Izrael és a Hamász jelenleg is zajló fegyveres konfliktusa ismét aktuálissá tette a kérdést: hogyan lehetséges, hogy az izraeli-palesztin konfliktus 75 év alatt sem jutott igazi nyugvópontra? Néhány percre felejtsük el a színtisztán biztonságpolitikai magyarázatkísérleteket, és közelítsük meg a problémát a pszichológiai oldaláról!
Az izraeli-palesztin ellentét még a 20. század derekán éleződött ki, így joggal sorolhatjuk a világtörténelem leghosszabb ideig tartó konfliktusai közé. Az 1940-es évek vége óta megszámlálhatatlanul sok békekezdeményezéssel állt elő a nemzetközi közösség, ám mindhiába: még ma is beláthatatlan távolságra vagyunk a biztonságpolitikai krízis megnyugtató lezárásától.
Természetesen fontos tanulságokra bukkanhatunk, ha tisztán geopolitikai szempontból közelítjük meg a témát. Ahhoz azonban, hogy az izraeli-palesztin ellentét gyökereit és természetét valóban megértsük, érdemes a pszichológia prizmáján át szemlélnünk a problémát.
Mióta világ a világ, az emberek különböző előítéleteket táplálnak embertársaik, illetve a legkülönbözőbb idegen közösségek iránt. Ez az általános tendencia ugyan még nem lehetetleníti el, hogy a kooperáció, az együttműködésre való hajlam legyen az emberi civilizáció egyik hajtóereje, de mi van akkor, ha az imént említett előítéletek, prekoncepciók polarizálódnak? Sosem szerencsés egy adott közösségre nézve, ha annak tagjai riasztó módon egyszerre esnek az altruizmus (vagyis a kollektíva érdekei szerinti, akár az önfeláldozásig fokozódó cselekvés) és a parókializmus (az idegen közösség iránti, szűklátókörűségből fakadó ellenségesség) végletébe – írja a CNN.
Ha a “parókiális altruizmus” néven ismert jelenség mindkét szembenálló közösséget áthatja, makacs, elhúzódó ellentétre van kilátás.
A szakemberek szerint az altruizmus és a parókializmus együtt fejlődött, formálódott az emberi civilizációval, s annak nagy fegyveres konfliktusaival. Nem nehéz belátni: ha egy idegen csoport fenyegeti a jövőnket, akkor minél erősebb szövetségeket kell kötnünk a saját közösségünkön belül, hiszen ez a hatékony védekezés egyik alapkövetelménye. A probléma akkor fokozódik, ha a mindkét oldalra jellemző előítéletek mind szélsőségesebb formát öltenek. Ha dehumanizáljuk az ellenségünket – vagyis a retorika szintjén megpróbáljuk kirekeszteni az emberi civilizációból -, azzal csak olajat öntünk a tűzre, és még inkább elmérgesítjük a viszonyt. Mindez túlzott, mértéktelen erőszakhoz vezethet, sőt egy idő után felhatalmazva érezzük majd magunkat, hogy elvi-erkölcsi érvekkel igazoljuk az ártatlan (civil) áldozatok halálát is. E mentalitás – mely valójában egy ördögi, szinte soha véget nem érő spirálba kényszeríti a háborús feleket – sajnos a jelenlegi izraeli konfliktusban is kidomborodik.
A megoldáshoz való eljutást persze egy sor más tényező is nehezíti a gyakorlatban – például az, hogy a konfliktus résztvevői olyan dogmatikus ideológiát vallanak, mely morálisan elfogadhatatlannak, sőt förtelmesnek tartja az ellenféllel való kompromisszum bármely formáját. És akkor még nem is beszéltünk azokról a kollektív traumákról, melyeket Izrael és a palesztinok elszenvedtek az elmúlt 75 esztendő során.
