A Mise éjfélkor falra festi az ördögeinket

Mike Flanagan, a Netflix „házi” Stephen Kingje ezúttal templomba megy. A Mise éjfélkor egy keresztény közösség pokoljárásába enged bepillantást. A minisorozat végére Krisztus teste és vére helyett legszívesebben a jeles író-rendezőjét vennénk magunkhoz.

A Mise éjfélkor Mike Flanagan szerelemprojektje, amelyet évek óta próbált tető alá hozni. Először öt évvel ezelőtt a feleségével, Kate Siegellel közösen írt horrorjukban, a Hushban történik rá utalás: ez a címe (Midnight Mass) a főszereplő írónő első könyvének. Később Stephen King megfilmesíthetetlennek tartott Bilincsben című regényének adaptációjában tűnik föl: ezt a könyvet vágja a szorult helyzetbe kerülő főhősnő az életét megkeserítő ebhez. A Bilincsben-feldolgozás sikere egyszerre jelentett az író-rendező számára belépőt a Netflixhez és a nagyobb költségvetésű King-adaptációk mozis piacára. A képernyőre Shirley Jackson-klasszikusát, A Hill-ház szellemét ültette át, a szélesvászonra pedig A ragyogás 2. részét, az Álom doktort festette föl, ügyesen kibékítve egymással Stephen King és Stanley Kubrick eltérő megközelítéseit.

Ezután már akkorára nőtt Flanagan ázsiója, hogy a Netflix berkein belül szabad kezet kapott: tavaly A Bly-udvarház szellemével tett pontot a streaminges kísértetjárásának végére, idén pedig végre a templom falára festhette az ördögöt.

Közösségben az erő Fotó: Netflix plakát

A Mise éjfélkor tulajdonképpen főhajtás Stephen King klasszikusa, a Borzalmak városa előtt: hasonló a koncepciója. Adott egy világtól elzárt halászfalu, amely egyszerre nyögi az olajkatasztrófa utóhatásait és a fiatalok elvándorlását. A szigetlakók vallási közösségét az idős és már szenilis Pruitt atya csak még inkább szétzilálja, aki élete alkonyán elvágyódik a Szentföldre. Pruittot az ifjú és energikus Paul atya váltja, akinek leghőbb vágya, hogy felrázza hitében a gyülekezetet. Ekkor szabadul a börtönből Riley is, akit majd’ felemészt a bűntudat: fekete bárányként tér vissza a szülőfalujába, mert nincs hová mennie. Talán csak az egyedülálló, állapotos Erin érti meg őt igazán: annakidején mindketten azt hitték, hogy örökre a maguk mögött hagyhatják a szigetet, ám az élet rájuk cáfolt. A szigetlakók hamarosan megmagyarázhatatlan események közepén találják magukat, és csak rajtuk múlik, hogy hogyan veszik föl a harcot a gonosszal.

Atyám, minden rendben odabenn? Fotó: Netflix

Flanagan minije, bár klasszikus horror sémát dolgoz föl, inkább drámasorozat: nagyobb hangsúlyt fektet a kisvárosi miliő realista ábrázolására, mint hogy ránk hozza a frászt. Az író-rendező előszeretettel pepecsel el a karaktereivel, akik meg is hálálják ezt a figyelmet. Halászközössége él és lélegzik, de legfőképp gyarló: tagjainak feje felett albatrosz szárnyakon verdes a rossz lelkiismeret. Bűntudat, harag, arrogancia és rasszizmus kel táncra az alkoholizmus és a bigott vallásosság árnyékában.

