5 rendkívüli film a férfilét alkonyáról

Az időskor minden férfi életében hatalmas vízválasztó. Az önmagunkkal való szembenézés, a számvetés, a (kényszerű) megbékélés ideje, mely seregnyi keserű felismerést, felemelő és fájdalmas pillanatot, váratlan fordulatot és igen, néha még humoros helyzeteket is szül. Összeszedtük a legkiválóbb filmeket, melyek testközelbe hozzák az öregkort.

„Örök dolog e világon egy vagy csak: a pusztulás, mely mindent összetart” – írja Faludy György A szépség múlik… című 1983-as költeményében. Súlyos sorok, melyekben egy meglett férfi évtizedek alatt formálódott-csiszolódott bölcsessége tükröződik. Az időskor a legtöbb férfi életében fájdalmas vízválasztó. Fájdalmas, mert ilyenkorra már elkerülhetetlenné válik életünk mérlegének megvonása, az önmagunkkal való szembenézés és a „leltárkészítés”, de ugyanakkor oly sok izgalmas, felemelő és igen, humoros pillanatot is szülhet ez az időszak.

Egyáltalán nem véletlen, hogy a legnagyobb mozgókép-művészek is gyakran választják forgatókönyv-témául a férfilét alkonyát.

Jelenlegi összeállításunkban felsorakoztatjuk azokat a kihagyhatatlan filmalkotásokat, melyek hol elnéző, bájos humorral, hol komor érzelmek hűvösével, de mindenképpen őszintén tárják elénk az időskor megannyi áldását és ódiumát. Ötös toplistánk következik.

5. A mesterlövész (The Shootist, 1976, r.: Don Siegel)

Don Siegel csaknem ötven évvel ezelőtt készített, éteri szépségű vadnyugati mozija a „geronto-western” iskolapéldája. A már hosszú évek óta tüdőrákban szenvedő John Wayne a kultikus A mesterlövésszel összegezte kivételes művészi pályáját, s intett örök búcsút a filmvászonnak. Az erősen önreflektív történet egy halálos betegségben szenvedő, kiöregedett pisztolyhősről szól, aki utolsó napjait egy ismeretlen kisvárosban tölti. Jövetelének hírére a település úgy bolydul fel, akár egy méhkas: régi riválisok és új cimborák egész sora veszi körül az élettől kényszeredetten búcsúzkodó fegyverforgatót, aki szárnyai alá veszi csinos, de korosodó főbérlője (Lauren Bacall) kamaszfiát (Ron Howard), és még egyszer, utoljára revolvert ragad, hogy megleckéztesse az életére törő – és tűnékeny hírnévre szomjazó – ifjú haramiákat. A mesterlövész – ha vannak is ritmusproblémái – közel tökéletes western, mely hidat képez Gregory Peck The Gunfighter (1950) című klasszikusa és Clint Eastwood magnum opusa, a Nincs bocsánat (1992) között. Nem utolsósorban pedig gyönyörű, szívfacsaró elégia az elmúlásról, a nagy mítoszok porrá omlásáról, az élete utolsó szerepében brillírozó John Wayne megtört, elnehezült tekintete pedig mindörökre a retinánkba égeti magát.

4. The Straight Story – Igaz történet (The Straight Story, 1999, r.: David Lynch)

David Lynch a nagyközönség emlékezetében a szürrealizmus utánozhatatlan mágusaként él, huszonöt évvel ezelőtti melodrámája azonban mégis letisztult, egyszerű vonalvezetésű, már-már megmosolyogtatóan hétköznapi alkotás. Főszereplője, Alvin Straight (Richard Farnsworth, a Tortúra idős seriffje alakítja) afféle modern cowboy, a poros Vadnyugatról ittmaradt, sajátos erkölcsi kódex szerint élő öregúr, aki egy nap megtudja, hogy tőle 350 mérföldre élő öccse, Lyle (Harry Dean Stanton) szívszélhűdést kapott. Idős hősünk elhatározza, hogy meglátogatja rég nem látott testvérét, de mivel nincs sem jogosítványa, sem autója, így ütött-kopott fűnyírógépén vág neki a hatalmas útnak. Közhely, hogy minden utazás egyfajta belső Odüsszeia, mely fejleszti az önismeretet és építi a jellemet, de a The Straight Story esetében valóban erről van szó. Lynch nemesen konzervatív átlagember-meséje ugyan 112 percig tart, mégis szemvillanásnyi idő alatt suhan el mellettünk, de amikor legördül a stáblista, úgy érezzük, egy emberöltőnyi bölcsességgel gazdagodtunk. (Egyébként érdemes megtekinteni Harry Dean Stanton „saját Straight Story-ját”, a 2017-ben készült Lucky-t is, melyben David Lynch színészként tűnik fel.)

