Ezek voltak 2024 eddigi legjobb horrorfilmjei

Vitán felül áll, hogy a horrorfilmek virágkorát éljük. A közönséget még mindig lázba hozza, ha egy elsötétített vetítőteremben találkozhat mindazzal a borzalommal, mely a tudatalattija mélyén is ott lappang. Mivel továbbra is a horror a legtermékenyebb amerikai műfaj, így talán nem számít korainak, ha már október közepén leltárba szedjük az idei év gyöngyszemeit.

Bármilyen irányba változzanak is a vezető hollywoodi filmtrendek, egyvalami biztos: a horrorműfajra mindig lesz igény. A zsáner viszonylag kevés tőkét (és – hogy kissé rosszmájúak legyünk – sokszor még kevesebb képzelőerőt) igényel, viszont már egy közepes színvonalon megvalósított kísértet- vagy zombitörténettel is elementáris hatást lehet gyakorolni a befogadóra. Hogy miért? Mert a horror a rettegés iránti ősi vágyat elégíti ki. Mondhatnánk persze, hogy a nézők a mindennapokban is rengeteg borzalommal találkoznak. Elég csak bekapcsolni a tévét, vagy szörfözni az internetes hírcsatornákon, és szinte rögtön nyálkásan tapad érzékszerveinkre a vér, az erőszak, a szenvedés és a halál. Mi mégis élvezzük, hogy egy elsötétített vetítőteremben, mesterséges körülmények között találkozhatunk mindazzal az iszonyattal, amit máskor elfátyoloz előlünk a tudatalatti mocsárgőze.

A horror most, a 2020-as évek közepén is az egyik legvirulensebb amerikai műfaj. A színvonalasabb munkákat viszont egyre nehezebb kiszűrni, mégpedig azért, mert ellep bennünket a rémmesék áradata, s e szinte már szüntelen hatásdömpingben olykor elsikkad az, ami tényleg értékes.

Kissé talán korainak tűnhet, de a Collider már most elkészítette az év legemlékezetesebb horrorfilmjeinek rangsorát, melynek alapján most mi is előrukkolunk a saját összesítésünkkel. Ötös toplistánk következik.

5. Hang nélkül: Első nap (A Quiet Place: Day One – 2024, r.: Michael Sarnoski)

A Hang nélkül az utóbbi öt-hat év legkiegyenlítettebb színvonalú hollywoodi filmszériája: egyik folytatás sem hitelteleníti az elődjét, sőt inkább megnyerő következetességgel építi tovább a hangérzékeny szörnyek és az önmagukat szükségszerűen jelnyelvi tolmácsokká képező túlélők mítoszát. Az idén nyáron a mozikba került Első nap immár nem az előző fejezetekben megismert Abbott-család viszontagságos történetét gombolyítja tovább, hanem inkább elmeséli, hogyan is vette kezdetét az apokalipszis. Filmünk története egyetlen mondatban is összefoglalható: amikor New Yorkot elárasztják az idegen lények, egy rákbeteg költőnő átvarázsolja magát a pusztuláson és a lángokon, hogy eljuthasson kedvenc harlemi pizzázójába. A feszültségkezelés frontján Michael Sarnoski nagyjából igazodik elődjéhez, az első két mozit dirigáló John Krasinskihez: az Első nap fordulatos, okosan megírt és ötletesen megvalósított túlélőthriller, melynek igazi bukéja, hogy a túlélők az apokalipszis „nulladik órájában” még nem sajátították el a némaság összes fortélyát – ügyetlenkedésük pedig számos izgalmas bonyodalomnak ágyaz meg.

4. Kihantolt sír (Exhuma – 2024, r.: Jang Jae-hyun)

A dél-koreai horror különleges spiritualitása hatja át a Kihantolt sírt, melynek középpontjában egy híres sámán, Hwarim áll, aki társaival együtt azt a megbízást kapja, hogy azonosítsa egy Amerikában élő, dúsgazdag koreai család fiának titokzatos betegségét. Hamarosan kiderül, hogy a famíliát megátkozta egy baljós szellem, Hwarimra és szövetségeseire hárul hát a nem kicsiny feladat, hogy elűzzék a démoni entitást. Az erőteljesen a helyi kultúrában gyökeredző, ellenállhatatlanul markáns hangulatú horror lassan és agyafúrtan fokozza a nézőre nehezedő nyomást, miközben az őrület sűrű erdejébe vezet. Ha megcsömörlöttél a műfaj amerikai képviselőitől, akkor bizonyára kedvedet leled majd ebben az üdítően újszerű gyöngyszemben.