„Ime, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé” Fotó: Netflix

Paul atya túlfűtött és olykor kissé hebehurgya fanatizmusa mélyén szilárd és veszélyes eltökéltség húzódik, hogy mindenkit megment. Ez valójában önbizalomhiányból és kiábrándultságból táplálkozik. Riley utat tévesztett menedzser figura, akit maga alá temetett a hedonizmusa. Szörnyű áron kellett megtanulnia, hogy a pénz nem boldogít, és most a bűntudata bevitte a rengetegbe, ahonnan nem találja a kiutat. Ugyanitt veszett el Erin is, akinek félresiklott álmai felett észrevétlen csaptak át transzgenerációs öröksége hullámai, és aki a pocakjában növekedő élettől reméli a kiutat. A muzulmán Hassan sheriff mindennap birokra kel az előítéletekkel: a sajátjaival éppúgy, mint ahogy a másokéival. A karót nyelt Bev embertelen gőgjét palástolja túlzásba vitt vallásosságával. Joe Collie önpusztító alkoholizmusát rejti hatalmas szakálla mögé. És így tovább! A sorozat első epizódja szép sorjában felhelyezi a gyalogokat a sakktáblára, és összemadzagolja a történet bonyolult viszonyrendszerét. Aztán Flanagan felpöccinti az első bábut, mi meg nézzük, hogy mindez mit von maga után.

Mi az, Joe, elgurult a gyógyszered? Hassan sheriff (Rahul Kohli) és Joe Collie (Robert Longstreet) Fotó: Netflix

A Mise éjfélkor tematikájából eredően kapcsolódik a valláshoz. Az egyes epizódok nemcsak címükben idézik meg a Biblia egyes részeit, de bizonyos tekintetben rájuk is épülnek. Akárcsak maga a természetfeletti szál is. Flanagan képes Bibliája azért nem megy a szomszédba pár liter vérért. Egy-két régi vágású jumpscare-t leszámítva inkább pszichológiai hadviselés folyik a néző ellen, aki vagy nyitott az érzelmekre ható, elnyújtott nagymonológokra vagy unalmában elkapcsolja a tévét. Az egyénnek a természetfelettire adott válaszreakciói képviselik e történet sava-borsát, nem pedig a horror. Csak az utolsó két epizódban billen el a mérleg nyelve az utóbbi felé, de abban nincs köszönet. A sorozat tetőpontját képviselő, vérbő éjféli misét követően a befejezés rémisztően unalmas és sablonos giccsbe fullad, amelyért az író-rendező megérdemelné, hogy az ő testét és vérét szolgálják fel úrvacsoraként.

Kate Siegel, az író-rendező Mike Flanagan felesége Erin szerepében Fotó: Netflix

A Mise éjfélkor vitán felül Hamish Linklater és Zach Gilford filmje. Előbbi Paul atyát alakítja, aki nem látja a fától az erdőt, de annyi finom bizonytalanságot visz a karakterébe, amivel átcsetlik-botlik a figura az életbe. Utóbbi pedig a vétkes Riley-t, akit pedig maga alá temet a bűntudat. Riley nyomdokvizein farol be a rendező felesége, Kate Siegel a bájos és összetört Erinként, akinek kinyúlt blézereiben is földöntúli kisugárzása van. Érdemes még megemlíteni Samantha Sloan Bevjét, aki olyan bicskanyitogatóan rideg és arrogáns, hogy legszívesebben megfojtanánk egy kanál… vérben.

Akikért érdemes: Riley (Zach Gilford) és Paul atya (Hamish Linklater) Fotó: Netflix

A Mise éjfélkort a karakterei teszik érdekessé és viszik előre. A horror vagy nevezzük inkább természetfeletti szálnak, csak katalizátor az eseményekhez, ami – stílusosan fogalmazva – el is vérzik a végére. Marad az élet és a halál, valamint a szenvedélybetegség kínjai fölötti merengés pokla. Mintha az idővel nemcsak a lehetőségek szűkülnének be, hanem megcsappanna a megváltásba vetett hit is. Riley azonban nem hajlandó elveszíteni a kontrollt, és letenni az evezőt. „Vagyok, aki vagyok.” Önmaga elől az ember úgysem menekülhet sehová.

Bányász Attila

https://youtu.be/dEqQjKObThU