Thrillerek, amelyek a XXI. századi kollektív félelemre rezonálnak
![Thrillerek, amelyek a XXI. századi kollektív félelemre rezonálnak](https://igenyesferfi.hu/wp-content/uploads/2024/04/thriller_film_online_ferfimagazin_2024_resized_1200x.jpg)
Nagy magabiztosság kell ahhoz, hogy egy rendező szűk térre komponált thrillert forgasson. Az efféle kamaradarabok ugyanis csak akkor működőképesek, ha dramaturgiájuk feszes, párbeszédeik emlékezetesek, konfliktusaik pedig azonnal felkeltik a néző figyelmét.
Ne szépítsük: a kollektív félelmek korában élünk. Rettegünk a koronavírustól, a háborúktól, a gazdasági összeomlástól, a klímakatasztrófától, az öregedéstől, a ráktól és a mesterséges intelligenciától. Nem véletlen, ha mostanában előszeretettel fordulunk olyan filmek felé, melyek erre a belső szorongásra rezonálnak, mint például a kamarakörülmények között forgatott thrillerek. Ha ugyanis a főhős körül összezsugorodik a tér, ha a fenyegetés (legyen az hétköznapi, vagy teljességgel irracionális) benyomul a hétköznapi életterébe, akkor mi is könnyebben azonosulunk a helyzetével.
Hatalmas rutin, kivételes műfajismeret és nagy magabiztosság kell ahhoz, hogy egy rendező „kamarathrillerre” vállalkozzon.
Most következő összeállításunkban a legjobb zárt térben játszódó thrillereket vesszük górcső alá (listánk nélkülöz mindennemű sorrendiséget).
A 13-as rendőrörs ostroma (Assault on Precinct 13, r.: John Carpenter)
A paranoid hetvenes évek közepén készült ez a nevenincs színészekkel teli, szikár, pokolian stílusos nagyvárosi thriller. Érdekes, hogy a horrorpápaként számon tartott John Carpenter legjobb filmje legalább annyira támaszkodik a westernhagyományra (főként Howard Hawks Rio Bravójára), mint amennyit a zombifilmekből (elsősorban Az élőhalottak éjszakájából) merít. A sztori papírvékony (rendőrök és fegyencek egy vegyes csoportja egy bezárásra ítélt Los Angeles-i rendőrörsön ragad, amikor a létesítményt megrohamozza egy vérszomjas drogbanda), a kivitelezés azonban elsőrangú. Carpenter kockáról kockára fokozza a feszültséget, a szófukar zsaru, Bishop (Austin Stoker) és a nagydumás, vagány elítélt, Napoleon Wilson (Darwin Joston) kettőse remekül működik, a szinte már lázálomba hajló finálé pedig a fotel mélyére préseli a nézőt. A 13-as rendőrörs ostroma igazi csiszolatlan gyémánt: karcos, minimálköltségvetésből készült remekmű.
Élve eltemetve (Buried, 2010, r.: Rodrigo Cortés)
Ha igazán klausztrofób élményre vágysz, akkor érdemes adnod egy esélyt ennek a szívszorító monodrámába oltott kamarathrillernek. Az Élve eltemetve egy Irakban civil szolgálatot teljesítő amerikai férfiről (Ryan Reynolds) szól, aki egy váratlan támadás után eszméletét veszti, és egy mélyen a földbe ásott koporsóban tér magához. Az élve eltemetés „rituáléjából” más filmekben is kaphattunk már felkavaró ízelítőt (emlékezzünk csak a Kill Bill második részére), Cortés opusza azonban teljes egészében erre az iszonytató helyzetre épül. A film azért rendkívül immerzív élmény, mert a kamera soha, egyetlen percre sem hagyja el a koporsót: az alkotók rákényszerítik a nézőt, hogy tökéletesen azonosuljon Reynolds figurájának perspektívájával. És (bármennyire is tiltakozzon a tudatod) magadénak fogod érezni a férfi minden egyes kurta lélegzetvételét, s ökölbe szorított kézzel szurkolsz majd érte – akkor is, ha tudod jól, hogy nincs sok esélye a túlélésre.
