A vadnyugat, mint a kávé, feketén az igazi?
A vadnyugat korántsem volt olyan fehér, mint amilyennek a legtöbb western beállítja. A Netflix új filmje, A vadnyugat törvényei szerint színt visz a műfajba, és nem csak a feketét.
Jeymes Samuel író-rendező nem először festi feketére az amerikai határvidéket: felejthetőre sikerült zsengéjének, a They Die by Dawnnak csupán a koncepcióját karolta fel a Netflix. Samuel a Szemfényvesztők írójával, Boaz Yakinnal összeállva pazar forgatókönyvet hozott tető alá az új filmjéhez, már ami a szókimondó és pergő dialógusokat illeti. A cselekmény terén azonban nem erőltették meg magukat: belezsúfoltak minden westernfilmes toposzt, ami csak eszükbe jutott, a vérbosszútól a bank-, és vonatrabláson át a kisvárosi leszámolásig. Mintha egy filmben próbálnák meg kárpótolni a nézőket a vadnyugat minden kirekesztő ábrázolásáért! Tengernyi klisé alá temetett hőseik pedig majd csak kidumálják magukat valahogy! A recept, úgy tűnik, működik. Az író-rendező jó lóra tett.
A vadnyugat törvényei szerint veszettül szórakoztatóra sikerült.
A film két, egymással rivalizáló gengszterbandáról szól, akik a vérbosszú és a szerelem nevében esnek egymásnak. A főhős, Nat Love a szülei halálát akarja megtorolni ellenlábasán, Rufus Buckon. Amikor hírét veszi, hogy a férfi kiszabadult a börtönből, összeverbuválja a csapatát, hogy így vagy úgy, de lezárja közös múltjukat. Karcsú sztori ez a tekintélyes 130 perces játékidőhöz képest, de ha tekintetbe vesszük a műfajt és a szereplők létszámát, helyre billen a mérleg nyelve.
Butch Cassidy, Jesse James, Vad Bill Hickok, Doc Holliday, Billy, a kölyök… csupa legendás és közismert név, de a vadnyugatnak megvoltak a maga fekete „hősei” is. Róluk alig szól a vadnyugati kánon. Pedig a cowboyok harmada mexikói vagy fekete volt akkoriban a nyugati határvidéken. Samuel e ritkán hallható nevekkel készített most rendhagyó filmet, de ezzel meg is áll minden történelmi hűség: vígjátékba oltott westernje nem akar hiteles kortabló lenni, a közhelyeket kiforgató paródiája inkább bors a nagy fehér önérzet orra alá. És tiszteletadás a fekete filmek, a blaxploitation mozgóképes oltárán.
Micsoda sztárparádé dolgozik ehhez a keze alá! Idris Elba Rufus Buckja maga a modoros rosszfiú, igazi vadnyugati keresztapa. Tekintetében a bölcsesség párosul a szomorú mindentudással. Vesébe látó pillantása előtt golyóval váj lyukat az emberbe. Vagy fütyörészve karcol keresztet a gyerekek homlokába. Kegyetlenségében testesül meg e vidék vad esszenciája. Elba vonatos belépője igazán „bad ass”, az állkoppantó befejezés pedig drámai mélységet kölcsönöz a karakterének, és emlékezetes keretet a filmnek.
