Gengszterek a véletlen hálójában: 30 éves a Ponyvaregény

Zseniálisan őrült karakterek garmadája, csúcsra pörgetett erőszak, megmosolyogtató dialógusok a lábmasszázsról és az áfonyás palacsintáról, és egy művészfilmes ihletettségű elbeszélés, mely épp azért működőképes, mert kitüntetett szerepet szán a véletlennek. Harminc éve mutatták be Quentin Tarantino időtlen mesterművét, a posztmodern gengszterkomédiák csúcsát, a Ponyvaregényt.

Korunk egyik legnagyobb amerikai mozidirektora, Quentin Tarantino 1992-ben, a Kutyaszorítóban című emblematikus gengszterfilmjével szerzett magának hírnevet: a fanyar humorú, bonyolult időfelbontásra épülő, imádnivalóan kerge karakterekkel teli bűnügyi opusz gyorsan kultikus magasságba emelkedett, de az ifjú titán két évvel későbbi – hasonló gyökerű, mégis nagyobb léptékű – műve, a Ponyvaregény még nagyobb visszhangot váltott ki. Kevés olyan darab létezik, melyben ilyen gyönyörűen kicsúcsosodtak volna a kilencvenes évek első felének függetlenfilmes törekvései: egy alapvetően öntörvényű, szabálytalan ritmusú, még tematikájában is „anti-hollywoodianus” filmről van szó, mely ráadásul a francia új hullám – sőt: az európai művészfilm – egyik legfontosabb figurája, Jean-Luc Godard előtt tiszteleg. És mégis: ez a fékevesztett tempójú posztmodern gengszterkomédia az évtized talán legnagyobb hatású popkulturális jelenségévé vált, s akkora hatást gyakorolt az utókorra, mint Hitchcock Psychója vagy Francis Ford Coppola A Keresztapája.

Pedig amikor Tarantino bejelentette a projektet elsőként felkaroló stúdiónak, a TriStarnak, hogy szeretné nyolcmillió körül tartani a költségvetést, mindenki idegessé vált. „Jobban örültek volna, ha kérek 25 milliót egy sztárokkal teli produkcióra” – emlékezett vissza később a mozi-fenegyerek.

A TriStar aztán végül kihátrált a film mögül, s ekkor jött képbe a Miramax, melynek produkciós vezetője, Richard Gladstein Tarantino partnerén, Lawrence Bender produceren keresztül jutott hozzá a szkript egyik korai változatához. Gladstein hamar rájött, hogy a Kutyaszorítóban fojtogató, kamaradrámaszerű klausztrofóbiája valóságos operává tágult. Azonnal érdeklődést mutatott a mozi iránt, s a Miramax jutányos árnak tartotta a nyolcmillió dollárt.

Tarantino kérlelhetetlen csökönyösségének mindennél egyértelműbb bizonyítéka, hogy ragaszkodott a viszonylag ismeretlen, vagy épp megtépázott tekintélyű színészekből álló gárdához. A fejébe vette például, hogy az egyik központi karaktert, Vincent Vegát az akkorra már elfeledett sztárnak számító John Travolta alakítsa. A Miramax először hallani sem akart az ötletről – ők inkább Daniel Day-Lewist látták volna szívesen Vincent szerepében -, Tarantino viszont csak Travolta csillogó kék szemével és álmatag mosolyával tudta elképzelni a laza, folyton beszívva őgyelgő bérgyilkost. Érdekesség, hogy a rendező és a filmsztár már korábban is találkoztak: társasjátékoztak Tarantino nyugat-hollywoodi lakásában (furcsa véletlen, de a hetvenes években maga Travolta is bérelt egy lakást ugyanabban a házban), és amikor vendége túlzott szerénységgel nyilatkozott saját életművéről, a direktor neki szegezte a kérdést: „Tényleg nem tudod, hogy mit jelentesz az amerikai mozinak?”

