A 80-as évek bármikor újranézhető kultsorozatai

Ha már unod a mostani sorozatdömpinget, kirándulj velünk a boldog nyolcvanas évekbe, mely ezernyi örökzöld tévészériát adott a hálás utókornak!

Még mindig nagykanállal faljuk a tévésorozatokat: bár a formátum kétezres, illetve kétezertízes évekbeli aranykora már rég lecsengett (és aligha tér vissza), a streamingplatformok térhódításának köszönhetően ma több tévészériával találkozhatunk, mint eddig bármikor. Ez egyrészt megnyugtató és örömteli, hiszen könnyen és gyorsan (néhány egyszerű mozdulattal) elérhetjük a bennünket érdeklő tartalmakat, másrészt bosszantó is, mivel a túlkínálatból pokolian nehéz kiválogatni az értékesebb, hosszabb távon is átlagon felüli szórakoztatást nyújtó produkciókat. Egész más volt a helyzet évtizedekkel ezelőtt, amikor Magyarországra csupán a legkiválóbb és a legnépszerűbb tévésorozatok jutottak el.

Persze igazságtalan volna azt állítani, hogy ezek a szériák kivétel nélkül topkategóriások voltak. Mégis áthatotta őket a korszak (a nyolcvanas-kilencvenes évek) bájos, naiv derűje, letisztult „egyszerűsége”.

Vagyis mindaz, ami a 21. század szétszálazhatatlanul bonyolult, cinikus, értéktagadó, „poszt-posztmodern” közegéből ordítóan hiányzik. Talán sosem ötlött fel benned, de egy-egy tévésorozatot érdemes afféle kordokumentumként is (újra)nézni, és a nyolcvanas évek máig meghitt emlékű, sőt nagy popkulturális jelentőségű produkciói tökéletesen alkalmasak erre. A Collider cikke alapján ki is válogattunk közülük öt szériát, amit érdemes újra elővenned, ha megcsömörlöttél volna a Netflix, a SkyShowtime, a Max és az Apple TV+ brutális dömpingjétől.

5. Magnum, P.I. (Magnum, 1980-1988)

A nyolcvanas években szekérderéknyi olyan sorozat született, mely nem is annyira blikkfangos történetvezetésével és eredeti ötleteivel, mint inkább elsőrangú hangulatteremtésével vonta bűvkörébe a nézőket. Ez utóbbi kategória egyik „éllovasa” volt az eredetileg 1980 és 1988 között vetített Magnum, mely a krimiben és a film noirban gyökerező magánnyomozó-mítoszt modernizálta, cselekménye viszont a füstös, sötét nagyváros helyett Hawaii napsütötte szigetén játszódott. Főszereplője, a Tom Selleck által alakított slágfertig detektív a saját főnöke vendégházában tengeti mindennapjait, és miközben biztonsági szolgálatot lát el, olykor-olykor rizikósabb (bűn)ügyeket is elvállal. A sorozatot főként vagány, lezser hangulata, sziporkázó humora és a Selleckből áradó férfibáj tette felejthetetlenné. A színész nyolc évad után úgy döntött, kilép a szériából, hogy megalapozhassa nagyjátékfilmes karrierjét. Nos, az azóta eltelt 37 év bebizonyította, hogy rossz lóra tett, hiszen a nagyérdemű még mindig Magnum karakterével azonosítja. Talán kevesen tudják, de a sorozat 2018-ban modern remake-et is kapott, e képzeletszegény verzió azonban gyorsan a feledés homályába veszett.

4. A Simpson család (The Simpsons, 1989-)

Harminchat évvel ezelőtt startolt el, és jelenleg is fut minden idők talán leghíresebb és legtöbbször emlegetett amerikai rajzfilmsorozata, A Simpson család. Üdítő sikerének egyik titka, hogy a főszereplő família tagjai egyáltalán nem öregednek, ami azt jelenti, hogy a cselekmény sem követ semmiféle kronológiát, vagyis egy 1989-ben készült epizód ma is éppoly aktuális lehet, mint amilyen a bemutatása idején volt. Vonzerejének másik összetevője a pompás témaválasztás. A Simpson család a csetlő-botló kisember, a „jedermann” (pontosabban: a kertvárosi amerikai) megmosolyogtató meséje. Olyan típusfigurák elevenednek meg a szemünk előtt, akikhez – egyszerű, földhözragadt jellemük, hétköznapi problémáik miatt – könnyedén odakapcsolódhatunk. És persze nem feledkezhetünk meg a rajzfilmsorozat szarkasztikus humoráról sem, de szintúgy a pozitívumok közé sorolható, hogy az egyes történetek révén az élénk fantáziájú alkotók megjósolták globalizált világunk jövőjét.

