Dühöngő bika: a film, mellyel Robert De Niro megmentette Martin Scorsese életét

Új-Hollywood egyik legnagyobb hatású és legtehetségesebb rendezőegyénisége, Martin Scorsese a hetvenes évek második felében óriási hullámvölgybe került – úgy magánéletét, mind szakmai pályafutását illetően. A válságból végül a korszak legőszintébb hangvételű szerzői filmje jelentette számára a kiutat.

Napjainkra Martin Scorsese maradt az Álomgyár egyik utolsó nagy mozimágusa. A hatvanas-hetvenes évek nagy, forradalmi szellemiségű rendezőgenerációinak jeles képviselői szinte mind elhunytak vagy visszavonultak a szakmától. Scorsese mellett Steven Spielberg, Woody Allen és Clint Eastwood reprezentálja még e legendás nemzedékeket a mai amerikai mozgóképművészetben. És bár időről időre mindannyian be szokták bizonyítani, hogy élemedett koruk ellenére túlságosan korai volna még leírni őket, az utóbbi évtizedben Scorsese volt az, aki művészi sokadvirágzását élte.

A Wall Street farkasa (2013) a 21. század egyik legnagyszerűbb, legprovokatívabb és legüdítőbb gengszterfilmje, a Némaság (2016) az európai művészfilm hagyományának méltó örököse, Az ír (2019) pedig mind vizualitását, mind játékidejét, mind pedig színészi teljesítményeit illetően egyedülálló vállalkozás.

De tekintsünk kicsit vissza a régmúltba! Scorsese pályája nem ívelt mindig meredeken felfelé. A hetvenes évek második felében élete egyik legsúlyosabb magánéleti és szakmai válságába került. Az amerikai mozik 1977-ben mutatták be New York, New York című musicaljét kedvenc házi színésze, Robert De Niro, valamint Liza Minnelli főszereplésével. A direktor ekkor már túl volt olyan meghatározó munkákon, mint az Aljas utcák (1973) vagy a Taxisofőr (1976), de a New York, New York volt az első igazi stúdiófilmje. A műfaj megcementesedett szabályait fel-fellazító musical – merész ambíciói dacára – nem talált pozitív fogadtatásra sem a közönség, sem a szakma berkeiben.

A New York, New York forgatásán a hírhedten öntörvényű, saját szerzői vízióihoz körömszakadtáig ragaszkodó Scorsese-nek rengeteg kompromisszumot kellett hoznia, ami ugyanúgy felőrölte az idegeit, mint második házassága zátonyra futása. A rendezőn elhatalmasodott kokainfüggősége, s végül kórházi kezelésre szorult. Scorsese egy, a The Hollywood Reporternek adott 2016-os interjújában ismerte be, hogy 1978-ban, amikor kórházba került, élet és halál között lebegett – idézi fel a Collider cikke. Ebben az időszakban asztmával is küzdött, addikciója pedig csak olaj volt a tűzre: a rendező rengeteget fogyott, de – bár kilátástalannak érezte az életét – nem uralkodott el rajta a halálvágy.

Scorsese-t a kórházban látogatta meg régi fegyvertársa, kedvenc színésze, Robert De Niro, aki a direktor figyelmébe ajánlott egy izgalmas filmötletet. „Meg akarsz halni? Erről van szó? Nem akarod látni, ahogy felnő a lányod, nem szeretnél újra megházasodni?” – kérdezte De Niro a kórházi ágyán heverő rendezőtől, akit végül a középsúlyú ökölvívó, Jake LaMotta tragikus, mégis felemelő története rángatott ki apátiájából. LaMotta a negyvenes évek végén profi világbajnok volt, pályaíve azonban később meghasadt, élete vakvágányra futott, és sosem érte el többé azokat a szédítő csúcsokat, melyeket hajdanán meghódított.

Mindenki érezte, hogy LaMotta bukástörténetén keresztül Scorsese saját sorsáról kíván mesélni. A Dühöngő bika egyfajta önterápia volt a rendezőzseni számára.