De akkoriban a színészgárda többi tartóoszlopa sem számított valódi nagyágyúnak. Bruce Willis ekkorra már túl volt a Die Hard első és második részén, sőt Az utolsó cserkészen is, de aztán felejthető vígjátékokban és tucatthrillerekben kezdett szerepelni, s lassanként felélte addig megszerzett művészi kreditjeit. Az akciósztárral a Ponyvaregény másik fontos színésze, a Winston Wolfe-ot megformáló Harvey Keitel futott össze egy partin, és amikor megemlítette neki Tarantino filmtervét, Willis azonnal késztetést érzett, hogy beleolvasson a forgatókönyvbe. Nem sokkal később már a rendező előtt állt, s azt mondta: „Ebben én benne akarok lenni, mindegy, milyen szerepben.” A színészt még a fizetés sem érdekelte: Tarantinót zseniális látnoknak, afféle modern Shakespeare-nek tartotta, aki minden bizonnyal popkulturális súlyához méltó feladatot ad majd neki. A direktor pedig meglátta Willisben az ötvenes évek gyűrött keményfiúinak (Robert Mitchum, Aldo Ray) modern kori kiadását, és azonnal tudta, hogy a hajdani John McClane tündökölni fog Butch, a lecsúszott bokszoló szerepében. De a film további fontos szereplői (Samuel L. Jackson, Uma Thurman) is a Ponyvaregény segítségével vertek gyökeret a hollywoodi fősodorban, dacára annak, hogy korábban is feltűntek már nagyobb presztízsű mozikban.

A hagyományos felépítésű gengszterfilmek kedvelői számára a Ponyvaregény merő audiovizuális kakofónia, ultraerőszakos, beteg és perverz jelenetek egymásutánja. Csakhogy Tarantino nem hagyományos felépítésű gengszterfilmet forgatott. Inkább kajánul kineveti a műfajt, ahogy tette ezt a mesteri Kutyaszorítóban esetében is, csak ezúttal még nagyobb fordulatszámra kapcsol. Vászonra viszi az elképzelhetetlent, s ha kell, idegrohamba hajszolja nézőjét. Az erőszak posztmodern költészete elevenedik meg a szemünk előtt, és bár a jelenetek olykor a jó ízlés határát karcolgatják, virgonc abszurditásuk a meglepetés pörölycsapásszerű erejével hat.

Butch, a leharcolt bokszoló, aki – megbízója parancsának ellenszegülve – halálra veri ellenfelét a ringben, később a maffia bosszújával kénytelen szembesülni. Minden idők egyik legbizarrabb jelenete, amikor az alaposan felpaprikázott hős katonát (szamurájkardot) ragad, hogy megleckéztesse azokat a szado-mazo őrülteket, akik egy külvárosi használtcikk-üzlet pincéjében akarják halálra erőszakolni korábbi főnökét, Marsellus Wallace-t (Ving Rhames). Legalább ennyire őrült jelenet, amikor Mia (Thurman) túladagolja magát heroinnal, és Vincent – végső elkeseredésében – egy hatalmas tűt döf a nő leállt szívébe a mellcsontján át, hogy magához térítse. Nincs annál megmosolyogtatóbb és elvetemültebb jelenetsor, mint amikor Vincent és Jules (Samuel L. Jackson), a két vagány gengszter kulimászba kerül, mert egyikük pisztolya megcsúszik, és kiloccsantja újdonsült foglyuk, Marvin agyát. De Vincent és Butch rövid (ám annál véresebb) találkozása ugyanúgy felejthetetlen filmtörténeti momentum, mint a cselekménynek remek keretet adó étkezdei finálé, mely beteljesíti Jules pálfordulását.

