Ezekbe a 30 éves filmklasszikusokba beletört az idő vasfoga

A kilencvenes évek közepének hollywoodi filmjei nemzedékek kulturális eszmélését határozták meg. Következik hét felejthetetlen remekmű, melyet bizony nem a nosztalgia aranyköde bűvölt tökéletessé.

Aki a kilencvenes években volt fiatal, az máig nem múló szeretettel gondol vissza a korszak leghíresebb amerikai és európai filmjeire. Sőt, talán akkor sem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy ezek az alkotások a későbbi nemzedékek ízlését, gondolkodásmódját, kulturális-szellemi eszmélését is befolyásolták. Ha vetünk egy pillantást az IMDb 250 tételből álló toplistájára – mely sokak számára még mindig egyfajta hivatkozási pontként szolgál -, akkor azt láthatjuk, hogy A remény rabjai – az 1994-es év egyik hollywoodi csúcsműve – még mindig őrzi elsőségét, de a hetedik és a nyolcadik helyezett (a Schindler listája és a Ponyvaregény) szintén e kor szülötte.

Valamiért még mindig sokkal szívesebben vesszük le a polcról a Terminátor első vagy második részének DVD-jét ahelyett, hogy bizalmat szavaznánk a filmszéria későbbi epizódjainak.

És persze számos más nagy múltú franchise-hoz hasonlóképpen viszonyulunk, legyen szó akár a Star Wars, akár a Die Hard, vagy éppen A Gyűrűk Ura fejezeteiről. Mindez pedig nem feltétlenül azért van, mert a nosztalgia hamiskásan csillogó cukormáza utólag mindent megédesít – persze ez is lehetséges -, hanem inkább azért, mert idővel minden nagyszabású filmfolyam önismétlővé laposodik, elszürkül, unalomba és közhelyparádéba fullad.

A kilencvenes évek pedig még nem a lélektelen, szériagyártásban készülő folytatásfilmek, hanem az egyedi – ha úgy tetszik, „kézműves igényességű” – stúdiómozik, a míves kiállítású drámák, a precízen összerakott, feszült bűnfilmek aranykora volt.

Jelen összeállításunk 1995 legnagyobb amerikai és európai remekműveiről szól: felidézünk hét korszakos jelentőségű kultmozit, melyet még ma, 30 évvel később is érdemes újra és újra elővenni. Jöjjön hát a toplista!

7. Mielőtt felkel a nap (Before Sunrise, 1995, r.: Richard Linklater)

A legemlékezetesebb Richard Linklater-filmeknek tulajdonképpen nincs is történetük. Össze tudnád foglalni pár mondatban, miről is szólt a Tökéletlen idők (1993) vagy a Sráckor (2014)? Bizonyára nem boldogulnál a feladattal, a kilencvenes évek függetlenfilmes forradalmának egykori vezéralakja ugyanis sokszor csak annyit tesz, hogy kameráját a parttalanul áradó élet apró-cseprő történéseire, a mindennapok dísztelen, de jólesően ismerős valóságára irányítja. Harminc évvel ezelőtt született a rendező híres Mielőtt-trilógiájának első darabja, a Mielőtt felkel a nap, melyben szintúgy „nem történik semmi”. Céline, a francia diáklány (Julie Delpy) és Jessie, a kalandotermészetű amerikai fiú (Ethan Hawke) egy Budapestről Bécsbe tartó vonat fedélzetén fut össze, és mivel azonnal megtalálják a közös hangot, úgy döntenek, eltöltenek egymással egy teljes napot. Alkalom szülte ismeretségük néhány óra leforgása alatt elsöprő szerelemmé fejlődik, de tudják, hogy kapcsolatuknak nincs és nem is lehet jövője, hiszen egy óceán választja el őket egymástól. Linklater mesteri diaógusokkal, hihetetlenül könnyen átélhető, „valóságszagú” szituációkkal és kitűnő kameramunkával varázsolja izgalmassá e nem mindennapi találkozás történetét.

