A tudás illúziója túlzottan magabiztossá tesz

Volt már olyan, hogy egy vetélkedő műsort néztél, és meg voltált győződve róla, hogy sokkal jobban teljesítenél, mint az, aki épp a stúdióban izzad? Hogy tudnád a választ az összes kérdésre? Na jó, de részletesen is ki tudnád fejteni a válaszokat? A kutatások alapján a legtöbben sokkal nagyobbra becsüljük a tudásunkat, mint azt gondolnánk.

Hogyan alakulnak ki a szivárványok? Miért lehetnek a napos napok hidegebbek, mint a felhős napok? Hogyan repül egy helikopter? Hogyan öblít a WC? Ezután kérdezd meg magadtól: tudnál-e részletes választ adni bármelyik vagy mindegyik kérdésre? Vagy csak a leghalványabb sejtéseid vannak arról, hogy mit is kellene felelni?

Nos, a kutatások azt mutatják, hogy sokan közülünk arra számítanak, hogy jobban meg tudnak felelni az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre, ám amikor arra kérik őket, hogy részletesebben is adjanak választ, akkor a legtöbben megakadnak.

Ezt az elfogultságot „a tudás illúziójának” nevezik. Talán azt gondolod, hogy ezek a konkrét példák triviálisak – végül is ezek olyan kérdések, amelyeket egy kíváncsi gyerek tenne fel nagy valószínűséggel, és mi történik, ha nem tud rá válaszolni, maximum elvörösödik. Azonban úgy tűnik, hogy ez az illúzió számos területen ködösítheti az ítélőképességet, így a munkahelyen például azt okozhatja, hogy egy állásinterjún a jelölt túlságosan nagyra tartja tudását, figyelmen kívül hagyja a kollégák hozzájárulását az eredményhez, ezért olyan munkát és feladatot is elvállal, amely elvégzésére teljesen alkalmatlan lehet.

Vannak, akik az egész életüket ebben az intellektuális arroganciában élik le, azonban a pszichológusok szerint vannak olyan egyszerű módszerek, amelyekkel elkerülhető ez a csapda.

Ismeretlen ismeretlenek

A tudás illúzióját – más néven a „magyarázó mélység illúzióját” – először 2002-ben határozták meg. Leonid Rozenblit és Frank Keil a Yale Egyetemen egy vizsgálatsorozatban először tudományos jelenségekre és technológiai mechanizmusokra adott magyarázatokat a résztvevőknek, amelyeket egy 1-től (nagyon homályos) 7-ig (nagyon alapos) terjedő skálán pontoztak. Ez biztosította, hogy minden résztvevő ugyanazt érti a „homályos” vagy „alapos” magyarázaton.

Ezután következett a teszt. Amikor további tudományos és technikai kérdéseket kaptak, a résztvevőknek először ugyanezen a skálán kellett értékelni, hogy szerintük mennyire jól tudnak majd válaszolni a kérdésekre, ezt követően pedig a lehető legrészletesebben le kellett írni a magyarázatukat.

Rozenblit és Keil azt találta, hogy a résztvevők kezdeti értékelései a tudásukról gyakran drámaian optimisták voltak. Feltételezték, hogy bekezdéseket tudnak írni a témáról, de gyakran nem tudtak többet mondani a lényegénél – és utólag sokan meglepődtek azon, hogy milyen keveset tudnak.

A kutatók azt gyanították, hogy a túlzott magabiztosság abból adódott, hogy a résztvevők képesek voltak vizualizálni a szóban forgó fogalmakat; nem nehéz például elképzelni egy helikopter repülését, és az a könnyedség, amellyel ez a mentális film eszükbe jutott, arra késztette a résztvevőket, hogy magabiztosabban magyarázzák el a mozgásának mechanikáját.

E korszakalkotó tanulmány óta a pszichológusok számos különböző kontextusban leplezték le a tudás illúzióját. Például Matthew Fisher, a marketing tanszék adjunktusa a texasi Southern Methodist Egyetem munkatársa azt találta, hogy sok egyetemet végzett hallgató messze túlbecsüli a szakterületén szerzett ismereteket, miután befejezte a tanulmányait.

