A Mank óda Hollywood kintornás majmához

Herman Mankiewicz neve keveseknek mond valamit. Elvégre az Aranypolgár, minden idők legkiválóbb filmje egyedül Orson Welles nevéhez fűződik. A reneszánsz emberéhez, akinek nincs szüksége senkire. A Mank most fényt derít az Aranypolgár elfeledett titkaira.

Orson Welles klasszikusa, az Aranypolgár (itt írtunk róla!) már a forgatása előtt kiverte a biztosítékot Hollywoodban. A nagyhatalmú, milliomos sajtómágnás, William Randolph Hearst hatalmas botrányt kavart körülötte, és minden követ megmozgatott, hogy ne készülhessen el. Hogy miért? Mert meggyőződése volt, hogy főhősét róla mintázták, és nem fogják feltüntetni jó színben. Hearst hatalmát jól példázza, hogy a legnagyobb filmstúdiók fogtak össze, hogy a film jogait megvásárolják a független kis stúdiótól, az RKO-tól. A stúdió azonban visszautasította az ajánlatot, és bemutatta a filmet. A többi már történelem.

De vajon mivel húzta ki a gyufát Hearst a filmeseknél, amiért alakját mozgóképes halhatatlanságra ítélték? A Mank ezt járja körül, és még ennél is sokkal többet nyújt: feketén-fehéren fölfesti a ’30-as évek korszakát, bepillantást engedve Hollywood kulisszái mögé, lerántja a leplet Orson Welles reneszánsz emberéről és igazságot szolgáltat az Aranypolgár társírójának, Herman Mankiewicznek.

Legfőbb ideje volt, hogy a Mank végre elkészüljön, és piedesztálra emelje címszereplőjét, visszaadva neki a kiérdemelt dicsőséget. David Fincher, a film rendezője már a ’90-es években, a Játsz/ma elkészítése után neki akart állni a forgatásnak, de alkotói nézetkülönbségekbe keveredett a stúdióval. Pedig akkor még édesapja, Jack Fincher is láthatta volna a filmet, amelynek a forgatókönyvét ő írta. Sajnos az idősebb Fincher 2003-ban elhunyt, így már nem élhette meg, ahogy fia életet lehel a soraiba. A Netflix végül szabad kezet adott Finchernek az álomprojektje elkészítésében, egy exkluzív szerződésért cserébe: a jeles rendező a következő négy évre elköteleződött a streaming-szolgáltató mellett. Vajon megérte?

A film páratlan párosa – Oscart nekik ízibe (Amanda Seyfried és Gary Oldman)

A Mankot elnézve, igen. Fincher az Aranypolgárhoz hasonlóan készítette el a filmjét: fekete-fehér képi világ és hasonló beállítások alkalmazása (a film jobb felső sarkában időnként fel-felvillan a híres „ciginyom”, amelyről a Harcosok klubja óta tudjuk, hogy a tekercs cseréjét jelzi a mozigépésznek), még a hangot is hozzátorzították a kor technikai körülményeihez. A történet két idősíkon játszódik: 1940 jelenét az Aranypolgárhoz hasonlóan flashback-ek törik meg. Míg a jelenben a forgatókönyvírás folyamatát követhetjük nyomon, addig a múltban választ kapunk a nagy kérdésre: miért éppen Hearst-ről mintázták Kane figuráját?

Mank az Aranypolgár forgatókönyvét egy szobába zárva mindössze két hónap alatt írta meg: nem sokkal korábban autóbalesetet szenvedett, lábtörése ágyhoz kötötte. Welles minden körülményt biztosított (kiszolgáló személyzetet és gépírónőt), hogy Mank zavartalanul dolgozhasson. A szkript elkészültét követően Mank barátai érkeznek sorban, hogy lebeszéljék róla, hogy mesterművével szembe köpje Hollywood nagyhatalmú urát.

William Randolph Hearst – Maga lenne a Sátán? Vagy csak nagytőkés? (Charles Dance) Fotó: Netflix

Eközben a flashback-ek egészen 1930-ig nyúlnak vissza, fantasztikus hátteret festve a korszaknak. Beleláthatunk az MGM (Metro-Goldwyn-Mayer) berkeibe, ahol Mank egyedülálló módon vezeti a forgatókönyvírók csapatát. Nagy kedvenc, amikor a producer irodájában improvizálnak egy sztorit. Mank ábrázolása korántsem egysíkú: Gary Oldman lenyűgöző alakításában iszákos, lump alak, cinikus humorral, amivel mindenkit levesz a lábáról. Hollywood egy nagy család, ahol mindenki ismeri, ha nem is mindenki szereti egymást. Manknak számtalan rossz szokása van, de az biztos, hogy helyén a szíve. Morális iránytűje mindig az igazság felé mutat. Ami a szívén, az a száján, és a véka alá nem rejtett véleményének mindig rendkívül szórakoztató módon ad hangot.

A Mank akkurátusan caplat végig az évtizeden és a világválságon, rávilágítva a politika és a szórakoztatóipar olykor gyomorforgató összefonódásaira. Talán ez a leggyengébb része a filmnek, így amikor az idősíkok a film katartikus tetőpontján összesimulnak, és nyilvánvalóvá válik, hogy ki milyen szerepet játszik a Nagy Hollywoodi Bábszínházban, bizony jó szolgálatot tesz, hogy Mank egy nagymonológban összefoglalja, gyomra tartalmával nyomatékosítva mondanivalóját. A Mank csúcspontja Hearst-szel a múltban, és Welles-szel a jelenben egy fantasztikusan elnyújtott katarzis.

Majomnak neveztél? Mondd még egyszer, ha mered, te… (Gary Oldman) Fotó: Netflix

A színészek egytől egyig kiválóan játszanak, kiemelkedik közülük Gary Oldman a címszerepben, akit egy percig sem téveszt szem elől a kamera (amit a színész a játékával meg is hálál), és Amanda Seyfried az elbűvölő Marion Daviesként. Kettőjük párosa lehengerlő (és mindkettő esélyes az Oscarra). Rendkívül élvezetesek a forgatókönyv intelligens, okos és pergő dialógusai, valamint a rendezés izgalmas megoldásai. Apa és fia remek munkát végzett, látszik a végeredményen, mennyire szívügyük volt a produkció.

A Mank Orson Welles másik arcát mutatja, ijesztő párhuzamot vonva az Aranypolgár egomán Kane-jével. A film nem vitatja el Welles érdemeit, de a forgatókönyv első verzióját átengedi Mankiewicznek. Valóban így történhetett? Welles eredetileg kreditet sem szánt neki (értsd: nem akarta kiírni a nevét a stáblistára), mintha a reneszánsz ember mítosza bármit megért volna számára. Mank vajon valóban elitta az eszét, és Welles-nek a szkript felét tényleg ki kellett húznia, mint arra homályosan az 1999-es Az Aranypolgár születése című film céloz? Vagy a filmrendezőn elhatalmasodott az egója, amely mindent és mindenkit kitakart? A Mankban Welles indulata csak újabb ihletforrás. Az írói együttműködés pedig bearanyozza az Aranypolgárt.

Mankiewicz neve szinte teljesen kikopott a köztudatból, Fincheréknek hála most visszakapja régi nimbuszát. Ezzel bebizonyosodik, hogy a filmben idézett kintornás majom örökkévalóságban visszhangzó zenéjétől Hollywood elefántcsonttornyai is megremegnek.

Bányász Attila