőnek szánt jeleneteket nehéz teljesen komolyan venni.
A Szédülésről azonban, ha ma mutatnák be, akkor is ódákat zengenének a kritikusok. A film eleinte olyan, mintha egyfajta bizarr ötvözete lenne egy szellemhistóriának és egy pszichológiai drámának. Egy volt rendőrt megbíznak egy sajátos esettel: egy nőt kell követnie nap mint nap, aki azt hiszi, hogy természetfölötti kapcsolat van közte és egy tragikusan meghalt őse között.
Hitchcock a maga korához képest rendszerint pörgős filmeket készített, a Szédülés viszont lassan építkezik, de a ráérős tempó sose torkoll unalomba. Sőt a film erős hangulata szinte beszippant. A végső, remek csavar pedig bebetonozza a filmet a mester legjobbjai között.
