5 remake, ami tényleg jobb, mint az eredeti

Hollywoodban már réges-rég partvonalra szorultak az eredeti ötleten alapuló filmek: a folytatások, remake-ek és rebootok ágas-bogas erdejének borús homályából csak néha ragyog ki egy-egy merészebb, egyedibb, „szerzői” tapintású mozi. Ám egykoron sokkal több volt a színvonalas remake, mint mostanság.

A kortárs Hollywood szinte teljes egészében a nagy, jól bejáratott, busás anyagi hasznot hajtó franchise-ok köré épül, az eredeti, innovatív ötletek, a kockázatosabb, egyedibb koncepciót (témavilágot, elbeszélésmódot, stiláris megoldásokat) tükröző filmek pedig labdába sem rúghatnak a hatalmas büzsdéből gyártott, színes-szagos, de lélektelen blockbusterek mellett – ez csupán néhány a mainstream amerikai filmgyártás jelenlegi tendenciáit kárhoztató nézők és kritikusok divatos vádjai közül. Igazságtartalmuk óriási, ezt nehéz is volna kétségbevonni. A stúdiók többsége tényleg biztonsági játékot űz: ahelyett, hogy szélesre (na jó, legalább résnyire) tárnák a kapukat a szerzői látásmódú filmkészítők előtt, ahelyett, hogy teret engednének a kreativitásnak és az alkotó szellem szabadságának, bevételi adatokra, grafikonokra, fémesen hideg kalkulációkra alapozva döntik el, hogy mely projekteknek szavaznak bizalmat.

Napjainkban sok élvonalbeli amerikai film tényleg úgy készül, akár egy gyorséttermi hamburger, vagy egy elektromos sportautó. Mérnöki precizitással, bevált formulák, „receptek” alapján, szériagyártásban, iparosi mentalitással.

Kivételek ugyanakkor mindig akadnak – ebben az évben is láthattunk már néhány rendkívül jó hollywoodi produkciót -, és az sem feltétlenül igaz, hogy a (hollywoodi) remake minden esetben alulmúlja az eredeti filmet. Álljon itt öt ékes példa, mely hitelesen bizonyítja, hogy néha bizony az újrafeldolgozás az élvezetesebb!

A testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers, 1978, r.: Philip Kaufman)

Az eredeti, 1956-ban készült A testrablók támadása kitűnő hidegháborús sci-fi, mely szinte minden egyes mozzanatában torokszorító (a világűrből érkező, s emberi testbe bújó idegenek rémisztő története ma is ugyanúgy letaglózná a közönséget, mint hetven éve), azonban épp a célegyenesben bátortalanodik el: a stúdió – tartva a közönség szélsőséges fogadtatásától – ragaszkodott a boldog befejezéshez, ez az opportunista megoldás pedig végül az egész élmény összértékét csorbította. Philip Kaufman 1978-es remake-je már egy teljesen más kor szülötte: jóval érdesebb, provokatívabb, cinikusabb és könyörtelenebb, mint a Don Siegel által rendezett eredeti, és minden idők talán legreménytelenebb, egyszersmind legijesztőbb zárlatával „ajándékozza meg” a nagyérdeműt.

Egy asszony illata (Scent of a Woman, 1992, r.: Martin Brest)

Hollywood a kilencvenes évek hajnalán még pontosan tudta, mi fán terem a míves, elegáns giccs. Emlékszel még a Holt költők társaságára (1989), a Ghostra (1990) vagy az Ébredésekre (1990)? Érzelgős, olykor már-már dagályos (férfi)melodrámák voltak, melyek olykor tényleg a giccshatárig merészkedtek, a történetük mégis olyan finom szálakból volt összeszőve, a színészvezetésük és a hangulatteremtésük pedig oly tökéletes volt, hogy e túlkapásokat könnyedén megbocsátotta a közönség. Ugyanehhez a vonulhathoz sorolható a szomorú sorsú (pályáját korán elhagyó) Martin Brest Egy asszony illata című drámája is, ami Dino Risi 1974-es, azonos témájú olasz filmjének (A nő illata) „hollywoodiánus” verziójaként vált ismertté. Risi változatában Vittorio Gassman, míg Brest alkotásában Al Pacino játssza felejthetetlenül az életből kiábrándult, megváltásra szomjúhózó vak katonatisztet. Míg azonban az eredeti olasz mozi túlságosan epizodikus, és viszonylag sok üresjárat is tarkítja, addig Brest rendezése energikusabb, áramvonalasabb, minden szentimentalizmusa dacára hatásosabb, a Pacino által káprázatosan előadott „védőbeszéd-jelenet” pedig azóta is megtalálható a legnagyobb videómegosztó portálokon, és a látogatottsága önmagáért beszél…

