Thrillerek, amelyek a XXI. századi kollektív félelemre rezonálnak

Nagy magabiztosság kell ahhoz, hogy egy rendező szűk térre komponált thrillert forgasson. Az efféle kamaradarabok ugyanis csak akkor működőképesek, ha dramaturgiájuk feszes, párbeszédeik emlékezetesek, konfliktusaik pedig azonnal felkeltik a néző figyelmét.

Ne szépítsük: a kollektív félelmek korában élünk. Rettegünk a koronavírustól, a háborúktól, a gazdasági összeomlástól, a klímakatasztrófától, az öregedéstől, a ráktól és a mesterséges intelligenciától. Nem véletlen, ha mostanában előszeretettel fordulunk olyan filmek felé, melyek erre a belső szorongásra rezonálnak, mint például a kamarakörülmények között forgatott thrillerek. Ha ugyanis a főhős körül összezsugorodik a tér, ha a fenyegetés (legyen az hétköznapi, vagy teljességgel irracionális) benyomul a hétköznapi életterébe, akkor mi is könnyebben azonosulunk a helyzetével.

Hatalmas rutin, kivételes műfajismeret és nagy magabiztosság kell ahhoz, hogy egy rendező „kamarathrillerre” vállalkozzon.

Most következő összeállításunkban a legjobb zárt térben játszódó thrillereket vesszük górcső alá (listánk nélkülöz mindennemű sorrendiséget).

A 13-as rendőrörs ostroma (Assault on Precinct 13, r.: John Carpenter)

A paranoid hetvenes évek közepén készült ez a nevenincs színészekkel teli, szikár, pokolian stílusos nagyvárosi thriller. Érdekes, hogy a horrorpápaként számon tartott John Carpenter legjobb filmje legalább annyira támaszkodik a westernhagyományra (főként Howard Hawks Rio Bravójára), mint amennyit a zombifilmekből (elsősorban Az élőhalottak éjszakájából) merít. A sztori papírvékony (rendőrök és fegyencek egy vegyes csoportja egy bezárásra ítélt Los Angeles-i rendőrörsön ragad, amikor a létesítményt megrohamozza egy vérszomjas drogbanda), a kivitelezés azonban elsőrangú. Carpenter kockáról kockára fokozza a feszültséget, a szófukar zsaru, Bishop (Austin Stoker) és a nagydumás, vagány elítélt, Napoleon Wilson (Darwin Joston) kettőse remekül működik, a szinte már lázálomba hajló finálé pedig a fotel mélyére préseli a nézőt. A 13-as rendőrörs ostroma igazi csiszolatlan gyémánt: karcos, minimálköltségvetésből készült remekmű.

Élve eltemetve (Buried, 2010, r.: Rodrigo Cortés)

Ha igazán klausztrofób élményre vágysz, akkor érdemes adnod egy esélyt ennek a szívszorító monodrámába oltott kamarathrillernek. Az Élve eltemetve egy Irakban civil szolgálatot teljesítő amerikai férfiről (Ryan Reynolds) szól, aki egy váratlan támadás után eszméletét veszti, és egy mélyen a földbe ásott koporsóban tér magához. Az élve eltemetés „rituáléjából” más filmekben is kaphattunk már felkavaró ízelítőt (emlékezzünk csak a Kill Bill második részére), Cortés opusza azonban teljes egészében erre az iszonytató helyzetre épül. A film azért rendkívül immerzív élmény, mert a kamera soha, egyetlen percre sem hagyja el a koporsót: az alkotók rákényszerítik a nézőt, hogy tökéletesen azonosuljon Reynolds figurájának perspektívájával. És (bármennyire is tiltakozzon a tudatod) magadénak fogod érezni a férfi minden egyes kurta lélegzetvételét, s ökölbe szorított kézzel szurkolsz majd érte – akkor is, ha tudod jól, hogy nincs sok esélye a túlélésre.