3. Late Night with the Devil (2024, r.: Cameron és Colin Cairnes)

Az idei tavasz horrormeglepetése a hetvenes évek horrorfilmjeinek azon vonulata előtt tiszteleg, mely a Sátán figuráját állította középpontjába (A Mephisto-keringő, Az ördögűző, Verseny az ördöggel, Ómen, Az őrszem). A Late Night with the Devil a zavaros hetvenes évekbe kalauzol, amikor Amerika belső lelkiismerete még a friss bel- és külpolitikai kataklizmák (vietnami háború, Watergate-botrány) emlékével dacolt, a társadalom pedig kvázivallásokba és valláspótlékokba (sátánizmus, okkultizmus, New Age mozgalom) menekült a nyomasztó valóság elől. A film főszereplője egy hanyatló nézettségű korabeli late night show házigazdája, aki úgy próbál visszakerülni a szakma csúcsára, hogy – egy „démonspecialista” segítségével – a nézők szeme láttára idéz meg egy veszedelmes, sötét entitást. Noha Cameron és Colin Cairnes formanyelvileg és tematikailag egyaránt ötletes, a hetvenes évek karcos hangulatát mesterien megidéző munkája semmi újat nem tesz hozzá a démonhorror rojtosra koptatott alműfajához, mégis annyira profin van összerakva, hogy szinte lehetetlen belekötni. A Late Night with the Devil egyébként kifejezetten „televízióra optimalizált” darab, szinte vétek is volna moziban nézni: van abban valami lúdbőröztetően bizarr, hogy az ember a tévéje képernyőjén keresztül bámul egy fiktív showműsort, melyben egyszer csak elszabadul a burjánzó kárhozat.

2. Oddity (2024, r.: Damian Mc Carthy)

Az ír Damian Mc Carthy második nagyjátékfilmje olyan, mintha egy rutinos, sokat látott rendező készítette volna. A néhány helyszínre korlátozódó cselekményben alig-alig találunk otromba jump scare-eket, elnagyolt, hatásvadász sokkeffekteket: McCarthy inkább a lassú, elegáns borzongatásban hisz, s még kameráját sem fürdeti meg pataknyi vérben, ahogy az manapság szokás. Az Oddity egyébként szinte már megmosolyogtatóan egyszerű története ellenére végig képes éberen tartani, sőt folyamatosan csigázni a néző érdeklődését, a Hitchcock legnemesebb thrillerjeire, valamint A ház hideg szívéhez (1963) hasonló klasszikus kísértetfilmekre tett utalások bámulatosak, a mű visszafogottságáról és leleményességéről pedig mindent elmond, hogy a szereplőkre leselkedő legnagyobb fenyegetést egy fából faragott, ősi bábu jelenti, mely időnként mocorogni kezd. Az Oddity a legjobb példa arra, hogy egy igazán élvezetes és szórakoztató horrorhoz nem kell óriási költségvetés, sem spontán megvalósított, olcsó sokkhatások: az iszonyatot ezúttal a szuggesztív színészi játék, a feszültséget hosszan érlelő, kellemesen ráérős cselekményépítés és a talányos, sokat sejtető, de a borzalmakat élesben csak ritkán megmutató képek ültetik el a szívünkben.

1. A szer (The Substance, 2024, r.: Coralie Fargeat)

Coralie Fargeat A bosszú című 2017-es revansfilmje még bosszantóan egyszerű panelekre épült, és nem árulkodott túlzottan eredeti alkotóról. Ezért is hatalmas szintugrás A szer című biohorror, amit az idei Cannes-i Filmfesztivál óta kórusban dicsérnek a nézők és a kritikusok is. Fargeat (akit olyan B-filmes alkotók inspiráltak, mint Brian Yuzna, Stuart Gordon vagy Frank Henenlotter) lenyűgözően rétegzett, pimasz és kellően társadalomkritikus művében keményen bírálja a hollywoodi sztárkultuszt, s az örök fiatalság illúzióját kínáló szépségiparba is belemar. A szer felkavaró képi megoldásaival, vérfagyasztó hangulatával és kompromisszummentes fordulataival bilincseli magához a virtigli horrorfanatikusokat, de a főszerepet játszó Demi Moore számára is ez a film jelentheti a nagy hollywoodi visszatérést (egyesek már most borítékolják, hogy a színésznő egy Oscar-díjat is besöpör majd a teljesítményéért). Ha jegyet váltott rá, David Cronenberg valószínűleg elégedetten csettintett, miközben a legördülő stáblistát bámulta.