Megváltottam a világot! Vagy mégsem?

Kellemes volt-e Kádárral együtt utazni a különvonaton? Mennyit keres egy turnén Taylor Swift? Hány perc alatt tud megfőzni Andy Vajna egy nagy tál krumplis tésztát? Milyen érzés átkarolni Salma Hayeket, miközben óvod a paparazziktól, interjút készíteni idősebb George Bush elnökkel az Ovális Irodában, Biszku Bélával kiruccanni Ulan-Batorba vagy megtapasztalni, milyen az elképesztő káosz, nyomor és éhség Ruandában?

A XX. és a XXI. század legizgalmasabb évtizedeiről kapunk soha nem látott képet egy nemrég megjelent könyvben, amely bepillantást enged a politika berkeibe, egyúttal pedig olyan sztorikkal szolgál, amelyek címlapon kaphattak volna helyet a legnépszerűbb hazai bulvárlapokban.

Megváltottam a világot! Vagy mégsem? – ez a könyv címe.

Némi elfogultsággal merülök bele, hiszen egy kollégám művét tartom a kezemben. A szerző Bokor Pál író, Aranytoll-díjas újságíró, filmesztéta, jelenleg az Atlantic Press Kiadó igazgatója. Riporteri pályafutása során az MTI moszkvai, később washingtoni tudósítója volt. Ebbéli minőségében és a Magyar Hírlap külpolitikai rovatvezetőjeként hetven országban járt. Eddig 18 könyvet, köztük két regényt jegyez, filmesként többek között a Vademberek című játékfilm producere, és A film, mint mozgás című kötet szerzője.

A könyvet lapozgatva sokszor deja vu érzésem volt, végre megtudtam például, hogyan zajlott zárt ajtók mögött a privatizálás a Magyar Hírlapnál, ahol akkor már 15. éve dolgoztam. Különösen érdeklődve olvastam a moszkvai Kutuzovszkij proszpektről szóló fejezeteket, ahol négy évig laktam, mint tudósító, és ahol a kilencvenes évek elején is ugyanúgy sorba kellett állni az üzletekben, mint előtte másfél évtizeddel. Azt nehéz megmagyarázni a fiatalabb generációnak, hogy sosem tudtuk, miért állunk sorba, hiszen az csak menet közben derült ki. A Naphegyen a Magyar Távirati Irodában is összefuthattunk volna, csak épp máskor dolgoztunk ott.

Széles műfajú és sokféle érzelmi húrokat megpengető könyv. Rövid sztorik, poénok, visszaemlékezések – mintha előre-hátra futnánk az időben. A tematika is változik. Miért ez volt a szerkesztő elv?

Volt itt több szerkesztő elv, de a legfontosabbnak az olvasmányosság megőrzését tekintem. Könyvkiadóként elég sok emlékiratot olvastam, így sok éves tapasztalatom gyűlt össze arról, hogy mi az, ami nemcsak a szerzőt, hanem az olvasót is érdekli ebben a műfajban, mely túl gyakran süpped el magántermészetű dolgokban. Emiatt választottam ezúttal – is – legfőbb szerkesztési elvnek azt, hogy ne legyek unalmas, hogy a privát élmények közül tényleg csak arra szorítkozzam, ami közérdekű lehet. Ami az időbeli szerkesztést illeti, az időben való szabad ugrabugrálás már oly mértékben része az általam kedvelt irodalmi posztmodernnek, hogy remélhetőleg nem irritálja az olvasót. Egyébként sok minden összefüggés létezik, ami fontosabb az időbeli sorrendiségnél.

Ami Hollywoodot illeti, sokat olvastam róla a könyveidből, gondolom, a helyzet ma sem változott sokat. Azt tudjuk, hogy Tinseltownt a magyarok alapították, de van-e ma lehetősége bárkinek is, aki nem angol anyanyelvű, ott igazi karriert csinálni?

Színészként nincs, és a Lugosi Béla-féle kivételektől eltekintve, valójában soha nem is volt a hangosfilm korszakban. A nyelvi nehézségek miatt sok tehetséges magyar színész és színésznő is kiesett a pixisből, amikor eljött a hangosfilm. Más a helyzet a magyar származású, de már kint született tehetségekkel, mint Rachel Weisz vagy a most újabb díjat bezsebelő Adrien Brody. A produceri oldalon, hogy csak Adolf Zukort vagy Fox Vilmost említsem, a rendezői oldalon, – emlékezzünk Kertész Mihály Casablancájára – vagy a zeneszerzői oldalon a háromszoros Oscar-díjas Rózsa Miklós viszont mind világsikert arattak.

