Ezek a 60 éves Brad Pitt legjobb filmjei

A nyolcvanas évek második felében kezdte színészi karrierjét – még a kor legismertebb szappanoperájában, a Dallasban is feltűnt -, majd a következő dekád hajnalán, a Thelma és Louise mellékszereplőjeként került először a figyelem középpontjába. Miközben Hollywood vezető színészé érett, sokat csiszolt a képességein, producerként is bemutatkozott, sőt remek üzleti érzékéről is tanúbizonyságot tett. December 18-án hatvan éves lett Brad Pitt, a Hetedik, a 12 majom és ezernyi más filmklasszikus felejthetetlen sztárja.

Kevesen mondhatják el magukról, hogy harminc kerek esztendőn át uralják a hollywoodi filmipart, márpedig a kétszeres Oscar-díjas Brad Pitt a kilencvenes évek óta az egyik legfontosabb tengerentúli színésznek számít. Ha úgy döntene, hogy idejekorán hátat fordít a hivatásának, és nyugdíjba vonul – ahogy tette például nagy elődje, Cary Grant -, a nők bálványaként, örökös férfiideálként akkor is a köztudatban maradna.

Nos, Pitt – a közönség nagy örömére – egyelőre nem tervezi a visszavonulását, az viszont szembetűnő, hogy az utóbbi években alaposabban megválogatja a filmszerepeit.

Már csak a művészileg és anyagilag egyaránt kifizetődőnek tűnő feladatokat vállalja el, és tényleg: egy-két kivételtől eltekintve – ilyen volt a tavalyi, szinte irritálóan maníroskodó A gyilkos vonat – csupa izgalmas, különleges projekthez adja a nevét. Harminc év hatalmas idő – és ha belegondolunk, Pitt élete felét azzal töltötte, hogy újabb és újabb filmklasszikusokat adott a hollywoodi mozgóképek szerelmeseinek. Nem nehéz tehát kiválasztanunk azt a hat darabot (illik stílszerűnek lenni, igazodva a filmcsillag születésnapjához), mely még e termékeny és színes életműből is kiemelkedik. Most e mozik listája következik.

Szenvedélyek viharában (Legends of the Fall, 1994 – r.: Edward Zwick)

A Szenvedélyek viharában Pitt első nagyobb filmje a Robert Redford által rendezett Folyó szeli ketté (1992), valamint a valóságos sztárparádét felvonultató, máig emlékezetes Interjú a vámpírral (1994) mellett. Az 1900-as évek Montanájában kezdődő, nagyívű história archetipikus történet egy, a háborúkban megcsömörlött katonatisztről (Anthony Hopkins) és három fiáról (Pitt, Aidan Quinn, Henry Thomas), akiknek életét felkavarja a legkisebb fiú menyasszonyának (Julia Ormond) érkezése. A hölgy mindhárom fiatalembert megdelejezi, ám alaposan össze is kuszálja a fivérek között húzódó érzelmi szálakat, s akaratlanul is romlásba taszítja a családot. Edward Zwick lassú, méltóságteljes melodrámája (vagy – ha a műfaji film legnagyobb hazai szakértőjének, a néhai Király Jenőnek terminusát akarjuk használni – tragikus románca) a maga végzetszerűségével és egyszerű tulajdonságokból összegyúrt, mégis élő-lélegző karaktereivel könnyen a szívünkhöz nő. Az atmoszférateremtés elsőrangú: John Toll operatőr képköltészetéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni (felvevőgépje úgy szellemíti át, varázsolja festményszerűvé a vadregényes montana-i tájat, hogy azt tanítani lehetne), James Horner zenéje pedig éterien gyönyörű. A Szenvedélyek viharában végzetdramaturgiája megteszi a maga hatását: az eltékozolt életek, a megrabolt álmok, a széthullott szerelmek balladája tényleg felér egy szívünkbe döfött késpengével. Hopkins, Quinn, Thomas és Ormond egyaránt nagyszerűek, Pitt pedig szintúgy remekel az öntörvényű, az ösztönei által irányított középső fiú szerepében. Gesztusai olykor a fiatal Marlon Brandót idézik – még akkor is, ha elhamarkodott volna a világ egyik legnagyobb színészéhez mérni az ekkor még karrierje első szakaszát élő művészt.

12 majom (Twelve Monkeys, 1995 – r.: Terry Gilliam)

Mozidirektorként Terry Gilliam igencsak ambivalens személyiség: egyesek imádják abszurd humorral átitatott, álomszerű vízióit, mások viszont puszta szemfényvesztőnek tartják. Abban azonban szinte mindenki egyetért, hogy a Monty Python egykori tagjának 1995-ös science fictionje, a 12 majom korszakos jelentőségű munka, műfajának egyik legnagyszerűbb reprezentánsa (legalábbis a kilencvenes években mindenképpen). Az opusz ráadásul remekül öregedett – rajongói bázisa legalábbis nem igazán zsugorodott az elmúlt 28 évben -, és egyik legüdítőbb erénye, hogy szinte végtelenül komplex, hihetetlenül rétegzett: először virtigli sci-finek tűnik, mely a mindig divatos időutazás-tematikát hasznosítja újra, azonban a történetnek lépésenként újabb és újabb aspektusai bontakoznak ki, mígnem az egész film egyetlen hatalmas, szívszorító drámába torkollik, egy olyan befejezéssel, mely tényleg a közönség retinájába ég. Noha Pitt ebben az alkotásban „csupán” mellékszereplő, mégis az egyik legnagyszerűbb színészi munkájáról van szó, hiszen az őrület megannyi árnyalatát jeleníti meg a vásznon, egyben bebizonyítja, hogy jóval összetettebb repertoárral rendelkezik, mint azt sokan hiszik róla.

