Hidegháború újratöltve: a nemzetközi krízisek 21. századi virágkorát éljük

Fareed Zakaria politikai újságíró, a The Washington Post és a Newsweek munkatársa a CNN hasábjain publikált egy véleménycikket, melyben kifejtette: naivitás volna azt várni, hogy az egész nyugati világot óriási kihívás elé állító geopolitikai feszültségek a közeljövőben enyhülnének. Épp ellenkezőleg: fel kell készülnünk egy új, 21. századi hidegháborúra.

A szerző úgy látja, a 2020-as évek hajnalán egy olyan korszakba léptünk, melyben egymást érik – és ezért afféle globális alapélménnyé válnak – a nemzetközi rendet és biztonságot megrengető geopolitikai válságok. Az állandó, ráadásul világszintű biztonságpolitikai fenyegetettség egy új hidegháború körvonalait rajzolja ki. A nyugati világnak egyszerre több nemzetközi krízissel kell megküzdenie, miközben Európa és az Amerikai Egyesült Államok vezetői abban bíznak, hogy a helyzet rövidesen normalizálódik. Zakaria szerint erre nincs reális esély.

Az ukrajnai háború jövőjét megpecsételheti, hogy keleti szomszédunk egyre kevesebb pénzt és fegyvert kap a Nyugattól. Az amerikai kongresszus mind keservesebb jogi huzavonák árán fogadja csak el az ukrajna támogatását biztosító törvénycsomagokat.

Ha pedig az USA úgy dönt, kihátrál Ukrajna mögül, a pénzügyi és katonai segítségnyújtás feladata az Európai Unióra hárul. Csakhogy az EU nem rendelkezik olyan hadiipari kapacitással, illetve technológiai fejlettséggel, melynek révén Ukrajna megerősíthetné pozícióját a háborúban.

Az ukrán hadsereg helytállása példaértékű, csakhogy – ahogy egy idős európai diplomata fogalmazott nemrég – „az ukránok bátrak és merészek, de nem supermanek. Ha nem lesz már elég erőforrásuk és fegyverük, nem fognak kitartani.”

Vlagyimir Putyin orosz elnök pedig elkötelezett a háború folytatását illetően. Oroszország és Észak-Korea nagyszabású fegyverüzletének köszönhetően a keleti nagyhatalom rendelkezik mindazon támadóeszközökkel, melyekkel megrendíthetik, adott esetben térdre is kényszeríthetik az ukránokat. Putyin emellett abból is hasznot húz, hogy a világ legnagyobb gazdaságainak jelentős része (Kína, India, Törökország, az öbölmenti monarchiák) továbbra is szabadon kereskedik Oroszországgal.

Tavaly októberben újabb véres fejezet kezdődött a Közel-Kelet történelmében, amikor a Hamász nevű terrorszervezet váratlan támadást intézett Izrael ellen.

Sokan azt várták, hogy a fegyveres konfliktus rövid úton Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök kormányának bukásához vezet. Ez végül elmaradt, a gázai háború viszont október eleje óta aggasztó méreteket öltött. Izrael eltökélt célja, hogy megsemmisítse a Hamászt, s egyelőre még felmérni sem lehet pontosan, hogy a gyors ütemben eszkalálódó háború milyen mértékben destabilizálja majd a régió többi országát. Annyi bizonyos, hogy Netanjahu megőrzi miniszterelnöki székét. Bár a legtöbb izraeli nem szívleli, háborús politikájával rengetegen egyetértenek.

A konfliktus egyik kulcsfontosságú színtere Észak-Izrael, ahol az Izraeli Védelmi Erők a Hezbollah libanoni síita milícia meggyengítésére összpontosítanak. A politikai és félkatonai szervezet eddig több mint 200 tagját likvidálták. Az izraeli önvédelmi hadsereg reméli, hogy akciói célt érnek, és nagyjából 80 ezer olyan izraeli térhet vissza a térségbe, akik még korábban kényszerültek arra, hogy elhagyják hazájukat. A Hezbollah erőszakos válasza esetén Izrael akár Libanonba is benyomulhat, és a háború még inkább kiszélesedhet.

És akkor még nem is említettük a jemeni húszi lázadókat, akik az elmúlt néhány hónapban szinte megbénították az Ádeni-öblön keresztül a Szuezi-csatorna felé irányuló hajóforgalmat, komoly zavart okozva ezáltal a globális kereskedelemben.

Azon amerikai törekvések, melyek a Vörös-tengeren keresztül történő kereskedelem folyamatosságát igyekeztek biztosítani, kudarcot vallottak. És bár az Egyesült Államok szinte napi szinten mér csapásokat az Irán által támogatott lázadó csoport állásaira, a húszik továbbra is folytatni tudják műveleteiket.

Az Amerikai Egyesült Államok az elmúlt évtizedek során mindvégig őrködött a tengerek szabadsága felett, ami a globális kereskedelem egyik zálogát jelentette. Ennek az időszaknak azonban most vége szakadhat. Oroszország és Kína kellő kapacitással rendelkezik ahhoz, hogy működésképtelenné tegye a tenger alatti üvegszálas kábeleket, melyek világszerte biztosítják az internetet. Zakaria jogosan veti fel a kérdést: ha az USA még a jemeni húszii lázadókat sem képes jobb belátásra bírni, hogyan szoríthatná rá a keleti nagyhatalmakat a globális együttműködésre?

A nyugati társadalmakban jelentős paradigmaváltásra van szükség, a kormányoknak meg kell növelniük védelmi kiadásaikat, s racionalizálniuk kell költségvetésüket, hiszen csak így adhatnak hiteles válaszokat a nemzetközi tér legkülönbözőbb pontjairól érkező kihívásokra.

Az USA 1945 óta garantálja a tengerek szabadságát, globális jelentősége azonban ezen a téren is visszaszorulóban van. Ennél is aggasztóbb, hogy a republikánusok az izolacionizmus politikájához való visszatérést sürgetik, ami valóságos hazárdjátékkal ér fel e különösen veszélyes időkben.