Amennyire tudom, tehetséges magyar filmesek ma is képesek érvényesülni, például a Kontroll című filmjéről ismert, és Hollywoodban is rendszeresen foglalkoztatott Antal Nimród. Itt jegyzem meg, hogy két unokám is van, akik már szerepeltek magyar és angol nyelvű filmekben, mert mindketten jól beszélnek angolul. Egyiküket néhány héttel ezelőtt már meghívták egy Los-Angeles-i szereplőválogatásra is. Ezúttal nem őt választották ki egy nagyon nagy költségvetésű sikersorozat következő részének a főszerepére, de biztos, hogy ami késik, az nem múlik, mert mindketten bámulatosan tehetségesek. Hollywoodról meg sok rosszat lehet mondani, de a tehetségek felismerésében és elismerésében még mindig profi.

Ami különösen tetszett, az őszinteség, sőt, önirónia. Ez ritka erénye azon íróknak, akik a saját életükről adnak ki egy könyvet, illetve többet. Ilyen vagy ezek szerint a magánéletben is? Nehezen sértődsz meg?

Azt hiszem, a magánéletben sokkal sértődékenyebb vagyok, mint íróként. Önirónia nélkül pedig ez a műfaj merő önkelletés, önigazolás, olcsó magamutogatás a hiúság vásárán. Szóval remélem, volt és van bennem elegendő felelősségérzet ahhoz, hogy ne pazaroljam mások idejét. Ehhez szerintem, ismétlem, részben olvasmányos stílus, részben eredeti ismeretanyag szükséges. Hogy ezek megvannak-e a könyveimben, azt majd eldönti az olvasó és az idő, de azt már az általános iskolából magammal hoztam Janus Pannonius nyomán, hogy „ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad, s örömed, nincs rád szüksége a világnak…” Lényegében arról van szó, hogy olyan élményekről érdemes csak írni, amik legalább potenciálisan tartalmaznak valamiféle új ismeretanyagot vagy tanulságot, máskülönben a dolog öncélúvá válik. Mondom, különösen érvényes ez egy olyan kényes műfajban, amilyen az emlékirat.

A feleségek, barátnők, kalandok felsorolása szintén olyasmi, ami nem jellemző a hasonló visszaemlékezésekre.

Feleségek és barátnők akkor kerültek be a könyvbe – minden esetben előzetes engedélykérés után -, amikor az amúgy egyáltalán nem feltétlenül miattuk érdekes eseményekben tényleges szerepük volt. Ha megkeresésemre az volt a válasz, hogy nem szeretnék, hogy jelenlétük, közreműködésük nyilvánosságra kerüljön, akkor nem került nyilvánosságra. Más esetekben, például a habarovszki lányok esetében persze kénytelen voltam neveket, helyszíneket megváltoztatni. Lehet, hogy az érintettek már nem ott élnek, vagy nem élnek egyáltalán, de velük való találkozásaim nem az általuk elmesélt vagy egyéb intim dolgok miatt, hanem a korabeli orosz valóság, a kínai, mongol, indokínai, ruandai valóság minél hitelesebb ábrázolása miatt kerültek a könyvbe.
Ami a gyerekeimet és az unokákat illeti, közülük nem egynek már komoly szerkesztői tapasztalatai is vannak, és én ezt bizony kihasználtam. Nekik is köszönhető, hogy néhány általuk túlpolitizáltnak vagy éppen túl kényesnek ítélt fejezet kimaradt a könyvből, bár ahhoz azért, ha már lúd, legyen kövér alapon ragaszkodtam, hogy meglegyen a hetven fejezet…

Van-e félelem, vagy inkább lámpaláz az újságíróban, amikor világhatalmak vezetőivel találkozik vagy ül egy asztalnál? Bár, ahogy ismerlek, ez veled nem nagyon fordulhatott elő, már csak a perfekt orosz és angol nyelvtudásod miatt sem, meg eleve nem vagy olyan típus.

