Bong Joon-ho az első dél-koreai rendező, aki elnyerte az egyik legrangosabb filmes elismerést, a Palme d’Or-t a francia Riviérán.
A gazdatest, A Snowpiercer és az Okja rendezője az Élősködőkkel egy először fekete komédiának majd thrillernek álcázott szociodrámát hoz, ami szájbarágós monológok és pátoszos körítés nélkül mutatja meg mi történik, ha a szegények és gazdagok világa összeütközik, és azt, hogy annak, aki egy félszuterénből tekint fel az utca mocskára, annak semmi sem számít.
Mert a szegénység szagát nem lehet lemosni.
Ha a dél-koreai filmek kerülnek szóba, valószínűleg elsőre mindenkinek a horrorok jutnak eszébe, aztán talán még beugrik az Oldboy, de nem ez a legjobb intro, ha valakit szeretnénk elcipelni magunkkal a moziba. Bong Joon-ho filmje sem szűkölködik a drámai csavarokban és vérfürdőben, de az idén Cannes-ban Palme d’Or-ral díjazott mű ennél sokkal többet tud felmutatni. Igazi műfaji keverék, ahol az egyik pillanatban nevetünk a főszereplők ügyeskedésein és ügyetlenkedésein, a következőben pedig lélegzetvisszafojtva kapaszkodunk a karfába, miközben egymást váltják a gyönyörűen megkomponált tájképek és ritmusosan felépített vérengzések.
Két óra Dél-Korea legelőkelőbb és leghitványabb negyedei között ingázva, amit a gyomrunk is megérez.
A rendező már azelőtt képet fest a főszereplőkről, hogy egyáltalán elkezdenének peregni a reklámok és előzetesek a moziteremben. Tudjuk, hogy parazitákkal van dolgunk, és erre azonnal kapunk bizonyítékot is, a Kim család Wi-Fi-jén szörföl, és ahelyett, hogy rendes munkájuk lenne, pizza doboz hajtogatásból próbálnak így-úgy boldogulni. Apa, anya, valamint a lány és a fiú gyermek a félszuterénjük földbe süllyesztett megfigyelőállásából tekint fel a világra. Innen figyelik az utca mocskát, miközben olykor egy részeg levizeli az ablakukat viszonzásul – épp ennyit érnek a világ szemében. A fiú a szerencse folytán lehetőséget kap a kitörésre, amikor egy barátja beajánlja egy gazdag család gimnazista lánya mellé angoltanárnak. Az első repedés a gazdag házat védő kőkerítésen. Amikor kiderül, a Park család kisiskolás fia művészi babérokra tör, ki mást javasolna rajztanárnak egy távoli ismerősként, mint a húgát? Ügyeskedve, minden szélhámosi képességüket bevetve az egész parazita család beeszi magát a híres építész által a skandináv minimalizmus jegyében tervezett házba. A történet idáig egy szélhámos film is lehetne, jó adag fekete humorral megfűszerezve, de az élet sosem azt hozza, amire az ember számít, és a család mesterinek tűnő terve hirtelen életveszélyes macska-egér játék lesz. Többet a történetről nem lehet elárulni spoilerezés nélkül, és a rendező maga is azt kérte a Cannes-i premier előtt az újságíróktól, hogy az előzetesnél többet ne áruljanak el a cselekmény fordulatairól, így tiszteletben tartjuk a kérését és a nézők moziélményét.
Az ütős sztori mellett azonban a hangulat is magával ragadó, így arról is van mit beszélni bőven!
Az élősködő vagy parazita szót arra az élőlények használjuk, amely egy másik faj, (a gazdafaj) egyedeinek testében vagy testfelszínén él, és annak testéből táplálkozik. A Kim család a társadalmon élősködik, és minthogy a fejétől bűzlik a hal, az apa a fő agytröszt a sunyiságok mögött, akinek úgy tűnik mindig van egy terve. A valóság azonban az, hogy nincs semmilyen terve a problémák megoldására, a család helyzetének javítására, és úgy általában az életre. Ahogy az egyik jelenetben fiának magyarázza, semmi sem számít – kevés jelenet van a filmben, amely komolyan és nyíltan szól a szegénységről, sokkal inkább apró gesztusokkal közvetíti felénk a gazdag és nincstelen dél-koreaiak között tátongó szakadékot. Amikor azonban megteszi, akkor elgondolkozunk, hogy vajon ők miként váltak a sötétben meglapuló csótányokká. A film nem tér ki az előzménytörténetükre, de ott a kérdés, vajon a társadalom és az elutasítás tette őket ilyen ügyeskedővé vagy kizárólag magukat okolhatják a helyzetükért. Bong Joon-ho nem magasztalja fel a szegénységet, nem azt mondja, hogy a pénz megrontja az embereket, épp ellenkezőleg, a pénz hiánya teszi őket aljassá. Néha meg is sajnáljuk a jól öltözött, visszafogott és mérhetetlenül naiv, ezáltal irányítható Park családot, amiért ilyen könnyen bedőltek Kiméknek, akik az utolsó csepp vérig kiszipolyozzák őket.
Kimék gazdag család szolgálatában olyan jól játsszák a kedves, rendes, valamire való alkalmazottakat, hogy egyértelmű, azzal az erőfeszítéssel, amit az élősködésre fordítanak, akár azokká is válhatnának, akiknek tettetik magukat. Bármilyen sima a modoruk, a szegénység szagát azonban nem tudják lemosni. A félszuterén és a magas fallal körbevett, a tágas zen kerttel szegélyezett minimalista stílusban épült hatalmas ház kontrasztja a családok közötti ellentétek legplasztikusabb megtestesülései. Az események helyszíne főként az utóbbi, és szinte önálló szereplőjévé válik a történetnek. Elgondolkodtató, hogy a rendezők ezeket a modern kacsalábon forgó palotákat szemelik ki a legbrutálisabb történetek elmeséléséhez, legyen szó fizikai erőszakról vagy lelki terrorról.
A tűpontos dramaturgiával felépített történetet a képi világ maximálisan alátámasztja.
Ahol kell könnyed és játékos, de a vérengzés közben sem mond le az esztétikáról. A rengeteg totálplánba keretezett arccal olyan érzésünk van, mintha a falak mögül leselkednénk a szereplők után.
Az Élősködőket december 5-től vetítik a magyar mozik, és amellett, hogy idén Cannes-ban elvitte a Nagydíjat, a legjobb idegen nyelvű filmről a legjobb nemzetközi játékfilmre átkeresztelt kategóriában is az egyik legesélyesebb az Oscar-díj bezsebelésére. A kategóriában összesen 93 ország nevezett, és a Dél-Korea által jelölt film magyar kihívója az Akik maradtak című alkotás lesz. Az öt esélyest 2020. január 13-án fogják kihirdetni.
