Azt gondolnánk, hogy beosztottként álmaink vezetője bátorító, nagylelkű és optimista. Ennek ellenére, ha körülnézünk, hogy milyen vezetők határozzák meg a gazdaságot, inkább a vitriolos, szigorú és negatív stílus a meghatározó.
A Harvard Business Review-ban megjelent elemzés szerint ez az ellentmondásosnak tűnő helyzet azonban nem véletlen: a kutatások azt mutatják, ösztönösen a negativitást támogatjuk.
Korábbi kutatások már rávilágítottak, hogy az emberek társadalmi hierarchiákat hoznak létre a rend fenntartása érdekében, és részletes elvárásokat alakítanak ki azzal kapcsolatban, hogy a hatalommal rendelkezőknek hogyan kellene viselkedni.
Úgy fejlődtünk ki, hogy érzékenyek legyünk azokra a viselkedési jelzésekre, amelyek ezeket a hatalmi dinamikákat jelzik. Például gyakran társítjuk egy személy fizikai magasságát a hatalommal, ami arra késztet minket, hogy a magas embereknek nagyobb erőt és státuszt tulajdonítsunk. Az ilyen jellegű asszociációk különösen egy kapcsolat korai szakaszában lehetnek meghatározóak, amikor még a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyünket próbáljuk kitalálni.
Eileen Y. Chou a cikk szerzője, akinek kutatásai arra összpontosítanak, hogy az emberek a nem kifejezés gyakori használatát – legyen az tagadás, cáfolat vagy kritika (anélkül, hogy kifejezetten sérteni akarnának egy adott célpontot) – hasonló hatalmi jelzésként értelmezik-e.
Összesen tizenegy ellenőrzött kísérletet végzett el, hogy alaposan feltárja az összefüggést a negativitás és a hatalom között.
Összességében elmondhatjuk, hogy ezek azt sugallják, hogy létezik ok-okozati összefüggés a rosszallás és a hatalom érzékelése között.
Az egyik tanulmányban 518 választásra jogosult amerikai szavazót kért meg, hogy olvassanak el olyan kijelentéseket, amelyeket az amerikai elnökjelöltek tettek az országos televíziós viták során 1980 és 2008 között. A vizsgálat előtt nem árulták el, hogy melyik kijelentést melyik jelölt mondta, és azt sem, hogy az egyes viták mikor zajlottak. Minden kijelentés-párban szerepelt egy-egy olyan kijelentés, amely pozitív és támogató volt Amerika jövőjét illetően (például George H.W. Bush 1988-ban: “…És kérem az Önök támogatását. Együtt csodálatos dolgokat tehetünk az Egyesült Államokért és a szabad világért”), és egy másik, amely kritikus és negatív volt (például John B. Anderson 1980-ban: “…Ez tehát az illúziók és hamis remények időszaka volt, és minél tovább tart, annál veszélyesebbé válik.”). Ezek alapján az idézetek alapján aztán értékelték, hogy mennyire tűntek erősnek az egyes jelöltek, milyen relatív hatékonysággal működtek volna elnökként, és kire szavaztak volna az egyes jelöltpárok közül.
A vizsgálat résztvevői nemcsak a negatívabb, szigorúbb hangvételű elnökjelölteket tartották erősebbnek, hanem azt is megjósolták, hogy ezek a jelöltek hatékonyabbak lesznek hivatalukban. Azt is kimutatták, hogy hajlandóbbak voltak a nemet mondó jelöltre szavazni, mint a pozitív hozzáállású jelöltre.
Ez a hatás pedig túlmutat a politikai színtéren.
A későbbi vizsgálatokban, hét másik kontextusban, például művészeti kritikák és társadalmi kérdésekről alkotott vélemények esetében, a résztvevők következetesen a hatalommal hozták összefüggésbe a nemet mondást. És bár ezeket a vezetőket kevésbé tartották szimpatikusnak, kevésbé értékelték kompetensnek a résztvevők mégis őket támogatták. Ez még akkor is igaz volt, ha a résztvevőknek azt mondták, hogy ők maguk is alárendeltjei lesznek ezeknek a vezetőknek.
Adja magát a kérdés, hogy akkor miért a rosszmájú személyeket támogatják az emberek? Eileen Y. Chou feltételezése szerint az ok az emberi pszichológiában gyökerezik. Azzal, hogy aktívan kritizálnak, tagadnak vagy cáfolnak egy másik személyt vagy entitást, a rosszmájúak úgy tűnnek, mint akik függetlenül, saját elképzeléseiknek és céljaiknak megfelelően cselekszenek – ami a hatalom egyik legfontosabb meghatározó tényezője. Ez viszont táplálja azt a képzetet, hogy ezeknek a személyeknek a hatalma független a társadalmi korlátoktól vagy más emberek erőforrásaitól, és ezáltal még hatalmasabbnak tűnnek.
Chou továbbvitte a gondolatmenetet, és elgondolkozott azon, ha valaki így lép fel, akkor azzal automatikusan hatalmat szerez-e.
Ennek kiderítése érdekében egy sor kísérletet végzett el, amelyekben az emberek több területen a nemet mondó, a szurkoló vagy a semleges fél szerepét vették fel. Az eredmények azt mutatták, hogy a nemet mondók valóban erősebbnek érezték magukat, mint a másik két csoport – még akkor is, ha a nemet mondás nem növelte a kompetenciaérzetüket az általuk kritizált témában.
A rosszallás és a hatalom közötti kapcsolat vonzóvá teheti az ambiciózus vezetők számára, hogy kritikusabb retorikát alkalmazzanak.
De nem árt óvatosnak lenni, mielőtt valaki full Elon Muskban tolná a mindennapokat. Először is, a vezető hatalmáról alkotott képünk idővel változik. Míg az emberek kezdetben a nemet mondók önállóságát a hozzáértéstől függetlenül jutalmazhatják, idővel átgondolhatják a preferenciájukat, és végül hátat fordíthatnak nekik. Az is valószínűtlen, hogy az emberek sokáig hajlandóak lennének felhatalmazni egy olyan vezetőt, aki válogatás nélkül mindenre nemet mond, mivel a túl sok negativitás miatt állandóan elégedetlennek és észszerűtlennek tűnhet föl, ezt pedig megelégelhetik az emberek. Érdekesség, hogy azok kötik leginkább a hatalmat a negatívan megnyilvánulókhoz, akik viszonylag hátrányos helyzetben érzik magukat – ez az állapot neheztelést vált ki belőlük, és motiválja azoknak a támogatását, akik a status quo megbontása érdekében léphetnek fel.
A fellépés és a vezetés közötti kapcsolat a mostani digitális korban még inkább felértékelődhet: mivel oly sok interperszonális interakció és kommunikáció történik távolról és szöveges formában, a retorika hatása a hatalomról alkotott képünkre ma meghatározóbb lehet, mint valaha.