6. Közönséges bűnözők (The Usual Suspects, 1995, r.: Bryan Singer)

Bryan Singer már 1995-ben, második önálló nagyjátékfilmjével elérte karrierje csúcsát. A Közönséges bűnözők az esztendő – sőt, ne finomkodjunk: az évtized – egyik legcsavarosabb thrillere, tűpontosan egymás mellé illesztett, aprócska mozaikdarabkákkal, melyek csak az utolsó – minden tekintetben megismételhetetlen – jelenetben állnak össze egyetlen nagy, működő egésszé. (A magyar szinkron megbocsáthatatlan hibája, hogy idejekorán leleplezi a végső, a nézőt gyomorszájon vágó csavart, így ezt a filmet tényleg csak eredeti nyelven érdemes megtekinteni, máskülönben csorbulni fog az élmény!) A színészválogatott egyébként elsőrangú: a fontosabb szerepeket a kor igazi gigasztárjai (Kevin Spacey, Benicio del Toro, Gabriel Byrne, Stephen Baldwin, Chazz Palminteri) alakítják, Singer pedig biztos kézzel irányítja ezt a remek társaságot. A Közönséges bűnözők 30 év múltán sem veszített elképesztő frissességéből, sőt a lélegzetelállító finálé „hatóereje” minden egyes megtekintéssel csak növekszik!

5. Nixon (1995, r.: Oliver Stone)

Oliver Stone Nixonja „nagyszabású, de erősen stilizált (töredezett cselekményű, zilált képi világú, olykor szinte álomszerű) portré egy karizmatikus és tehetséges, ám a hübrisz megbocsáthatatlan bűnébe eső politikusról” – írtuk egy korábbi cikkünkben. Stone már a John F. Kennedy meggyilkolásának körülményeit és következményeit taglaló JFK – A nyitott dosszié (1991) esetében is a grandiozitásra törekedett, és a négy évvel későbbi Nixon is ugyanezen koncepció jegyében fogant. Tulajdonképpen a 20. századi amerikai történelem legérdekesebb – és egyben legfájdalmasabb – időszakába nyerünk betekintést, de – az egyedi, fragmentált szerkesztésmódnak köszönhetően – szinte mindent a hajdani amerikai elnök perspektíváján keresztül látunk. Ez a közelítésmód pedig már önmagában is izgalmas volna, de a hab a tortán a kétszeres Oscar-díjas Anthony Hopkins jutalomjátéka. A walesi származású színésznagyság – a rendezővel együttműködve – alaposan újrafazonírozta az igazi Nixon imágóját: töprengő, önmarcangoló, már-már shakespeare-i hőst faragott az 1994-ben elhunyt politikusból, aki – Bill Clinton szavaival élve – „még bukásában is nagy ember volt.”

4. Halott ember (Dead Man, 1995, r.: Jim Jarmusch)

Clint Eastwood 1992-ben, a Nincs bocsánat című – az egész műfaj története szempontjából kiemelt jelentőségű – westernjével gyakorlatilag díszes koporsót ácsolt a vadnyugati mozinak. Ezután sokan úgy hitték, a történelem egyszerűen túllépett ezen a zsáneren. Aztán persze jött George P. Cosmatos Tombstone – A halott városa (1993), Walter Hill Geronimója (1993) és Lawrence Kasdan Wyatt Earpje (1994), s hamar bebizonyosodott, hogy korai volna még bármit is írni a western fejfájára. Jim Jarmusch Halott embere ugyan nem nem illeszkedik az imént említett mozik sorába – hiszen nem hagyományos felépítésű vadnyugati moziról van szó -, mégis egyedi, ízig-vérig posztmodern „kommentár” a műfajhoz. A direktor fekete-fehér képeit különös misztikum lengi be, pikareszkszerű, spirituális elemekkel tűzdelt meséje pedig nem a Frontier mítoszáról, nem a Jó és a Rossz párharcáról – vagy a zsáner valamely más közhelyéről -, hanem „a személyre szabott időről és az élet értelméről szól.”