Az élet fája (Tree of Life, 2011, r.: Terrence Malick)

Terrence Malick hosszú hallgatás után bő tíz évvel ezelőtt jelentkezett újabb önálló filmmel, a közönség pedig úgy érezte, teljességgel megérte a hosszúra nyúlt moratórium: Az élet fája a 2011-es esztendő egyik legsikeresebb művészfilmjeként vonult be a kollektív emlékezetbe. Malick a töredezett, epizodikus, emlék- és fantáziaszilánkokból álló történetben a műfajfilmes öntőformáktól egészen az európai modernizmus formanyelvéig jut el. Sőt, a modern európai művészfilm egyik legfontosabb „zsánerét”, a mentális utazást támasztja fel, miközben olyan nagy elődjeire kacsint ki, mint Tarkovszkij vagy Pasolini. Pittnek ebben a lenyűgöző moziban jószerivel csak statisztaszerep jut – inkább csak „léteznie” kell, mintsem a szó klasszikus értelmében véve színészkednie -, de valószínűleg azóta sem bánta meg, hogy rábólintott a felkérésre, hiszen az esztendő egyik legfontosabb mozgóképéhez adhatta a nevét.

Tiszta románc (True Romance, 1993, r.: Tony Scott)

Bizony, egy újabb megkerülhetetlen klasszikus, melyben Brad Pitt csupán mellékszereplő (sőt, nyúlfarknyi epizodista), de egy ilyen listáról semmiképp sem hiányozhat a zseniális Tiszta románc, Tony Scott briliáns rendezése, melynek forgatókönyvét Quentin Tarantino írta. A darab leginkább az utóbbi alkotó hatásáról árulkodik (hivatalosan a Tarantino-univerzumnak is része), azaz lehetetlenül vicces, szarkasztikus, erőszakábrázolása őrületesen túlzó, az alvilági miliőt színpompás, kaméleonszerű gengszterfigurák népesítik be (ugye emlékszel még a szicíliai maffiózóként remeklő Christopher Walken parányi, ám annál ütősebb cameójára?), a popukulturális utalások fantasztikusak (a cselekmény során még Elvis alakja is felsejlik), a színészek pedig emberfeletti teljesítményt nyújtanak. Maga Pitt is lehengerlő: egy Floyd nevű, örökké füvező, léha fiatal srácot formál meg, de annyira laza, könnyed gesztusokkal, hogy jószerivel meg sem kell szólalnia, a nézőt máris rázza a nevetés. Az ekkor még csupán húszas évei végén járó színész egyébként az összes dialógját improvizálta.

Hetedik (Seven, 1995, r.: David Fincher)

Egy alternatív univerzumban, ahol A bárányok hallgatnak (1991) sosem készült el (jó, inkább ne is tételezzünk fel ilyesmit), minden okunk megvolna rá, hogy a Hetediket kikiáltsuk a kilencvenes évek legnagyszerűbb nyomozóthrillerének. David Fincher vigasztalan, neo-noirba hajló mikrokozmosza, a főszereplők (Pitt és a detektívtársát mesterien játszó Morgan Freeman) arcán ülő reménytelenség, a nyirkos, esőáztatta metropoliszt pásztázó képek és a rideg magabiztossággal szőtt, az elkerülhetetlenül tragikus vég felé száguldó cselekmény… ki az, aki mindezt feledni tudná? A Hetedik tipikusan az a mozi, ami már az első megtekintés alkalmával a bőröd alá kúszik, napokig-hetekig nem tudsz szabadulni a hatása alól, és bizonyos időközönként hatalmába kerít majd a késztetés, hogy újra megtekintsd, akkor is, ha tudod, az élmény kalapácsütéssel fog felérni. Pitt, Freeman és az antagonistát, „John Doe-t” megformáló Kevin Spacey egyaránt pazar alakítást nyújt, Fincher pedig sebészkés-pontossággal varrja el a szálakat, „megajándékozva” a nézőt minden idők egyik legpesszimistább műfajfilmes zárlatával. David Mills, a kötelességtudó, de túlságosan forrófejű és tisztánlátásában, valóságérzékelésében erősen korlátozott antihős Pitt egyik, ha nem a legnagyszerűbb portréja: frenetikus alakítás. És miközben a szemünk előtt legördül a végefőcím, a film talán legérzékletesebb sorai visszhangzanak bennünk: „Hemingway egyszer azt írta: Szép hely ez a világ, és érdemes küzdeni érte. A második részével egyetértek.”