A Ponyvaregény a Kutyaszorítóbanhoz hasonlóan összekuszálja a különböző idősíkokat, emellett pedig jóval töredezettebb is, mint nagy elődje, hiszen öt lazán összekapcsolódó sztori füzéréről van szó. A történet voltaképpen azt hivatott bemutatni, hogy modern világunkban a brutalitás ördögi köréből lehetetlen kilépni: az erőszak erőszakot szül, a folyamat végtelen és körkörös, akár a saját farkába harapó óriáskígyó. Tarantino erőszakfelfogása ősi és mitikus, már-már „ószövetségi”, a Ponyvaregény világa ugyanis azt sugallja, hogy a bűn büntetést szül, és ez a végzetszerűség nem kerülhető el pusztán azáltal, ha közben egy másik vezérelvet választunk magunknak. Nem a gyilkolás a legnagyobb bűn – sugallja a rendező -, hanem a hübrisz vaksága. Ha az erőszak „apostolai” azt hiszik, hogy ők a legerősebbek, akkor fel sem merülhet bennük, hogy létezhet egy náluk is nagyobb erő – írja kiváló cikkében Kovács András Bálint filmesztéta. Hogyan lehet mégis felismerni, hogy nem mi helyezkedünk el a „tápláléklánc” legtetején? Úgy, hogy figyelünk a véletlenekre, ahogy a gengszterlétből végül önként kilépő Jules is teszi. És a filmben nem csupán az tekinthető véletlenszerűnek, hogy a Julest és Vincentet megtámadó maffiózó minden egyes golyója célt téveszt és a falba fúródik: a Ponyvaregényben gyakorlatilag egymást érik azok a hol sokkoló, hol bizarr, hol könnyfakasztóan vicces helyzetek, melyek alapvetően a véletlen erejére építenek. Butch nem akarja szándékosan agyonütni ellenfelét a ringben, ez mégis megtörténik, így hát menekülnie kell; véletlenszerűen találkozik az utcán a rá vadászó Marsellusszal, akivel előbb összecsapnak, majd egyesítik erejüket az életükre törő perverzek ellen; Vincent véletlenül lövi le Marvint, az óvatlan mozdulatból azonban rengeteg probléma fakad, de végül ez vezeti el a két bérgyilkost a kávézóig, amelynek vendégeit Pumpkin (Tim Roth) és Honey Bunny (Amanda Plummer) ejtette foglyul. Mindez azért fontos, mert a végső találkozás során Jules megváltja nem csupán a Bonnie és Clyde-ot idéző rablópárost, de saját magát is. (A mozzanat annak ellenére is lényeges, hogy nem tudni, Pumpkinék mihez kezdenek a második lehetőséggel, amit a bűneivel leszámoló bérgyilkosnak köszönhetnek.)

A Jules által a film elején látható leszámolásjelenetben elszavalt (és a fináléban megismételt) Biblia-részlet legalább annyit merít Sonny Chiba Kage no Gundan: Hattori Hanzo című sorozatából (Tarantino egyik nagy kedvencéből), mint magából a Szentírásból. Julesban a cselekmény során átélt események egyébként mélyreható változást indítottak el. Ezt bizonyítja az is, hogy a veterán gengszter az utolsó jelenetben már másként adja elő a film eleji monológját: kommentálja, értelmezi is azt, ami arra enged következtetni, hogy végre megértette, mit is jelentenek a kimondott szavak.

A Ponyvaregény cselekményvilágát máig ezernyi rejtély övezi. Nem derül ki, mi lapul a Jules és Vincent által megszerzett aktatáskában. Az ötlet egyébként az 1955-ös magándetektív-noirból, a Kiss Me Deadly (1955) címűből származott, Tarantino pedig kéjes örömmel követte nyomon, hogy a stábtagok milyen megfejtésekkel rukkolnak elő. Egyesek szerint a táskában Marsellus lelke rejtőzik. (Ezt támasztja alá, hogy a táska számzárja 666, és amikor kinyitják, vakító fényesség árad belőle. Sőt, a Biblia szerint ha valaki szövetséget köt az ördöggel, annak a lelke a tarkóján át távozik, Marsellus tarkóján pedig megfigyelhetünk egy ragtapaszt.) Mások úgy vélték, a Kutyaszorítóban elrabolt gyémántjait, vagy esetleg Tarantino Oscar-díját tartalmazza.

Nos, rendezőnk az 1995-ös gálán végül tényleg megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscar-díjat, de ennél is fontosabb, hogy valódi filmforradalmat robbantott ki. Kortalan mesterműve teljesen átszabta a kilencvenes évek Hollywoodjának arculatát. És ez még nem minden. Az elmúlt 30 évben bárki is adta  posztmodern gengszterkomédiára a fejét, a közönség általában már az előtt felszisszent, hogy betette volna a lábát a moziba: „Ja, ez is olyan lesz, mint a Ponyvaregény?” Hiába: ebben a műfajban 30 éve nincs új a nap alatt, a Guy Ritchie-k és a David Leitch-ek pedig mind-mind Tarantino köpönyegéből bújtak elő.