A legnagyobb hollywoodi mítoszokat ötvözi 2023 egyik legnézettebb sorozata

2013-ban debütált a Naughty Dog fejlesztőcég mára kultikus magasságokba emelkedett videójátéka, a posztapokaliptikus közegben játszódó túlélőthriller műfajának non plus ultrájaként emlegetett The Last of Us. Idén tévésorozat-adaptáció készült a remekműből, melynek története korántsem olyan eredeti, mint eddig gondoltad – és épp ebből fakad az igazi vonzereje.

A The Last of Us sorozatot már a megjelenését követően minden idők egyik legjobb videójátékának kiáltották ki, és a minősítés cseppet sem túlzó. Korunk szórakoztatóiparára gyakorolt hatását ékesen illusztrálja, hogy 2023 elején debütált egy, a játék alapján készített, azonos című tévésorozat-adaptáció is, amit a nagyközönség zöme szintén pozitívan fogadott.

De mi is az oka az egy évtizede töretlen TLOU-kultusznak?

Ha nagyítólencsével vesszük szemügyre az eredetileg Playstation 3-ra megjelent, majd a frissebb konzolokon több újrakiadást is megért alapjátékot, valamint a belőle készült mozgóképes átiratot, akkor egyvalami bizonyára feltűnik: a sztori minden, csak nem eredeti.

Persze ezzel önmagában még nincs is baj, hiszen sem a videójátékiparban, sem pedig a filmtörténetben nem szabad túlbecsülni a formabontó, eredeti ötletek szerepét. A kivitelezés ugyanis legalább ennyire fontos tényezője az alkotási folyamatnak. De térjünk vissza a The Last of Us-hoz. Miről is szól nagyvonalakban a játék és a tévészéria története?

Adott egy Joel Miller nevű fiatal családapa, aki 2013-ban elveszíti imádott lányát, midőn egy pusztító gombafertőzés söpör végig az egész világon, romokba döntve az általunk ismert civilizációt.

A kór következtében az emberek többsége zombiszerű, céltalanul kóborló véglénnyé rongyolódik, az otthonaikat hátrahagyó, a megmaradt erőforrásokért folyamatos harcot vívó túlélőkre pedig bujkálás vár. Húsz év múlva a megkeseredett és reményvesztett Joel csempészként tengeti mindennapjait egy jéggé dermedt, cinikus és kegyetlen világban.

Egy nap viszont furcsa megbízást kap: el kell juttatnia egy Ellie nevű vadóc kamaszlányt a Tűzbogarak nevű katonai szervezethez. Lassacskán ráébred: a gyermek sorsa azért ennyire fontos, mert – egyedülálló módon – immunis a gombafertőzésre, így a segítségével talán előállítható egy vakcina, mely véget vehet az emberiség szenvedéseinek.

Joel és Ellie rémisztő kalandokkal és iszonyú erőpróbákkal kikövezett útja a keleti parti Bostontól a hófödte Wyomingig vezet. Dacolnak a fertőzöttek hordáival, a rájuk támadó útonállókkal, a mostoha időjárási viszonyokkal, a kínzó éhséggel és saját titkos kétségeikkel is. Amikor elérik a Tűzbogarak búvóhelyét, kiderül, hogy Ellie csak úgy segíthet az oltóanyag előállításában, ha egy sorsdöntő műtét során az életét áldozza. A kezdetben marcona és életunt Joel az együtt töltött idő alatt szívébe zárta a gyermeket, kvázi-pótapjává lépett elő, ezért nem hagyja, hogy Ellie meghaljon – még akkor sem, ha ezzel ő válik az emberi populáció jövőjének kerékkötőjévé. A férfi lemészárolja a Tűzbogarak képviselőit, megmenti, majd biztonságba helyezi Ellie-t, a lánynak azonban – félig kíméletességből, félig önzésből – azt hazudja, hogy az orvosi vizsgálatok során kiderült: még az ő közreműködésével sem fejleszthető ki a hőn áhított vakcina.

A The Last of Us történetelemei együttesen ugyan az eredetiség illúzióját kelthetik, de ha a mélyükre ásunk láthatjuk, hogy a legrégebbi és legpatinásabb hollywoodi mítoszokból épülnek fel.

Ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen a legnívósabb videójátékok ma már olyannyira komplex narratívával, valamint kifinomult konfliktus- és hősábrázolással bírnak, hogy sokszor felülmúlják a kortárs amerikai nagyjátékfilmeket. A Naughty Dog – melynek egy másik, szintén megkerülhetetlen, és azóta a nagyvásznon is újjászületett videójáték-franchise-t, az Unchartedet is köszönhetjük – boszorkánykonyhájában pedig csupa olyan fejlesztő sürög-forog, akik kiválóan értik a hollywoodi mozgóképek nyelvezetét, valamint azt is tudják, hogyan kell az amerikai filmek kliséiből észrevétlenül, biztos kézzel felépíteni valamit, ami első, de még sokadik blikkre is megejtően újszerűnek tűnhet.