Jonathan Majors már Lovecraft földjén eltévedve megmutatta, hogy micsoda drámai érzékkel bír. Nat Love sematikus figurájába gesztusaival lehel életet: egyszerre tud gyilkos, vicces és romantikus lenni, miközben vérben forgó szemeit le sem veszi Buck figurájáról. Szülei halálával a lelkébe karcoltak keresztet, amelyet cipelni kénytelen egy életen át. Fényt a sötétbe Zazie Beetz Mary Fields-e lop, akivel se veled, se nélküled viszonyt ápol. Beetz a Deadpool Mázlijaként szambázott be a köztudatba, összetéveszthetetlen hajkoronája azóta is névjegye. Samuel erős női karakterekkel töltötte meg a képernyőt, akik nemcsak saját egzisztenciájuk megteremtésére képesek, hanem kivívják a másik nem tiszteletét is. Beetz Fields-e mellett ilyen Regina King karakán Tódító Trudy-ja vagy akár Danielle Deadwyler folyton kölyöknek nézett LMBTQ-s karaktere is. Cuffee egyébként a Vadnyugat Mulanja: önkéntesként vonult be a szövetségiek hadseregébe, ahol kimagasló katonai érdemeket szerzett. Erről a filmben nem szól a fáma, megmarad e kifürkészhetetlen transznemű titkának. Pazarul megformált csajok (bocs, Cuffee!), akik golyóval vagy bökővel kapják le a fickókat a tíz körmükről.
LaKeith Stanfield a Tűnj el!-ben járatta csúcsra, hogyan lehet ellentétes érzelmeket egyszerre megjeleníteni. Azóta a „valami nincsen rendben” mém emblematikus arcává vált. A színész az Oscar-díj közelébe került, amikor beköpte a Fekete Párducok vezérét a Judas and the Black Messiah című életrajzi drámában. Samuel westernjében játszott Cherokee Billje Doc Holliday fekete alteregója: már legalábbis ami az udvarias kiszámíthatatlanságot illeti. Megnyerő álarca mögött azonban hidegvérű gyilkos lapul. A pontos Bill Pickett és a gyors Jim Beckworth egymás nélkül félkarú óriások: Edi Gathegi és RJ Cyler a humorfelelősök, legjobb pillanataik a film nyitányában kapnak helyet, amikor leszámolnak a rózsaszínre fakult csuklyások vérszomjas hordájával. Cyler kicsit túljátssza a Billy, a kölyök figuráját, de jól áll neki.
Az első fekete rendőrbíró, Bass Reeves legendás figurájából az Örökkévalókkal most felsült Chloé Zhao készít hamarosan életrajzi filmet. Delroy Lindo marshallja a becsület és a tisztelet szinonimája, aki fekete ikonként kissé kilóg e szedett-vedett gyülekezetből, egészen addig, amíg fegyver nem kerül a kézbe. A vadnyugat törvényei szerint párbajai ütősek és brutálisak, csak úgy lubickolnak a megfestett digitális vérben. Minden tekintetben egyenrangúak velük a film verbális összecsapásai: a szókimondó, modern szleng a megfelelő kontextusba helyezve megidézi az afro-amerikai szubkultúrát és nem utolsó sorban baromira szórakoztató. Vitán felül a legjobb jelenet az elnyújtott filmvégi leszámolás, amelyben valóságos ütközet zajlik le a két banda között. Samuelék, úgy látszik, eltökélték, hogy fölfestik a képernyőre a fekete O.K. Corralt.
A film zenéje is főszereplővé lép elő. Nincs ebben semmi meglepő, tekintetbe véve, hogy a western producere Jay-Z dalszerző és rapper. A merész filmzene sutba vágja a country hagyományokat: reggae, dancehall, funk, blues és rap adja meg ennek a sajátos vígjátéknak a hangulatát, és nem egyszer a főhőseink is dalra fakadnak a filmben.
Samuel filmje a fekete válasz a klasszikus amerikai, és az olasz spagettiwesternekre. Nincs feltalálva a spanyolviasz: a fekete westernek nem új keletűek, gondoljunk csak Mario Van Peebles Jesse Lee bosszújára; megvan a maguk helye a filmtörténelemben, akárcsak valódi zsiványainak és hőseinek a vadnyugaton. A bosszú, mint arra az albán író, Ismail Kadare a Kettétört áprilisában oly érzékletesen rámutat, egy ördögi kör, amelyből soha nincs kiszállás. A számlát benyújtva pedig nemcsak a kielégülés marad el, hanem újra és újra meg is sebez.
Bányász Attila