3. Élni (Ikiru, 1952, r.: Kuroszava Akira)

Kuroszava Akira életművében gyakorlatilag egymást érik a korszakos jelentőségű alkotások. Számomra mégis az 1952-es Élni jelenti az oeuvre csúcspontját. Pedig a történet szinte már triviális: egy idősödő kishivatalnok megtudja, hogy gyomorrákban szenved, és már csak néhány hónapja van hátra, azonban ahelyett, hogy beletörődne sorsába, kétségbeesetten próbál értelmet keresni hátralévő életének. Kuroszava, „a legeurópaibb” japán rendező e kevéssé ismert, de hihetetlenül erős melodrámájával tűpontos röntgenképet alkot egy máról holnapra élő, a halállal és a végességgel való szembenézést botor módon elodázó társadalomról, és magáról az időskorról is, mely minden nyomorúsága és nehézsége ellenére a megigazulás csábító lehetőségét kínálja. Az Élni vitathatatlan erénye, hogy egyetlen másodpercre sem esik a mesterkélt nagyotmondás vagy a csöpögős szentimentalizmus végletébe: komoly, súlyos témáját sallangmentesen és elegánsan fejti ki – torkunkba gombócot, elménkbe pedig magvas gondolatokat ültet, ám cseppet sem tolakodó módon.

2. A sorompók lezárulnak (Umberto D., 1952, r.: Vittorio De Sica)

A sorompók lezárulnak az érett olasz neorealizmus egyik csúcsproduktuma, de jelen sorok írója egy „minden idők legjobb filmjei” toplistán is előkelő helyen szerepeltetné. A nyugalmazott tisztviselő, Umberto úr (Carlo Battisti) szinte már csak az emlékeinek él: egyetlen társa hűséges kiskutyája, aki még akkor is kitart mellette, amikor összecsapnak a feje felett a hullámok. Az idős férfi nyomorúságos nyugdíjából már a lakbért sem tudja fedezni: amikor kórházba kerül, kilakoltatják, és a szobájába másvalakit költöztetnek. A történet voltaképpen arról szól, hogy a végletekig elmagányosodott, megkeseredett Umberto hogyan próbál kiutat találni lehetetlen helyzetéből. De Sica hőse az emberi becsület és méltóság bajnoka, akinek egy hideg, cinikus és közönyös világban kell küzdenie a puszta túlélésért. Egzisztenciális drámájának másik fontos szereplője kiskutyája, Flike, aki a végső menedéket jelenti számára. De Sica bravúros rendezése trendtörő formai megoldásai miatt is izgalmas (az egyik jelenet az objektív realista szüzsészerkesztés filmtörténeti távlatban is értékes példája), de valódi non plus ultráját a mélyen humánus, őszinte hangvétel és a meghökkentő társadalmi realizmus jelenti. A sorompók lezárulnak időtlen, s épp ezért megrendítő korrajz az öregségről, fantasztikusan életigenlő (szinte már deus ex machinába hajló) végkifejlete mégis reményt plántál a néző szívébe. Felejthetetlen! (Ha A sorompók lezárulnak elnyerte a tetszésed, tekintsd meg a 2008-as remake-et is, melyben az idős Jean-Paul Belmondo alakítja a főszerepet!)

1. A nap vége (Smultronstället, 1957, r.: Ingmar Bergman)

Ingmar Bergman az ötvenes évek második felében szinte ontotta magából a remekműveket. Hihetetlen, de a svéd mester egyazon évben készítette el premodern korszakának két megkerülhetetlen alkotását, A hetedik pecsétet és A nap végét, ezt a talányos, különös szépségű, mégis felkavaró „road movie-t”. Igen, road movie pereg a szemünk előtt, de mégsem a műfaj hagyományos képviselőjéről van szó, hiszen Isak Borg (Victor Sjöström), a nyugalmazott orvosprofesszor, aki menyével együtt utazik a doktorrá avatásának jubileumára rendezett ünnepségre, a maratoni hosszúságú autóút során számot vet addigi életével. Jelen és múlt szétszálazhatatlanul összegabalyodik, az öreg orvos pedig egy idő után teljesen elveszik a tajtékos idő örvényében. Ingmar Bergman hat évvel Federico Fellini Nyolc és félje (1963) előtt tökélyre fejleszti az úgynevezett „mentális utazás” modernista „műfaját”, melyben tulajdonképpen a főhős tudata válik a szüzsé terévé. Isak dialógust folytat a múlttal, mindeközben pedig újra is értelmezi azt, s a történet a legjellegzetesebb bergmani témák (magány, elidegenedés, szeretethiány, halálfélelem, egzisztenciális szorongás) körül forogva jut el a katartikus – és rejtélyesen többértelmű – lezárásig. A nap vége szürrealitásba hajló, szinte horrorisztikus képeit kiválóan ellensúlyozza Sjöström sztoikus nyugalma és a menyét alakító Ingrid Thulin sugárzó szépsége, egyes jelenetek, pontosabban párbeszéd(részlet)ek pedig szinte már irodalmi emelkedettséget és stílust tükröznek. Mi történik, ha a halál kapujában ráeszmélünk, hogy egész életünket szeretetlenségben éltük le? Van még kiút ebből a pokoli állapotból? Bergman természetesen csak az első kérdésre válaszol, a másodikra mindenkinek egyénileg kell felelnie. És ez talán még nehezebb, mint felemelkedni a fotelünkből, miután Isak Bork felkavaró históriája véget ért.