Amikor apa tükörbe néz: ma sem volt egyszerű nap a gyerekekkel

Ma sem volt egyszerű napom a gyerekekkel. Egyedül voltam velük itthon, ebédet kellett főznöm és nem igazán voltak a tündéri gyermekeim mintaképei. Van ilyen, egy gyerek sem mindig mosolyog és nem is mindig kelhet a jobb lábával.

Igen, lehet én sem voltam a legtürelmesebb passzban, így az történt, amit mindenki utál: apa többször is felemelte a hangját.

Igen, hidd el, mindenki utálja: a gyerekek is és a szülők is!

Tudom, a mai világban nem kiabálunk a gyerekekkel és rengeteg könyvet, blogot, online tanfolyamot végzünk, hogy a lehető legjobb, és legkiemelkedőbb szülők legyünk. Persze mindenki erre törekszik és persze, hogy minden szülő a legjobbat szeretné a gyermekének.

Aki viszont szülő, biztosan tudja, hogy hatalmas türelemre, önismeretre van ahhoz szükség, hogy minden helyzetben hátrébb tudjunk lépni kettőt, elszámoljunk tízig, kifújjuk a levegőt és robbanás helyett egy másik megoldást találjunk a feszült helyzetre.

Biztos sokan járnak már ezen az úton, én viszont még bőven a közepén baktatok és olykor belefutok olyan hibákba szülőként, amit én is gyűlöltem gyerekként. Közel hat éve írok apa blogot és nem lenne sikeres, ha nem lennék őszinte, ezért is tartom fontosnak, hogy beszéljek a ”tükörről”, ami egy ideje a kezemben van, amikor apa szerepben vagyok.

A szülői mintákról sok szó esik mostanában. Kis túlzással, ha szülőségről esik szó, mindig előkerül és nincs is ezzel semmi gond. Sokat beszélünk róla, mert alapjaiban meghatározza, mi milyen szülővé válunk majd. Van, amit szívesen követünk és van, amin minden erőnkkel változtatni próbálunk. Nem azért, mert nem szeretjük a szüleinket, hanem azért, mert gyerekként, később kiskamaszként, majd serdülőként azt gondoljuk ezekbe a hibákba mi nem fogunk belefutni, sőt teljesen másképp csináljuk majd.

Aztán szülők leszünk, és kezünkbe kerül a tükör.

A tükör, ami olyan hirtelen tud büszkeséggel eltölteni, amilyen hirtelenséggel vág arcon. Mert az egyik pillanatban sikerül megugranod egy régi gyermekkori szülői mintát, míg a másikban azt érzed, hogy a történelem megismétli önmagát és ugyanolyan vagy, mint a szüleid. Amióta nagycsaládos ikres édesapa vagyok, nagyon sokszor érzek szimbiózist a szüleim és a saját életem között. Átérzem a fáradtságot, amit munka és a gyereknevelés ad, átérzem és megértem azokat a hibákat, amikbe ők is belefutottak. Viszont nagyon sokszor élem át, azt a rengeteg és felülmúlhatatlan szeretet is, amit a gyerekek tudnak adni.

Amikor viszont szülőként a türelmetlenségtől és a fáradtságtól nem jól kezelek egy helyzetet és hangosabban szólok a gyerekekere, nem a szüleim bőrében érzem magam, hanem a gyerekekében.

Biztos veled is előfordult már, hogy amikor nem jól kezeltél egy helyzetet és láttad magad a gyermeked szemében, egyből érezted, hogy ezt most elrontottad. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, mintha picit a gyermekkori önmagammal vitatkoznék, veszekednék. Ott állok, tehetetlenül és hallgatom, ahogyan a szüleim dühösen számon kérnek.

Ilyenkor nagyon fontos a „tükör” a kezemben.

Régen befejeztem a veszekedést, és még nagyobb sírás lett a vége. A gyerek sírt, mert felemeltem a hangom, én borzasztóan éreztem magam, mert nem jól kezeltem a helyzetet, és mert tudtam, hogy megbántottam. Amióta itt a „tükör” a kezemben tudom, hogy a haladás útjára léptem. Még most is sok esetben rosszul reagálok egy-egy helyzetben, amit természetesen később higgadt fejjel már tudok, de mégis a „ tükörnek” köszönhetően el tudom csípni még idejében, vagy ha már rosszul is reagáltam, egyből elnézést tudok kérni.

A bocsánatkérés, amit sok esetben elfelejtünk felnőttként, pedig az egyik legfontosabb minta, amit mutathatunk a gyerekeinknek.

Szülőként tudnunk kell elnézést kérni azokért a hibákért, amikbe akarva vagy akaratlanul belefutunk. Meg kell tanítanunk és mutatnunk a gyerekeinknek, hogy igen, tévedhetünk, követhetünk el hibákat, de tudnunk kell viselni annak következményeit is. Amióta tudatosan figyelek rá, a legmegértőbb és a legnyugodtabb vitákat zárom le a gyerekekkel, sokkal nyitottabban mondják el szerintük miért jutottunk el idáig, és mi volt az, amit szerintük másképp kellett volna csinálnom.

Látniuk kell, ahogyan egy felnőtt elnézést kér a hibáiért, és látniuk kell azt is, hogy megbocsájt saját magának is.

Fontos meghallgatni a gyerekeket és ha már hibákba futunk bele, az ő segítségükkel tanulni belőlük. Szülőnek lenni a legnagyobb kihívás, de legnagyobb mestereink a gyerekeink és gyermekkori önmagunk lesz.

Lehet egy tükör ezüst, arany vagy a legszebb mahagóni keretben, ha belenézel mindig önmagad látod. Látod a szépségeidet, a korod, a külső jegyeidet, ugyanakkor látod a hibáidat, a küzdelmeidet és az eddigi életed fejlődését is. Ha pedig mélyen a saját szemedbe nézel, láthatod gyerekkori önmagad, amint tanácsot ad, olykor egyedül összekuporodva sír, máskor pedig rád mosolyog.

Lehet egy tükör méregdrága vagy a legolcsóbb műanyagból is, a lényeg nem változik: ha belenézel úgy igazán, látni fogod, merre kell tovább fejlődni.

Olvass tovább: Hajrá XXI. századi apák, így tovább!