10 film az apaságról, amit neked is látnod kell

Nem csupán gyakorló édesapák figyelmébe ajánljuk őket: azok a férfiak is bátran tehetnek velük egy próbát, akikben még csak most érlelődik a gyermekvállalás gondolata.

A most következő filmek büszkén hirdetik: apának lenni fantasztikus utazás, csodás élmény, és még a kétségbeejtő vagy épp fájdalmas pillanatok ellenére is nemes, szép feladat. Amennyiben már te is gyakorló szülő vagy, és épp olyan moziélményekre vadászol, melyek az apa-gyermek kapcsolat mélyebb megértésében segíthetnek, akkor ez a cikkünk kifejezetten neked szól.

De az sem probléma, ha még csupán töprengsz a gyermekvállalás kérdésén: listánk összes darabja zavartalanul élvezhető az életre szóló döntés előtt álló férfiak számára is.

Az ominózus filmeket ugyanis megannyi olyan tanítás, bölcsesség, bon-mot tarkítja, melyeket nem csupán édesapaként, de fiúként is megszívlelhetünk. És ha mindez még nem lenne elég, a válogatásunkban szereplő darabok egytől egyig színvonalasan megmunkált, szórakoztató és igényes művek, melyek akár az egész családot képernyő elé szegezhetik. De ne is szaporítsuk tovább a szót: jöjjön hát tíz kihagyhatatlan film az apaságról!

Nagy Hal (Big Fish, 2003)

Tim Burton talán utolsó műremeke, melyet az utókor mintha méltatlanul elfeledett volna. A sztori középpontjában a súlyos beteg Edward Bloom (Albert Finney) áll, akit sokan notórius hazudozónak tartanak, mert élete legfontosabb eseményeiről szóló elbeszéléseit mindig fantasztikus, meseszerű elemek tarkítják. Szemernyi igazságmag köré szőtt, különös történeteit egy napon fia, Will (Billy Crudup) is megelégeli: apa és fia kapcsolatában hosszú-hosszú éveken át tartó mosolyszünet következik. Will csak akkor tér vissza a szülői házba, amikor édesapja állapota válságosra fordul. Vajon helyreállítható még a két makacs férfi kapcsolata? Edward tesz engedményt konok gyermekének, vagy Willt ejti rabul az apja által felkínált mesevilág? Burton ízlésesen, finom ecsetvonásokkal festi meg egy örökké nagy kalandokra áhítozó, az élet keservein szárnyaló képzelete segítségével felülemelkedő férfi portréját, miközben az apasággal, a felnőtté válással, a gyermeki hittel kapcsolatban is érdekfeszítő kérdéseket tesz fel.

Apa – Egy hit naplója (1966)

Minden idők egyik legszebb magyar filmjének története a koromsötét ötvenes években veszi kezdetét: egy félárva kisfiúról (Bálint András) szól, akinek édesapja (Gábor Miklós) még 1945-ben, Budapest ostromakor veszítette életét. A srácot ugyan kevés személyes emlék fűzi a férfihoz, de fantáziájában az elhunyt apa mitikus alakká növi ki magát. Főhősünk számára még a mozgalmas hatvanas években, egyetemista fiatalemberként is különös eszményképe jelenti az abszolút mércét. Az apa hősiességében való rendíthetetlen hit átsegíti a legtöbb akadályon, ám egy idő után kétségek kezdik mardosni: nem volna ideje végre leszámolni e hamis bálvánnyal? Szabó István 1966-os klasszikusát a nagyfokú személyesség és a lírai vallomásosság mellett a francia új hullámtól kölcsönzött filmnyelvi lelemények teszik igazán egyedivé, alapkonfliktusa – az apai örökséggel való küzdelem – pedig örökké időszerű.

Az oroszlánkirály (The Lion King, 1994)

„Hamlet a szavannán” – így foglalhatnánk össze tömören és velősen, miről is szól a Disney talán legnépszerűbb és legtöbbet idézett animációs filmje. A nagyszabású történetben az állatok bátor és bölcs királyának, Mufasának fia, a kis Szimba magára marad, miután édesapját tőrbe csalják és megölik. A megfélemlített trónörökös száműzetésbe vonul, és csak évek múltán tér vissza szülőföldjére, hogy megbosszulja Mufasa halálát, és néhai apa örökébe léphessen. A sztori számos ponton idézi Shakespeare halhatatlan drámáját, egyszerre humoros és méltóságteljes, egyedi vonásokból összegyúrt karakterei színpompásak, legfőbb kérdése – képesek vagyunk-e ugyanolyan nyomot hagyni a világban, mint az édesapánk – pedig apák és fiúk számára egyaránt okot ad a töprengésre. És ha valaha is adrenalinemelő motivációra van szükséged, csak nézd újra a legendás jelenetet, melyben Mufasa fellegekbe burkolózó szellemként ad útmutatást a tétovázó, elárvult Szimba számára:

