Az ágyjelenet minden romantikus film csúcspontja: végre tetőfokára hág a főhősök közötti szenvedély, s beteljesednek az elsöprő érzelmek. De mi van, ha a vásznon látható színészek nem szimulálják az együttlétet?
A végeredmény persze nagyban függ a film alaphangnemétől, stílusától, na meg a rendező elképzeléseitől is. Egy hollywoodi melodrámában vagy romkomban egyetlen intim testrész sem villan ki a szexjelenet során: minden a takaró alatt történik. A néző csak az egymásba fonódó karokat, a gyűrődő lepedőt, a színészek lázas, átszellemült tekintetét látja. Az Álomgyár régóta nem képes levetkőzni a szexualitással kapcsolatos prüdériáját, s nagyrészt ennek köszönhető, hogy egy mainstream amerikai moziban csak ritkán jár pőre kitárulkozással az ágyjelenet.
Az európai művészfilmek már korántsem ennyire tapintatosak. Az öreg kontinens filmkultúrája sokkal megengedőbb, “liberálisabb”, ha a testiség ábrázolásáról van szó.
A hollywoodi románcokhoz képest a másik végpontot azok a – többnyire szerzői tapintású – alkotások jelentik, melyekben a színészek élesben szeretkeznek. Ilyesmire általában akkor kerülhet sor, ha a rendező egyébként is kitüntetett szerepet szán az intim jeleneteknek, s törekszik rá, hogy azok minél realisztikusabbak legyenek. Ezt indokolhatja a film alaptémája, stilisztikája, de akár a szereplők közötti kapcsolat típusa is. Most öt olyan darab következik, amiben valós intim együttléteket rögzített a kamera.
A szenvedélyek birodalma (Ai no corrida, 1978 – r.: Ôshima Nagisa)
Minden idők egyik legismertebb botrányfilmje megtörtént eseményeket dolgoz fel. A sztori egy gésaház tulajdonosáról szól, aki még a családját is elhagyja egy fiatal örömlányért. Kiszemeltje iránt érzett szexuális vágya riasztó méreteket ölt, pusztító szenvedélyektől terhes viszonyuk pedig szükségszerűen torkollik tragédiába. Az explicit és éles szexjeleneteket tartalmazó produkció nem pusztán Japánban keltett óriási felzúdulást, de a világ számos országában (az Egyesült Államoktól Belgiumon és Ausztrálián át egészen Brazíliáig) betiltották, igaz később sok helyen forgalomba hozták a cenzúrázott változatokat.
Portyán (Cruising, 1980, r.: William Friedkin)
A tavaly elhunyt William Friedkin különös rendőrthrillerének főszerepét a fiatal Al Pacino alakította, a csavaros történet pedig a New York-i meleg szubkultúra kulisszái mögé kalauzolt. Al Pacino karakterének egy olyan sorozatgyilkost kellett kézre kerítenie, aki homoszexuálisokat gyilkolt. Ma már kevesen tudják, de a film legelső változatában meleg szereplők közötti szexuális aktusra is sor került. És bár ezeket a képsorokat később szinte maradéktalanul eltávolították, hogy a Portyán ne kapjon R-besorolást, pár apró, de sokat sejtető jelenetszilánk a végső verzióba is bekerült. (A premiert egyébként hatalmas botrány követte, de nem a szexjelenetek miatt, hanem azért, mert a melegjogi aktivistáknak nem tetszett, ahogyan a film a homoszexuálisokat ábrázolta.)
Intimitás (Intimacy, 2001, r.: Patrice Chéreau)
Egyszerű panelekre épülő, mégis sokrétű sztori egy nőről és egy férfiről, akik minden héten összefutnak az utóbbi lakásán, hogy kielégítsék elfojtott testi vágyaikat. Kapcsolatuk kezdetben az ösztönök szintjére korlátozódik, ám amikor a férfiben gyengéd érzelmek ébrednek alkalmi hálótársa iránt, hirtelen minden új megvilágításba kerül. A Berlini Filmfesztiválon Arany Medve-díjjal jutalmazott koprodukciós dráma kendőzetlen testábrázolásával és érdekfeszítő témákat boncolgató történetével egyaránt sikert aratott, ráadásul az éles szexet vállaló színészek, Kerry Fox (Sekély sírhant) és Mark Rylance (Kémek hídja) karrierjében is emlékezetes színfolt maradt.
Antikrisztus (Antichrist, 2009, r.: Lars von Trier)
A felforgató stílusáról ismert Lars von Trier nemcsak az Antikrisztusban, hanem négy évvel későbbi rendezésében, A nimfomániásban is valódi szexjelenetekkel operált. Ami az Antikrisztust illeti, valószínűleg nem a főszereplők (Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg) szeretkeztek egymással, hanem testdublőrök helyettesítették őket, akik viszont nem csupán imitálták az aktust. A horrorisztikus elemekkel megspékelt, különös szimbolikájú művészfilm egyébként több komoly díjat is elhódított: Gainsbourg például a legjobb színésznőnek járó kitüntetéssel térhetett haza Cannesból.
Ken Park (2002, r.: Edward Lanchman – Larry Clark)
Harmony Korine, a Spring Breakers – Csajok szabadon (2012) későbbi direktora írta e kétes hírnévnek örvendő, számos országban nagy port kavart film forgatókönyvét. A Ken Park sztoriját egyébként a rendező, Larry Clark valós élményei inspirálták. Négy kaliforniai tinédzser életútja tárul elénk, s az alkotók mozaikszerű stílusban mutatják be, hogy az ifjú hősök miként merülnek el a szex, az erőszak, a gyűlölet és az érzelmi zavarodottság bugyraiban. A tabufilm – melyben egyébként keverednek a szimulált és a valós szexjelenetek – óriási botrányt okozott a Velencei Filmfesztiválon, számos országban kivívta a cenzorok haragját, Ausztráliában pedig be is tiltották, mivel a mozi olyan karaktereket ábrázolt, akik még nem töltötték be a 18. életévüket.