Az amerikai filmtörténet telis-tele van olyan mozikkal, melyek egy kérges szívű felnőtt és egy életvidám, de zabolátlan gyermek találkozásáról, közös megpróbáltatásairól, valamint összecsiszolódásáról szólnak.

Sorolhatnánk az egymástól sokszor hangnemük és cselekményszövésük tekintetében is élesen eltérő darabokat John Cassavetes Gloriájától Luc Besson Leon, a profiján és a Terminátor második részén át egészen a Logan című szuperhősfilmig, vagy épp George Clooney Éjféli égbolt című sci-fijéig. És hogy miért is örvendenek ekkora népszerűségnek a pótszülő-kamaszgyerek duók?

Nos, az amerikai filmek egyik vissza-visszatérő konfliktusa egyén és közösség viszonyához kapcsolódik.

Számos tengerentúli mozi – legyen szó rendőrfilmről, thrillerről, westernről vagy éppen melodrámáról – olyan főszereplőt léptet fel, aki – legalábbis kezdetben – messzemenőkig individualista. De vajon sutba vágja az önállóságát, a függetlenségét a nagyobb, a magasztosabb cél érdekében? A The Last of Us sorozatban és az imént felsorolt filmek többségében az a közös, hogy a hős számára a gyerekszereplő az a „katalizátor”, ami beindítja a cselekmény szempontjából elkerülhetetlen folyamatot: az elvek fokozatos, de biztos feladását a társadalom, a közösség kedvéért.

Joel Miller ugyanakkor tipikusan amerikai, és tipikusan vonakodó hős.

Emlékszel még azokra a régi, de máig lenyűgöző filmekre – mondjuk A máltai sólyomra vagy a Casablancára –, melyekben Humphrey Bogart cinikus, kiégett, erkölcsileg ellentmondásos figurákat játszott, de a végén kiderült róla, hogy aranyból van a szíve? Joel egy tőről fakad a Casablanca Rick Blaine-jével, vagy egy tetszőleges Hemingway-hőssel: eleinte tartózkodik attól, hogy elvállalja a csempészmegbízást és eljuttassa Ellie-t a Tűzbogarakhoz, de apránként felszámolja individualizmusának maradékait, és kötélnek áll. Ugyanígy tesz Rick a Casablancában, amikor hosszas vívódás után vállalja, hogy segít Ilsének (Ingrid Bergman), a nőnek, aki korábban sebet ejtett a szívén. Joel ugyanakkor a Star Wars eredeti trilógiájának talán legkedveltebb főszereplőjével, Han Solóval (Harrison Ford) is rokonítható. Hiszen mindketten csempészek, sötét, elvtelen figurákkal üzletelnek és kezdetben meglehetősen önzőek is. De amikor hirtelen betoppan az életükbe valaki – Joel esetében Ellie, Solo esetében Leia hercegnő –, aki életük és sorsuk gyökeres újragondolására készteti őket, akkor bebizonyítják: mégiscsak érző szív dobog bennük.

A The Last of Us persze afféle modern (posztapokaliptikus) westerként is értelmezhető és nézhető.

Hiszen a videójáték és a sorozat világa nem is tér el sokban a 19. századi amerikai Vadnyugattól: belterjes, a zord természeti viszonyokkal küzdő kis közösségekkel találkozhatunk, ember embernek farkasa, a törvény pedig jószerivel nem létező fogalom. Persze fontos különbség, hogy a westernfilmekben az egyre növekvő és fejlődő emberi civilizáció számolja fel lassan a vadont, a The Last of Usban – és más posztapokaliptikus játékokban, illetve filmekben – viszont fordítva van: a természet hódítja vissza a földet a civilizációtól. Ez azonban részletkérdés, ráadásul a TLOU még dramaturgiájában is hasonlatos azokhoz a westernekhez, melyekben a kietlen tájakon átutazó figurák különféle nehézségekkel szembesülnek. Kissé merész képzettársításnak tűnhet, de ebből a szempontból a fertőzöttek hordái akár a régi vadnyugati mozik indiánjainak is megfelelthetők.

Ami engem illet, először eléggé klisésnek tartottam a The Last of Us sztoriját és karaktereit, de ahogy újra és újra végigküzdöttem magam az egyszerre szívszorító és horrorisztikusan kegyetlen játék különböző állomásain, lassan megértettem, hogy egy kiválóan összerakott, minden tekintetben részletgazdag, árnyalt színészi alakításokkal megtámogatott remekművel van dolgom, ami éppen a piciny nüanszok, a minuciózus megoldások és az ügyesen újrahasznosított hollywoodi mítoszok miatt ennyire egységes és szórakoztató. Ugyanez igaz az idén elstartolt tévésorozatra is, mely néha ugyan meglehetős rugalmassággal kezeli az alapanyagot, mondanivalóját és alaphangnemét tekintve mégsem különbözik tőle látványosan. És ez így van rendjén.