A siker nem jegyekben mérhető: mit ront el az eredménycentrikus nevelés, és mi működik helyette?

Egyre több szülő érzi úgy, hogy gyermeke jövője a jegyek, díjak és önéletrajzi sorok mentén dől el. A kutatások és a tapasztalatok azonban mást mutatnak: a túlzott teljesítménykényszer nem erősebb, hanem sérülékenyebb fiatalokat nevel. Egy amerikai szakértő szerint van egy sokkal hatékonyabb irány.

Jennifer Breheny Wallace újságíró hét éven át tanulmányozta a kimagaslóan teljesítő diákokat és családjaikat. Több száz interjú során ugyanaz a minta rajzolódott ki: sok gyerek úgy élte meg a mindennapjait, mintha folyamatos értékelés alatt állna. Jegyek, ranglisták, felvételi esélyek, ezek váltak az önértékelés mércéivé. Néhányukban pedig az a nyomasztó érzés is megjelent, hogy a szülői szeretet feltétele a jó teljesítmény. A „minél többet érsz el, annál jobb életed lesz” logikája elsőre biztonságot ígér. A kutatások szerint azonban ez a gondolkodásmód gyakran perfekcionizmushoz vezet, ami szoros kapcsolatban áll a szorongás és a depresszió magasabb kockázatával. Az állandó belső méricskélés hosszú távon felőrli a gyerekek lelki ellenálló képességét.

Ezt olvastad már?

A legerősebb emberi kapcsolatok titka? A jó kérdések ereje

Játék közben tanul a gyerek: így válassz tudatosan játékot a gyereknek

A figyelem kifelé fordítása: a valódi ellensúly

Wallace szerint a legfontosabb váltás akkor történik meg, amikor a gyerekek fókusza önmagukról a környezetükre helyeződik át. Amikor a „Hogy teljesítek?” kérdés helyét átveszi az, hogy „Hol tudok hasznos lenni?”, stabilabb identitás alakul ki. Az önértékelés ilyenkor nem az eredményekből, hanem a hozzájárulásból táplálkozik.

Egyszerű, hétköznapi helyzetek is elégségesek ehhez: segíteni egy szomszédnak, számítani rá otthon, felelősséget vállalni egy csapatban. Ezek az élmények csökkentik a belső pontozást, és tartósabb önbecsülést építenek. A gyerekek elkezdik megélni, hogy nem csak egy osztályzat vagy pontszám alapján meghatározott az értékük, hanem, hogy ők maguk értékes emberek, akik számítanak másoknak.

A segítség és a felelősség tanulható

Wallace egy történetet idéz fel, amelyben egy anya és két kisgyereke meglátott egy idős szomszédot, amint avart gereblyéz. Bár az illető udvariasan visszautasította a segítséget, a gyerekek mégis kiszálltak az autóból, és mellé álltak dolgozni. A nap hátralévő részében erről beszéltek: milyen hálás volt a szomszéd, és milyen jó érzés volt segíteni. A pszichológusok ezt „helper’s high”-nak nevezik, annak a különleges örömnek és kompetenciaérzésnek, amelyet a hasznosság élménye vált ki. A szülők tudatos kérdésekkel is erősíthetik ezt a szemléletet: „Szerinted kinek lenne ma szüksége segítségre?” vagy „Mit gondolsz, mire lenne most szüksége?” Az olyan rendszeres tevékenységek, mint a bevásárlás egy idős ismerősnek vagy az önkéntesség, mélyítik a közösséghez tartozás érzését.

Hasonló hatása van annak is, ha a hozzájárulás a mindennapok természetes részévé válik. Egy anya például a bejárati ajtóra ragasztott egy listát a családi feladatokról. Amikor a gyerekek hazaértek az iskolából, megkérte őket, hogy jelöljék be vagy „írják alá” azokat a teendőket, amelyeket aznap szívesen vállalnak. Idővel már nem „néha segítő” gyerekekként látták magukat, hanem a család aktív, felelős tagjaiként. Kutatások szerint, ha a gyerekeket azért dicsérjük, mert „segítők”, nem csupán azért, mert „segítettek”, sokkal szívesebben vállalnak feladatokat. Ilyenkor maga az identitás válik a legerősebb motivációvá.

A gondoskodás láthatóvá tétele

A példamutatás önmagában kevés, a magyarázat teszi teljessé a képet. Amikor egy szülő levest visz egy beteg barátnak, rákérdez egy túlterhelt szomszédra vagy üzenetet küld valakinek egy nehéz napon, érdemes kimondani az okokat is. Ezek a rövid magyarázatok mentális mintát adnak a gyerekeknek: megtanulják, miért és hogyan segítünk, és később maguk is alkalmazni tudják ezt a gondolkodást.

Egy olyan kultúrában, ahol a fiatalokat gyakran puszta teljesítményszámok alapján értékelik, különösen fontos, hogy legyenek olyan élményeik, amelyek nem erről szólnak. Amikor a gyerekek úgy járulnak hozzá a környezetükhöz, hogy azt nem külső mérőszámok vagy elvárások határozzák meg, sokkal kiegyensúlyozottabb énkép alakul ki bennük. Ez a belső stabilitás készíti fel őket igazán az élet kihívásaira – nemcsak a sikerre, hanem a mentális ellenállóképességre is.

Forrás: CNBC Make It

Borítókép: Freepik