Matt Ruff regénye a rasszizmust a horror szemszögéből közelíti meg, a belőle készült adaptáció pedig még tovább árnyalja ezt a képet. Az HBO sorozata gótikus fantasy-vel kevert családi dráma, nyakon öntve némi kozmikus horrorral, melyhez a valóság adja a történelmi hátteret.
A Lovecraft földjén két afro-amerikai család ’50-es évekbeli kálváriáját követi nyomon. Hőseinek kedvenc fantasztikus olvasmányai elevenednek meg, mintha nem lenne épp elég bajuk a korabeli rasszizmussal, és az azt intézményesítő szegregációval. A Lovecraft földjén azzal szembesít minket, hogy a valódi gonosz nem holmi földöntúli borzalomban keresendő, hanem a mindennapjaink része. Ott van az utcasarkon, velünk utazik a buszon, helyet foglal a konyhaasztalunknál, ránk mered a rendőrautó volánja mögül vagy visszanéz a tükörből. Ma már nincs szükség H. P. Lovecraft-re, hogy a hideg futkározzon a hátunkon, elég bekapcsolni a híradót. Stephen King sem tud olyan borzalmat papírra vetni, mint amilyet a valóság produkál. Az ember falra festi az ördögöt. Hol falfirka, hol transzparens formájában. Vagy hivatalos táblaként a nyilvános illemhely fölött: „színesek részére”. Isten hozott az ’50-es évek Amerikájában!
A könyv avíttas külseje sokat forgatott, filléres ponyva benyomását kelti. Ellentétben a belőle készült televíziós sorozattal, amelynek minőségére garanciát J. J. Abrams, valamint a Tűnj el! és a Mi szocio-horrorjaival hírnevet szerző Jordan Peele személye jelent. A külcsínnél azonban fontosabb a belbecs: Matt Ruff rétegzett, epizodikus, családi vesszőfutása az őrület hegyei közt, ahol szívesebben menekülnénk inkább valami hagymázas fantáziavilágba a nagyon is valóságos emberi szörnyek elől. Akik mélyebben és fájdalmasabbat harapnak az önérzetbe, mint a húsba. Nem vérre szomjaznak. A félelem és a rettegés élteti őket, mint Stephen King kócos fogú bohócát.
Lehet, hogy színeseket itt nem szolgálnak ki, de mi a helyzet a feketékkel? (Courtney B. Vance, Jonathan Majors és Jurnee Smollett) Fotó: HBO
Lovecraft földjén a horror és a rasszizmus kéz a kézben járnak. Ördögi körbe zárva következik egyik a másikból. Egymás szinonimáivá válnak. A sorozat nem egy másik világra nyit kaput: a lélek sötét oldalába vág léket, hogy megmutassa, milyen mély a nyúl ürege. Telve bűntudattal, elfojtással, családon belüli erőszakkal és öröklött sorsokkal. A Lovecraft földjén mozgóképes verziója elsősorban családi dráma, komplex viszonyrendszerrel, másodsorban történelmi távlatokba helyezett tabló egy apatikus társadalomról, és csak utolsósorban horror.
Egy fantasztikus álomjelenettel indítunk, amelyben a II. világháború borzalmai H. G. Wells-féle Világok harcával keverednek, és még a Lovecraft-i rémrettenet, Cthulhu is tiszteletét teszi, megadva az alaphangulatát a sorozatnak. Nyakig merülünk az ’50-es évekbe, de ezúttal afro-amerikai szemszögből szemlélve a világot, minden sarkon megtapasztalva, hogy milyen az, amikor a bőrünkre megy a játék. Másodrendű állampolgárként mindenhez tilalomfa van rendelve: a bolthoz, a mosdóhoz, de még az útmenti ivókúthoz is. Régen láttam ennyire (tematikailag, képi világ és zsáner szerint is) színes sorozatot, mégis csak két szín dominál benne: a fekete és a fehér.