Scorsese a Taxisofőr cannes-i Arany Pálma-díja után dölyfössé vált: azt hitte, a lábai előtt hever a világ, a New York, New York azonban kijózanító pofont jelentett számára. Tégláról téglára kellett újra felépítenie a karrierjét, LaMotta kacifántos, göröngyökkel tarkított életútja pedig kiváló ihletforrásul szolgált. Annak érdekében, hogy „Bronx bikájának” igaz története valóban realisztikus legyen, a rendező seregnyi amatőr színészt szerződtetett a főbb szerepeket alakító Robert De Niro és Joe Pesci mellé. (Pesci, a Nagymenők és a Casino későbbi Oscar-díjas sztárja ekkor még lecsúszott, állástalan színész volt, aki egy veszteséges bronxi éttermet üzemeltetett. Igazi, A-kategóriás színésszé a Dühöngő bika tette.)

Scorsese celluloidra fogalmazott önvallomása a hetvenes-nyolcvanas évek szerzői filmjének csúcsteljesítményei közé tartozik. A rendező szerette volna, ha a darab minden egyes pillanata fájdalmasan életszerű. Ragaszkodott ahhoz, hogy a legkeményebb bokszjeleneteket is egyetlen kamerával rögzítsenek, ezáltal azt az érzetet keltve, mintha a felvevőgép lenne a mérkőzés harmadik szereplője – írja az IMDb. Sőt, a vágási munkálatok Scorsese New York-i lakásán folytak.

A rendező a zenei aláfestést egy Pietro Mascagni nevű olasz zeneszerző műveiből válogatta, méghozzá hihetetlen gondossággal. Scorsese úgy érezte, Mascagni mélabús, szomorkás szerzeményei tökéletesen illeszkednek filmje hangulatához. A mozi egyébként idővel valóságos „családi vállalkozássá” nőtte ki magát: a háztetőn zajló esküvő jelenetét a rendező betegsége miatt édesapja, Charles Scorsese dirigálta.

Az utómunkálatok végül annyira elhúzódtak, hogy a United Artists aggodalmaskodni kezdett. Scorsese azonban szerette volna, ha nyugodtan, a saját tempójában végezheti el az utolsó simításokat a filmen. Elevenen élt benne a New York, New York fiaskójának emléke, és a Dühöngő bika forgatása közben úgy érezte, hogy ez lesz az utolsó rendezése. Szerette volna, ha LaMotta bukástörténete tényleg megérinti a nézőket, és ezúttal mindenféle kompromisszumtól igyekezett távol tartani magát.

Amikor azonban a munka végéhez ért, egyszerre rádöbbent: a Dühöngő bika nem csupán önvallomás, hanem művészi újjászületésének záloga.

A filmet végül egykori professzorának, a New York University oktatójának, Haig Manoogiannek ajánlotta „szeretettel és eltökéltséggel”. Manoogian volt az első, aki segített Scorsese-nek tető alá hozni első rendezését, így aztán ez a gesztus különösen szívhez szólóra sikerült.

A sikerhez persze nem csupán a látnoki erejű Scorsese zsenialitása és megalkuvásmentes csökönyössége kellett, hanem Robert De Niro szédületes alakítása is, melyet máig brutális erődemonstrációként, a method acting diadalaként tartanak számon. Nem csoda, hogy De Niro megkapta a második Oscar-díját a szenvedélyes LaMotta megformálásáért, akinek sorsába eleve bele volt kódolva a bukása. A filmszínész, aki ekkor már túl volt egy aranyszobrocskán (A Keresztapa 2 mellékszerepéért kapta), az önsanyargatás mellett döntött: előbb profi ökölvívókat megszégyenítő fizikumra tett szert (nem más, mint az igazi LaMotta irányítása alatt edzett), majd rengeteg plusz kilót szedett magára, hogy a figura időskori, megkeseredett alakmását is hitelesen személyesíthesse meg. (Mindeközben hónapokig szünetelt a forgatás, hogy a színésznek legyen ideje e döbbenetes metamorfózisra.) De Niro átváltozása olyannyira meggyőzőre sikeredett, hogy a filmsztár három alkalommal élesben is a szorítóba lépett, és két mérkőzést meg is nyert.

A Dühöngő bikáért Thelma Schoonmaker vágó is Oscar-díjat kapott, Scorsese, Pesci és a női főszerepet alakító Cathy Moriarty azonban csak a jelölésig jutott. Az igazi zsenialitást persze nem az aranyszobrok számában mérik, s azóta Scorsese opusza kiállta az idő próbáját: kemény, dokumentarista stílben fogant, letaglózó hangulatú portré két személyiségről – LaMottáról és Scorsese-ről -, akik a legmélyebb és legsötétebb szakadékból igyekeztek kikászálódni a fényre. Az egyiknek sikerült, a másiknak nem.