Minden egy kis félreértéssel és dudálással kezdődött. Aztán életre-halálra menő harc lett belőle. Ali Wong az egyik kedvenc komikám, de amikor láttam, hogy egy Beef című sorozatban szerepel, ami két ember személyes konfliktusát mutatja be, nem igazán mozgatott meg a dolog.
Erőltetett helyzetkomikumra és gyerekes prankek sorozatára számítottam, az újabb gyártósorról lepottyant, fantázia nélküli hollywoodi sorozat helyett azonban egy olyan élményt kaptam, mintha A szomszéd nője mindig zöldebb című filmből Tarantino csinált volna egy tíz részre szabdalt remake-t egy jó adag szociológiával nyakonöntve.
A Beef nem véletlenül kapott 100%-os értékelést (mondjuk most már csak 98%-on áll) a Rotten Tomatoes oldalán.
“Mindenki megőrült” – nem tudom, ki hogy van vele, de a pandémia óta egyre többször hangzik el ez a mondat. Nem mintha előtte a szolidaritás és az egymásra odafigyelés vezérelte volna a társadalmat, de a járvány elszigeteltsége és nyomása mintha még inkább eltaszította volna az embereket, amire aztán a gazdasági helyzet is rátett egy lapáttal.
Bár az általa tervezett, ultramodern és teljes mértékben személyiség nélküli otthonában élő, sikeres vállalkozást vezető Amy Lau és a megélhetésért küzdő Danny Cho nem Magyarországon élnek, és a magyar emberektől teljesen eltérő problémákkal küzdenek, mindketten boldogtalanok.
Az egyik sarokban ott van, hogy a pénz nem boldogít, míg a másikban, hogy a pénz hiánya tesz nyomorulttá, a végeredmény pedig ugyanaz: évek óta elnyomott frusztráció, ami ki tudja, talán a csillagok állásának köszönhetően, de egy teljesen átlagos délutánon, egy közlekedési félreértés során tör felszínre. És ha már előtört, nincs, ami megállítsa, míg mindent el nem áraszt.
Amy és Cho az az ember, aki felszállásnál beáll az ajtó közepére, hogy véletlenül se tudjon senki leszállni, a sofőr, aki indexelés nélkül vág be eléd, a sorban várakozó, aki folyton neked jön a bevásárlókocsijával. Konfliktushelyzetek mindig lesznek, a Beef pedig abban jó, hogy megmutatja, mi vezetett el egészen az ütközés pillanatáig, és komplex emberi drámákat tesz mögéjük.
Ugyan mind a két főszereplő ázsiai és mind a ketten LA-ben élnek, ám a világok, amikben mozognak, nem is állhatnának távolabb egymástól. Az egzisztenciális válságba sodródott
főhősök bolygóinak pályái aztán hol máshol, mint egy parkolóban metszik egymást, a találkozás gravitációs erejének hatására pedig mindkettőjük iránya örökre megváltozik: életük meghatározó mozgatórugója az ősellenségük elpusztítása legyen.
Eleinte úgy tűnik, hogy ez a konfliktus a komédia szintjén meg is áll, és kimerül a gyerekes csínytevések tárházában, de már az első rész végére kiderül, hogy nem erről lesz szó, a tét egyre magasabbra és magasabbra kerül, és már nincs megállás. Az egyre eszkalálódó konfliktus közben azonban a sorozat alkotója, Lee Sung Jin ennél többet ad a nézőknek. Háttértörténetet, de nemcsak a két főszereplő életét ismerhetjük meg behatóan, hanem életük fontosabb szereplőinek motivációiról is közelebbi képet kapunk.
Ugyan a Beef inkább tragikomédia, mintsem komédia, nem maradhatnak el belőle az ütős és emlékezetes szövegek, valamint bénázások sem, így bármennyire is komoly témákat feszeget a sorozat, egyáltalán nem húz le, és akár több részt is le lehet darálni egymás után. A sorozat vége felé pedig a konfliktus olyan morbid módon komikus csúcspontban teljesedik ki, amit biztosan nem láttunk jönni egy Netflix gyártású szériában. Összességében a Lee Sung Jin egyedi látásmódjában marinált Beef ezáltal igazi csemege lesz azoknak, akik már nagyon unják az egyforma streaming sorozatokat.