Cthulhu, Dejah Thoris, a Mars hercegnője és Atticus Fotó: HBO
Atticus, a koreai veterán ebbe a fekete-fehér világba tér haza, hogy eltűnt apja nyomába eredjen. Nagybátyjával és régi barátnőjével, Letivel kel útra a morlockok földjére egy rejtélyes meghívásnak engedve. Útközben folyton szembesülniük kell a szűklátókörű társadalom felszínességével, amely nem képes mélyebbre látni a bőrük színénél. Át kell kelniük például egy alkonyatmegyén, ahol napnyugta után a feketéket csak a fáról lógva látják szívesen. Mozgalmas útjuk végén földöntúli hatalomra ácsingózó, alkimista szekta várja őket, amely gyanúsan emlékeztet a szabadkőműves páhollyal frigyre lépett Ku-Klux-Klánra.
Szinte mindegyik epizódban hallhatóak dokumentarista audio-bejátszások, amelyek újabb jelentésréteggel gazdagítják a történetet. Jobban alátámasztott cselekmény, valamint részletesebben kidolgozott karakterek és motivációk – ezek általában a könyv jellemzői, és nem az adaptációé, itt azonban pont fordítva áll a helyzet. A sorozat alkotóinak jelentős pluszt sikerült hozzátenni a papírváltozathoz.
Atticus Lovecraft földjén (Jonathan Majors) Fotó: HBO
Klasszikus horror sémák köszönnek vissza: hol kísértetjárta házban járunk, hol átokfajzatok borzolják az idegeinket. Robert Louis Stevenson klasszikusa, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde önmagából kifordított változata is helyet kap az epizódok közt (nem beszélve Lizáról, a rókatündérről). Emellett részt veszünk Indiana Jonest idéző, kalandos kincskeresésben és időutazásban is. Az egyes részeket összefogja egy központi vezérmotívum és az aprólékosan kidolgozott karakterek.
A sorozat sok figurát mozgat, viszonyaik pókhálószerűen hálózzák be a történetet. A színészek kivétel nélkül erőn felül teljesítenek, igaz, bőven kapnak helyet és időt a kibontakozásra. Atticus és apja, Montrose közötti, ellentmondásos apa-fia viszony a determinált apai örökség és az áthárítás iskolapéldája, amely a családon belüli erőszakban kumulálódik. Montrose a sorozat legtragikusabb sorsú figurája, tele elfojtott vágyakkal, öröklött alkoholproblémákkal, rendezetlen magánéleti kapcsolatokkal. A Montrose-t alakító Michael Kenneth Williamsről biztosan hallani fogunk még, mert rendkívül érzékletesen birkózik meg a sorozatban a vágyaival, a kissé megkésett coming out-jával és a filmbéli fiával.
A fa és a nem messze esett alma, azaz Montrose, a pia meg a fia, Atticus (Michael Kenneth Williams és Jonathan Majors) Fotó: HBO
Az egyik legjobb epizód főszereplője Hippolyta, Montrose bátyjának felesége, aki egy portálon keresztül átkerül egy másik bolygóra. A könyvben Ruff klasszikus lovecrafti történetet írt köré. Ezzel szemben mozgóképen egy sokkal allegorikusabb, már-már líraibb utat jár be a főhősnő: a Fellhőatlaszhoz hasonlóan számos életet leél más világokban, mire újra önmagára talál. Az asszony ugyanis az álmairól lemondva elveszett a különböző (háztartásbeli, feleség, anya) szerepek közt. Varázslatos öntudatra ébredése után, amikor vissza kell térnie a Földre, helyénvaló a kérdése: „Hogy férne vissza oda ez a sok minden, ami vagyok?”
Hippolyta és egy másik élet (Aunjanue Ellis) Fotó: HBO
A sorozatban is megidézésre kerülő tulsai tömegmészárlás rámutat a rasszizmus értelmetlenségére: az esemény kiváltója egy fekete fiú megbotlása és nekiesése egy fehér lánynak a liftben, ami az „egy szög miatt az ország elveszett” tipikus esete. Becslések szerint az ezt követő zavargásokban legalább 300 fekete lelte halálát. A tulsai események emlékét inkább eltemette a köztudat, nemrég bányászták elő a kollektív tudatalattiból. Nem csoda, hogy egy ilyen vérrel szennyezett szégyenfoltot szemérmesen takargat az az amerikai társadalom, amely olykor még mindig képes rátérdelni az emberi jogok torkára. A Lovecraft földjén színes, látványos és tartalmas lenyomata egy sajnos még ma is fekete-fehér világnak.
Bányász Attila