Nem szeretek és nem is nagyon tudok sok ember előtt szerepelni, azt hiszem, ez ki is derül a könyv néhány fejezetéből. Már húszévesen hívtak televíziózni, de nem mentem. Sokszor persze elkerülhetetlen volt, hogy kamera elé álljak, de amikor egy alkalommal a még „királyi” televízióban beültettek élő adásban híreket olvasni, volt szerencsém belesülni, még ha a néző nem is vette észre, hogy kimaradt egy-két mondat. Nem feltétlenül az én hibám volt, minden figyelmeztetés és felkészülés nélkül dobtak bele a mélyvízbe, de tény, hogy ez a fajta szereplés nem az én világom.

Más kérdés, hogy amit tudósítóként megkövetelt a hivatásom, azt igyekeztem megtanulni, tehát amikor már arra került a sor, hogy hírességekkel kellett találkozni, beszélgetni, tényleg nem volt lámpalázam. Ez olyan dolog, hogy a veréb is madár, az újságíró is ember, és persze az amerikai elnök, a laoszi herceg, az ugandai hercegnő, a hollywoodi világsztár is az.

Van-e olyan álláslehetőség, vagy kihagyott ziccer, amit igazán sajnálsz?

Nincs, nem jut eszembe semmi, amit sajnálnom kellene, úgy látszik nem vagyok önmarcangoló típus. A magyar sajtó legfontosabb tudósítói posztjain volt szerencsém dolgozni. Azt megírtam a könyvben, hogy miért nem fogadtam el a tokiói tudósítói kinevezést, hogyan nem lettem párttitkár az MTI-ben, főszerkesztő a Magyar Hírlapnál, de nem sajnálom, hogy így történt. Mi több, egyre jobban élvezem, hogy nincs honnan visszavonulnom és nincs miből kiöregednem.

Összehoztam magamnak és néhány munkatársamnak egy könyvkiadót, ami akkor is érdekes és hasznos foglalatosság, ha ma már valószínűleg többen olvasnak mobiltelefonon, mint könyvet lapozva. Ettől az írásbeliség még megmarad. Azért marad meg, mert valószínűleg ez a legfontosabb dolog, ami az emberi civilizációt megkülönbözteti a többitől, a majmok, a kutyák, a galambok, az elefántok vagy a méhek civilizációjától. Ennek megfelelően azt kell hinnem, hogy történjék bármi az elektronikus világban, az olvasás örök és a könyvkiadásnak is lesznek még reneszánszai.

Könyvajánló
Bokor Pál: Megváltottam a világot! Vagy mégsem?

Riporterként, moszkvai és washingtoni tudósítóként a szerző három amerikai elnökkel, világsztárokkal, érdekesnél érdekesebb különcökkel találkozott. Hetven története között van, ami a Fehér Ház Ovális Irodájában, Szufanuvong laoszi herceg vientiánei és Bagaya ugandai hercegnő kabarolei palotájában, egy Oscar díj gála szünetében, az 1979-es kínai-vietnámi határháború és az 1995-ös ruandai népírtás helyszínein játszódik. Arról is értesül az olvasó, miért vonaton utazott Kádár János Moszkvába, mi történt Antall József washingtoni látogatásának azokban a pillanataiban, amelyek soha nem kerülnek képernyőre, mikor mondott Gyurcsány Ferenc cifrább dolgokat, mint az öszödi beszédben. A hírügynökségi újságíró élete önmagában is kalandregény, a filmproduceré a pokol kapujában zajlik. Riporteri, írói és filmes élményeit felidézve, a szerző beismeri, hogy megváltani a világot neki sem sikerült, de a lankadatlan kreativitás, mely hosszú és meglepő fordulatokban is bővelkedő pályafutását kíséri, különleges ismeretek és megfigyelések tárházává vált. „Sosem szerettem az emlékiratokat!” állítja Bokor Pál, aki eddigi könyveiben valóban kerülni igyekezett a szubjektív témákat és megközelítéseket. Ezúttal érdemes volt leküzdenie ellenérzéseit. Könyve egyszerre világpanoráma, vitairat korunk sorskérdéseiről, elgondolkodtató és gyakran mosolyfakasztó sztorik gazdag gyűjteménye.