3. Hatalmas Aphrodité (Mighty Aphrodite, 1995, r.: Woody Allen)

Talán a kilencvenes évek volt Woody Allen utolsó virágkora. A rendező az évtized elején készíti el Férjek és feleségek (1992) című, már-már bergmani magasságokban szárnyaló párkapcsolati tragikomédiáját, majd a Rejtélyes manhattani haláleset (1994) című krimivígjátékkal mér kegyetlen csapást a nézői rekeszizmokra, hogy aztán a Hatalmas Aphrodité (1995) következzen a sorban, ez a kissé őrült, kissé esztelen, de borzasztóan szerethető komédia, melyben Allen szokásosan komplexusos-szorongásos hőse felkerekedik, hogy megtalálja örökbe fogadott csemetéje édesanyját. A mozi zseniálisan ötvözi a kilencvenes évek New Yorkjának hangulatát a klasszikus ókori görög színház világából származó figurákkal és helyzetekkel, ezáltal időtlenné varázsolva ezt a néhol bohókás, néhol keserű, de minden ízében „odipuszi indíttatású” históriát.

2. A gyűlölet (La haine, 1995, r.: Mathieu Kassovitz)

1993 áprilisában egy párizsi rendőr közvetlen közelről agyonlőtt egy zairei származású 17 esztendős srácot, akit cigarettalopás miatt tartóztattak le. Az esetet elmondhatatlanul nagy társadalmi felháborodás követte, s az annak nyomán kirobbant tüntetések egyikén a fiatal filmrendező, Mathieu Kassovitz is részt vett. Az alkotót annyira felkavarta a rasszista indíttatású gyilkosság, hogy úgy döntött, soron következő moziját ennek a témának szenteli. Így keletkezett a máig nagy presztízsnek örvendő A gyűlölet, mely a korabeli – sőt a jelenkori – francia társadalom legégetőbb problémáit boncolgatja, méghozzá úgy, hogy korábban sosem látott őszinteséggel és alapossággal mutatja be a külvárosok, a lakótelepek, a kitaszítottak elfeledett népét, sőt vakító reflektorát a párizsi mindennapok sötét oldalára (drogfogyasztás, túlzó erőszak) irányítja. A gyűlölet hitelességét, tárgyszerűségét csak növeli, hogy nagyrészt valódi lakótelepeken készült – e helyszíneken a stáb steadycamet, darukat és távirányítású helikoptert is bevetett, vagyis rendelkezésükre állt a professzionális technikai apparátus, de amikor Párizs belvárosában forgattak, akkor – költségkímélő okokból – a gerillamódszer mellett döntöttek. A mozit a hiphopközösség is lelkesen fogadta (különösen Európában), és persze a díjzáport sem lehetett elkerülni: a direktor az 1995-ös Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb rendezőnek járó elismerésben részesült, maga a produkció pedig elnyerte a francia Oscarként is emlegetett César-díjat.

1. Hetedik (Seven, 1995, r.: David Fincher)

A bárányok hallgatnak bődületes sikere után hosszú évekig úgy tűnt, a pszichothriller műfajában már nem érdemes, sőt nem is lehet újat mutatni. Aztán jött David Fincher, és a felejthető harmadik Alien-mozi (A végső megoldás: halál, 1992) után tető alá hozta a briliáns Hetediket, a film noir, a horror és a pszichothriller e boszorkányosan zseniális egyvelegét. Az örök esőben ázó, elátkozott New York nyirkos-nedves képei ugyanúgy az emlékezetünkbe ivódnak, mint a bukás felé sodródó zsarut játszó Brad Pitt keserű tekintete. És a történet ugyan rendkívül egyszerű – két detektív egy sorozatgyilkos nyomába ered, aki a hét halálos bűn lajstromát követve szedi áldozatait -, a műfaj szabályait bátran áthágó, merész fordulatok, a kiváló ritmus, valamint a parádés alakítások (Pitt mellett a társát alakító Morgan Freeman, valamint a sátáni John Doe-t megformáló Kevin Spacey is a színészmesterség magasiskoláját vonultatja fel) a legnagyobb kilencvenes évekbéli bűnfilmek táborába emelik a Hetediket. Fincher magnum opusa egyébként óriási hatást gyakorolt a kilencvenes évek derekának, második felének amerikai mozgókép-kultúrájára. Egy időben minden hasonló ambícióval készült film a Hetedik ikonikus főcímét kopírozta, de persze egyik sem tudta megközelíteni eme örökzöld klasszikus színvonalát.