Nő csapdában (Lady in a Cage, 1964, r.: Walter Grauman)
Olivia de Havilland és a fiatal James Caan neve fémjelzi ezt a méltatlanul elfeledett hatvanas évekbeli gyöngyszemet. A történet egyszerű, mégis zseniális: Havilland egy sérült csípőjű gazdag özvegyet játszik, akit saját házi felvonója ejt fogságába, méghozzá villalakásának két szintje között. A nő kétségbeesetten próbál segítséget hívni, de süket fülekre talál. Imádott fia elutazott a városból, bejárónője jól megérdemelt szabadságát tölti, és mivel épp július negyedike van, senki sem figyel a magatehetetlenül vergődő hölgyre. Sőt, a sors csak tetézi kálváriáját. A házba ugyanis hamarosan betör egy fiatal suhancokból álló bűnbanda (az ő vezérüket alakítja James Caan), és féktelen, vad orgiát rendeznek a hősnő szeme láttára. Walter Grauman idegtépően feszült, merész, mégis klasszikus vonalvezetésű darabja akár a legendás Bosszúvágy (1974) előképe is lehetne, hiszen a nagyvárosi bűnözés tökéletes természetrajzát kínálja, és akkor még nem is említettük az időközben felszínre kerülő családi tragédiákat, melyek a jómódú özvegy karakterét is árnyalják, méghozzá nem is kismértékben.
Hátsó ablak (Rear Window, 1954, r.: Alfred Hitchcock)
Karrierje során Hitchcock több zárt térre komponált thrillert is készített – gondoljunk csak az 1944-es Mentőcsónakra vagy az 1948-as A kötélre -, de mind közül kiemelkedik a hetven évvel ezelőtt bemutatott Hátsó ablak. A Corner Woolrich 1942-es, nyúlfarknyi elbeszélése alapján íródott sztori középpontjában a törött lábával otthonában lábadozó fényképész, L. B. Jefferies (James Stewart) áll. Mivel tengernyi a szabadideje, a férfi furcsa hobbiba kezd: távcsővel kezdi kémlelni a szomszédait, hogy megismerje életük apró, gondosan titkolt részleteit. Ám ami ártatlan szórakozásnak indult, az nemsokára halálos játszmává alakul. Jeff rájön, hogy az egyik szomszédja különös kegyetlenséggel tette el láb alól a saját feleségét, s minden követ megmozgat azért, hogy a férfi lelepleződjön. Mai szemmel nézve is elképesztő, hogy Hitchcock értő kezei közt milyen izgalmas és sokrétű thrillerré nemesedett az egyébként nem túl érdekes alapanyag. A Hátsó ablak örök érvényű tanulmány a voyeurizmusról, a modern ember kukkolási kényszeréről, műalkotás és közönség viszonyáról, és mindemellett az egyik legcsavarosabb thriller is, mely valaha készült.
Furcsa játék (Funny Games, 1997, r.: Michael Haneke)
Egy férfi a feleségével és a kisfiával múlatja az időt tóparti házában, amikor hirtelen fehér ruhába bújt, mosolygós fiatalemberek kopogtatnak az ajtajukon. A ház ura eleinte nem gondol semmi rosszra, így hát szívélyesen fogadja őket, csakhogy az idegenek hamarosan terrorizálni kezdik a lakókat. Az elmondottak alapján Michael Haneke „szerzői thrillerének” kiindulópontja nem tűnik túlságosan eredetinek, de a Furcsa játék teljes egészében felforgatja a hagyományos (műfajfilmes) bűnproblematikát. A néző gyakorlatilag semmit nem tud meg a támadók indítékáról, de a kamera viszonylag hamar vérbe borul, és a bájos kis nyaralóban elharapózdik a féktelen – mi több, értelmetlen – erőszak. A Furcsa játék talányos, zavarba ejtő alkotás, és nemcsak azért, mert tudatosan kijátssza a befogadó elvárásait, hanem azért is, mert a figurák áttörik a „negyedik falat”, azaz több ízben is kommunikálnak velünk. Ez a kissé pimasz, de roppant stílusos megoldás még fanyarabb mellékízt kölcsönös az amúgy is abszurd történetnek. Ha kissé megcsömörlöttél a hagyományos felépítésű bűnfilmektől, és újfajta impulzusokra vágysz, akkor a Furcsa játék a te filmed.