3. Star Trek: Az új nemzedék (Star Trek: The Next Generation, 1987-1994)

A Star Trek az egyik legnagyobb kiterjedésű mozgóképes vállalkozás a világon, ezért hát nem meglepő, ha a rajongók közt finoman szólva sincs egyetértés abban, hogy melyik a franchise legkitűnőbb sorozata. Ám ha rögtönzött közvélemény-kutatást rendeznénk, a megkérdezettek többsége valószínűleg a tengerentúlon 1987 és 1994 között sugárzott Az új nemzedéket említené, melyben Jean-Luc Picard kapitány (Patrick Stewart) és legénysége kalandjait követhettük nyomon, akik a Csillagflotta zászlóshajóján, a USS Enterprise-on utazzák be a galaxist. A sorozatot – egyéb erényei mellett – már csak azért is érdemes újra megtekinteni, mert rengeteg, a nyolcvanas években futurisztikusnak számító technológiát vonultat fel (ezek egy része azóta már valósággá is vált), de Az új nemzedék sokrétegű karakterei és intelligens cselekményszövése miatt is parádés élményt jelent.

2. Dallas (1978-1991)

A Dallas 1978-ban, a CBS öt epizódból álló minosorozataként szökkent szárba, majd 14 változó minőségű évadon át szórakoztatta a szappanoperák szerelmeseit. Magyarországon a rendszerváltás legforróbb időszakában, egész pontosan 1990 szilveszterén debütált, és 1997 októberéig folyamatosan sugározta a köztelevízió. Talán nincs is olyan negyven év feletti hazai néző, aki ne őrizne valamilyen emléket a dúsgazdag texasi olajbárók intrikákkal, csalással, árulással és szenvedéllyel átszőtt életét bemutató sorozatról. És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Ewing-família „mozgóképes családregénye” termelte ki minden idők egyik legkarakteresebb tévés gonoszát, a Larry Hagman által alakított Jockey (eredeti keresztségben: J.R.) Ewingot, aki kiválóan példázza, hogy olykor még egy hidegszívű, törtető üzletember stílusa is lehet megnyerő. (A sorozat egyébként akkor robbant be a hazai köztudatba, és „népszerűsítette” a kapitalizmust, amikor Magyarország – maga mögött hagyva az államszocializmus évtizedeit – épp áttért e gazdasági-társadalmi rendszerre.)

1. A Polip (La Piovra, 1984-2001)

Manapság keveset hallani az olasz maffia működését kíméletlen realizmussal bemutató kultszériáról, pedig a nyolcvanas évek második felében a magyar televízió is képernyőre tűzte. A történet egy végletekig elvhű, kompromisszumot hírből sem ismerő rendőrtisztről, Corrado Cattani felügyelőről (Michele Placido) szól, aki egy szicíliai kisvárosban kezd el nyomozni a helyi közösséget titokban, a háttérből irányító bűnszövetkezet után. Cattani született moralista, ám hiányzik belőle a gőg és a hiúság: afféle „szent őrült”, aki egyetlen nemes ügyre teszi fel az egész életét, ám közben észrevétlenül hullik szét a házassága, kamaszkorú lányát pedig akaratlanul is kiszolgáltatja a maffia bosszújának. A Polip első négy évadja maga a tökély: a történet feszes, akár egy hegedűhúr, a fordulatok olykor szorongatóan valószerűek, a karakterek aprólékosan kidolgozottak, színesek és pillanatok alatt a szívünkhöz nőnek, Ennio Morricone kolosszális zenéje pedig érzékenyen festi alá a komor, olykor vérben ázó képeket: egyszerre lendületes, gyönyörű és szívfacsaró. Nagy kár, hogy az ötödik szezonnal kezdetét vette A Polip szomorú, egyre meredekebb lejtmenete, az abszolút mélypontot viszont a 2001-ben bemutatott záróepizódok hozták el.