A félszemű (True Grit, 2010, r.: Ethan és Joel Coen)

Charles Portis True Grit (magyar fordításban: Szilaj vér) című regénye eddig két alkalommal költözött a filmvászonra. A 19. századi Vadnyugaton játszódó történetben a konok és bosszúszomjas fiatal lány, Mattie Ross megbízza Rooster Cogburnt, az idős, házsártos fegyverforgatót, hogy kutassa fel és leckéztesse meg a haramiát, aki megölte az apját, majd – zsebében a családi vagyonnal – kámforrá vált. Az öregedő pisztolyhős és a cserfes, de életerős gyermeklány fura szövetsége egy lelkes, elhivatott texasi lovas csendőrrel egészül ki: a triumvirátus felkerekedik hát, hogy együttes erővel szolgáltassanak igazságot. Henry Hathaway 1969-es westernjében John Wayne személyesítette meg a nehéz természetű, de becsületes Cogburnt, és bár a színész alakítását végül Oscar-díjjal jutalmazták, maga a film sokkal kevésbé volt egyedi és szórakoztató, mint a Coen fivérek 2010-es remake-je, melyet nem csupán Jeff Bridges brutálisan erős karizmája tett emlékezetessé, hanem a Portis könyvének stílusához hűségesen igazodó, imádnivalóan ironikus-gunyoros hangnem is.

A légy (The Fly, 1986, r.: David Cronenberg)

Kurt Neumann A légy (1958) című testhorrorja a maga idejében szinte felrobbantotta a tengerentúli mozikat, a rendező azonban nem fürdőzhetett karrierje legnagyobb anyagi sikerében, hiszen egy hónappal a bemutató után elhunyt. A kísérletezés közben balesetet szenvedő, és végül hatalmas, iszonytató léggyé változó tudós borzongató históriája annyira tetszett a nézőknek, hogy végül két folytatás is készült hozzá (A légy visszatér, 1959; A légy átka, 1965). Aztán a nyolcvanas évek közepén jött David Cronenberg, és sokkal keményebb, nyersebb, egyszersmind őrültebb feldolgozást készített George Langelaan lázálomszerű novellájából. A modern, Jeff Goldblum főszereplésével készült verzió a filmtörténet egyik legjobb biohorrorja. (Ha tetszett Coralie Fargeat A szer című – hasonló műfajban fogant – műremeke, akkor Cronenberg klasszikusát is látnod kell!)

A sebhelyesarcú (Scarface, 1983, r.: Brian De Palma)

Howard Hawks 1932-es A sebhelyesarcúja (amit olykor – érdekes módon – nem is gengszterfilmként, hanem film noirként címkéznek fel) ma már afféle muzeális darab, amiről leginkább filmtörténeti jelentősége miatt érdemes szót ejteni. Sem a historikusok, sem a mezei nézők között nincs vita abban, hogy az ötven évvel későbbi remake fölényesen felülmúlja az eredeti alkotást: bár a korábban Hitchcock-epigonként számon tartott Brian De Palma csak afféle bérmunkaként tekintett a filmre, Oliver Stone forgatókönyvíróval, valamint a főszerepet – minden szélsőségessége ellenére – bravúrosan alakító Al Pacinóval együtt nem csupán korszerűsítették a történetet azáltal, hogy a szesztilalom korszakának Chicagójából a nyolcvanas évek rikító neonfényekben úszó Miamijába helyezték át, de egyúttal barokkosan túlzó, már-már operaszerű – és mindemellett ultraerőszakos – bűnmesévé fejlesztették. Bár a bemutatása után nem lett azonnal világraszóló siker, A sebhelyesarcút viszonylag korán felfedezte magának a hiphop generáció, mára pedig már a gengszterműfaj gyöngyszemei között szokás emlegetni.