Nemo nyomában (Finding Nemo, 2003)

Bizony, Az oroszlánkirály mellett egy másik felejthetetlen animációs film is helyet kapott a listánkon. Egybehangzó vélemények szerint a Nemo nyomában az egyik legszebb és legszórakoztatóbb mozi, mely valaha is megpróbált az apa-gyermek kapcsolatok mélyére ásni. Pedig a történet egyszerű, mint egy pofon: a Nagy Zátony veszedelmes környékén járunk, itt éldegél Pizsi, a gyermekét, Nemót féltő-szorongó szeretettel terelgető bohóchal. Amikor kíváncsi csemetéjének egy napon nyoma vész, az apukán rögvest úrrá lesz a rettegés. Nem sokat teketóriázik: alkalmi segítője, Szenilla segítségével Nemo nyomába ered, ám apának és fiának külön-külön rengeteg viszontagságos kalandot kell átélniük, mire újra egymásra találnak. A Disney és a Pixar közös klasszikusa nagyszerűen mutatja be a mindent túlaggódó apa „archetípusát” (a gyakorló édesapák is sokat „tanulhatnak” ettől a figurától), miközben hasfalszaggató humorával, elképesztően bájos karaktereivel és nagyszerű hangulatával varázsol el minden nemzedéket. Ha kisgyerekes szülő vagy, muszáj látnod, természetesen a családdal együtt!

Elrabolva (Taken, 2008)

Meddig képes elmenni egy édesapa, ha lánya élete a tét? Pierre Morel stílusteremtő akciófilmjének főhőse, Bryan Mills (Liam Neeson) hajdanán titkosügynökként dolgozott, de már rég maga mögött hagyta a  CIA kötelékében töltött esztendőket. A férfi nagy szívfájdalma, hogy válása óta egyre ritkábban látja imádott lányát, s amikor ismeretlen tettesek elrabolják a csemetéjét, Bryan régi ösztönei hívó szavát követve a gazemberek nyomába ered. Ugyan a folytatások mélyen alulmúlták, az Elrabolva első része mai szemmel nézve is műfajának egyik koronagyémántja: faltól falig akciót kínáló, vérbő bosszúmozi, melyben az egyszerre félelmetes és érző szívű Neeson sebzett apatigrisként ront rá a névtelen bűnözőkre, akik elszakították tőle egyetlen gyermekét. És hát mi más lenne egy apa legfőbb kötelessége, ha nem pont ez?

Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van (Mrs. Doubtfire, 1993)

Daniel Hillard (Robin Williams), az állástalan színész összeomlik, amikor megtudja: a bíróság volt feleségének ítélte közös gyermekeiket. Hősünk a döntés értelmében csak heti egy alkalommal láthatja a kicsiket, a vasárnapi apuka szerepét azonban nem neki találták ki. Barátai segítségével középkorú özvegyasszonynak maszkírozza magát, és házvezetőnőnek jelentkezik elvált feleségénél. Daniel alakítása olyan meggyőzőre sikeredik, hogy a gyanútlan nő rögtön rá is bízza a gyerekeket, akiknek fel sem tűnik, hogy a tonnányi smink mögött szeretetre éhes édesapjuk rejtőzik. Chris Columbus (Reszkessetek, betörők!) elragadó filmje igazi érzelmi hullámvasút: hol könnyeket csal a szemünkbe, hol pedig mosolyt az arcunkra. A Mrs. Doubtfire örök érvényű tanmese a feltétel nélküli, mindent elsöprő apai szeretetről. A mű legüdítőbb erénye természetesen a mindig zseniális Robin Williams tökéletes alakítása.