Nő csapdában (Lady in a Cage, 1964, r.: Walter Grauman)

Olivia de Havilland és a fiatal James Caan neve fémjelzi ezt a méltatlanul elfeledett hatvanas évekbeli gyöngyszemet. A történet egyszerű, mégis zseniális: Havilland egy sérült csípőjű gazdag özvegyet játszik, akit saját házi felvonója ejt fogságába, méghozzá villalakásának két szintje között. A nő kétségbeesetten próbál segítséget hívni, de süket fülekre talál. Imádott fia elutazott a városból, bejárónője jól megérdemelt szabadságát tölti, és mivel épp július negyedike van, senki sem figyel a magatehetetlenül vergődő hölgyre. Sőt, a sors csak tetézi kálváriáját. A házba ugyanis hamarosan betör egy fiatal suhancokból álló bűnbanda (az ő vezérüket alakítja James Caan), és féktelen, vad orgiát rendeznek a hősnő szeme láttára. Walter Grauman idegtépően feszült, merész, mégis klasszikus vonalvezetésű darabja akár a legendás Bosszúvágy (1974) előképe is lehetne, hiszen a nagyvárosi bűnözés tökéletes természetrajzát kínálja, és akkor még nem is említettük az időközben felszínre kerülő családi tragédiákat, melyek a jómódú özvegy karakterét is árnyalják, méghozzá nem is kismértékben.

Hátsó ablak (Rear Window, 1954, r.: Alfred Hitchcock)

Karrierje során Hitchcock több zárt térre komponált thrillert is készített – gondoljunk csak az 1944-es Mentőcsónakra vagy az 1948-as A kötélre -, de mind közül kiemelkedik a hetven évvel ezelőtt bemutatott Hátsó ablak. A Corner Woolrich 1942-es, nyúlfarknyi elbeszélése alapján íródott sztori középpontjában a törött lábával otthonában lábadozó fényképész, L. B. Jefferies (James Stewart) áll. Mivel tengernyi a szabadideje, a férfi furcsa hobbiba kezd: távcsővel kezdi kémlelni a szomszédait, hogy megismerje életük apró, gondosan titkolt részleteit. Ám ami ártatlan szórakozásnak indult, az nemsokára halálos játszmává alakul. Jeff rájön, hogy az egyik szomszédja különös kegyetlenséggel tette el láb alól a saját feleségét, s minden követ megmozgat azért, hogy a férfi lelepleződjön. Mai szemmel nézve is elképesztő, hogy Hitchcock értő kezei közt milyen izgalmas és sokrétű thrillerré nemesedett az egyébként nem túl érdekes alapanyag. A Hátsó ablak örök érvényű tanulmány a voyeurizmusról, a modern ember kukkolási kényszeréről, műalkotás és közönség viszonyáról, és mindemellett az egyik legcsavarosabb thriller is, mely valaha készült.

Furcsa játék (Funny Games, 1997, r.: Michael Haneke)

Egy férfi a feleségével és a kisfiával múlatja az időt tóparti házában, amikor hirtelen fehér ruhába bújt, mosolygós fiatalemberek kopogtatnak az ajtajukon. A ház ura eleinte nem gondol semmi rosszra, így hát szívélyesen fogadja őket, csakhogy az idegenek hamarosan terrorizálni kezdik a lakókat. Az elmondottak alapján Michael Haneke „szerzői thrillerének” kiindulópontja nem tűnik túlságosan eredetinek, de a Furcsa játék teljes egészében felforgatja a hagyományos (műfajfilmes) bűnproblematikát. A néző gyakorlatilag semmit nem tud meg a támadók indítékáról, de a kamera viszonylag hamar vérbe borul, és a bájos kis nyaralóban elharapózdik a féktelen – mi több, értelmetlen – erőszak. A Furcsa játék talányos, zavarba ejtő alkotás, és nemcsak azért, mert tudatosan kijátssza a befogadó elvárásait, hanem azért is, mert a figurák áttörik a „negyedik falat”, azaz több ízben is kommunikálnak velünk. Ez a kissé pimasz, de roppant stílusos megoldás még fanyarabb mellékízt kölcsönös az amúgy is abszurd történetnek. Ha kissé megcsömörlöttél a hagyományos felépítésű bűnfilmektől, és újfajta impulzusokra vágysz, akkor a Furcsa játék a te filmed.