Apák napja (Father’s Day, 1997)

Williams a mindig remek Billy Crystal partnereként sziporkázik ebben a vígjátéki hangütésű, de drámai pillanatokban is bővelkedő road movie-ban. A lecsúszott, depressziós Dale (Williams) és a kőgazdag, sikeres Jack (Crystal) akkor sodródik össze, amikor hajdani közös szerelmük egyenként felkeresi őket, hogy segítsék megtalálni elbitangolt kamaszfiát. A nő bogarat ültet a férfiak fülébe: mindketten abban a hiszemben vágnak neki a lázas keresésnek, hogy ők nemzették a vadóc természetű srácot. Mire képes a felhorgadó apai ösztön, milyen áldozatokat hozhat egy férfi sosem látott gyermeke érdekében? Meglett emberként is fel lehet nőni az apaság embert próbáló feladatához? Ezekkel az égető dilemmákkal szembesít Ivan Reitman (Ikrek) szeretnivalóan bohókás, kitűnő karaktereket felvonultató rendezése.

Az apa (The Father, 2020)

Sir Anthony Hopkins alakítja a főszerepet ebben a szívszorító kamaradrámában, mely egy demenciával küzdő öregúr mindennapjaiba enged betekintést. A két Oscar-díjjal kitüntetett színésznagyság tolmácsolásában az idős, hanyatló elméjének rabságában sínylődő Anthony végtelenül kiszolgáltatott figurának tűnik, Florian Zeller díjnyertes filmjének ráadásul még a nézőpontja is különleges. Az eseményeket ugyanis mi is a cél- és talajvesztett főhős perspektívájából szemléjük, így aztán a befogadót is mélyen megviseli Anthony szellemi leépülésének folyamata. És persze ott van az öregúr lánya, Anne (Olivia Colman) is, aki két választási lehetőség, a gyermeki kötelességtudat és a szabadságvágy között őrlődik. Hogyan „alakul át” egy demenciában szenvedő édesapa lánya iránt érzett szeretete, amikor elméjére sűrű homály borul? Mi a helyes lépés a gyermek számára egy ilyen szituációban? Egyáltalán létezik helyes lépés? Ezt a filmet mindenképpen egyedül tekintsd meg!

A bálna (The Whale, 2022)

Darren Aronofsky (Rekviem egy álomért, Fekete hattyú, A pankrátor) a kortárs amerikai filmművészet egyik legeredetibb egyénisége. Minden egyes mozija eseményszámba megy, s ez alól a tavaly bemutatott A bálna sem kivétel. A történet egy kórosan elhízott, jószerivel mozgásképtelen tanár, Charlie (Brendan Fraser) életének utolsó napjairól szól. A nagybeteg férfi csak úgy tudta megőrizni munkaképességét, ha a távoktatást választja: az esszéírás rejtelmeibe avatja be kíváncsi növendékeit. Amikor elhidegült kamaszlánya, Ellie (Sadie Sink) váratlanul betoppan hozzá, Charlie minden követ megmozgat annak érdekében, hogy normalizálja kapcsolatát az épp lázadó korszakát élő bakfissal. A bálna Az apához hasonlóan kőkemény, depresszív kamaradráma. Dialógusai pörölycsapással érnek fel, nyirkos-hűvös képei a homloklebenyünkbe égnek, a végkifejlet pedig színtiszta katarzis. Sosem késő engedelmeskedni a szívünk mélyén rejtőző apai késztetéseknek – sugallja Aronofsky látszólag vigasztalan hangulatú, de burkoltan mégiscsak optimista drámája.

Kramer kontra Kramer (Kramer vs. Kramer, 1979)

A nők születésüktől fogva rendelkeznek a gondoskodás ősi ösztönével, így az anyaság, a gyermekvállalás voltaképpen a lényükből fakad, míg egy férfi számára az apává válás egy izzadságos, hosszú tanulási folyamat eredménye – ebből a gondolatból indul ki Robert Benton díjnyertes drámája, a Kramer kontra Kramer, melynek főhősével, a boldog családapával (Dustin Hoffman) egy szép napon közli a felesége (Meryl Streep), hogy – engedelmeskedve az önkeresés, az önmegvalósítás belső parancsának – elhagyja közös otthonukat. Kisfiuk nevelésének feladata így a férfi nyakába szakad, ami főként azért probléma, mert hősünk ráébred: alig ismeri a gyermekét. A Kramer kontra Kramer apa és fiú lassú egymásra találásának gyönyörű története, Hoffman és Streep alakítása pedig csak hab a tortán – nem véletlen, hogy mindkettejük munkáját Oscar-díjjal ismerte el az Amerikai Filmakadémia. Benton mesterművét főként újonc apukák figyelmébe ajánljuk. Ha tetszett, tégy egy próbát Arild Andresen hasonló felépítésű és témájú, de kevésbé ismert norvég filmjével, Az igazi törődéssel (2017) is!