Az első kísérlethez hasonlóan a résztvevőket arra kérték, hogy értékeljék a különböző fogalmak megértését, mielőtt részletes magyarázatot adtak volna arra, hogy mit jelentenek. Ezúttal azonban a kérdések az évekkel korábban tanult tárgyakból érkeztek. (Egy fizikát végzett személynek például a termodinamika törvényeit kellett megmagyaráznia). Emlékeik természetes kopásának köszönhetően úgy tűnt, hogy a résztvevők sok fontos részletet elfelejtettek, de nem vették észre, hogy mennyi tudást veszítettek – ami ahhoz vezetett, hogy túlságosan magabiztosak voltak kezdeti jóslataikban. Megértésük megítélésekor azt feltételezték, hogy ugyanannyit tudnak, mint amikor még friss volt a megszerzett tudás.

További kutatások kimutatták, hogy a rendelkezésre álló online források tovább táplálhatják a túlzott magabiztosságot, mivel az interneten található rengeteg tudás összetéveszthető a saját emlékekkel.

Fisher a résztvevők egyik csoportját arra kérte, hogy válaszoljanak kérdésekre – például arra, hogy „hogyan működik a cipzár?”- egy keresőmotor segítségével, míg egy másik csoportot egyszerűen arra kértek, hogy további források használata nélkül értékeljék a témával kapcsolatos ismereteiket. Ezt követően mindkét csoport négy további kérdés – például „hogyan alakulnak ki a tornádók?” és „miért melegebbek a felhős éjszakák?” – esetében végigcsinálta a tudás illúziójának eredeti tesztjét. Az eredmények azt mutatták, hogy azok az emberek, akik az internetet használták az eredeti kérdés megválaszolásához, nagyobb magabiztosságot mutattak a későbbi feladatban.

A készségek elsajátításának illúziója

De van egy másik aspektusa is annak, miként vagyunk hajlamosak túlbecsülni a tudásunkat. Ez a készségek elsajátításának illúziója, vagyis, hogy mennyit tanulhatunk mások megfigyelése által.

Michael Kardas, az amerikai Northwestern Egyetem menedzsment és marketing doktora arra kérte a vizsgálat résztvevőit, hogy akár 20-szor is nézzenek meg különböző készségekről – például dartsdobásról vagy a moonwalk táncról – készült videókat. Ezután meg kellett becsülniük a képességeiket, mielőtt maguk is kipróbálták volna a feladatot. A legtöbb résztvevő azt feltételezte, hogy a filmrészletek puszta megtekintése is segíthet nekik a készségek elsajátításában. És minél többet nézték a filmeket, annál nagyobb volt a kezdeti önbizalom.

A valóság azonban kifejezetten kiábrándító volt. „Az emberek azt gondolták, hogy több pontot fognak elérni, ha többször, legalább hússzor megnézik a videót. A tényleges teljesítmény azonban nem mutatta a tanulás jeleit” – mondja Kardas.

Egészen meglepő módon a passzív megfigyelés még az olyan összetett, életre-halálra menő feladatok elvégzésében is növelheti az önbizalmat, mint például landolás egy repülőgéppel. Kayla Jordant, az új-zélandi Waikato Egyetem doktorandusz hallgatóját, aki ezt a tanulmányt vezette, közvetlenül Kardas kutatásai inspirálták.

„A jelenség határait akartuk tesztelni – hogy vajon alkalmazható-e a valóban szakértői készségek esetében” – magyarázta. A kísérlet eredményei kapcsán ki kell emelni, hogy a pilótaoktatás több száz órányi képzést és a fizika, a meteorológia és a mérnöki tudományok mély megértését igényli, amit az emberek nem képesek egy rövid videón keresztül elsajátítani.

A résztvevőknek először azt mondták, hogy “képzeljék el, hogy egy kis ingázó repülőgépen ülnek. Egy vészhelyzet miatt a pilóta cselekvőképtelenné vált, és ön az egyetlen személy, akinek le kell szállnia a géppel”. Ezután a résztvevők felének egy négyperces videót mutattak egy pilótáról, aki leszáll egy repülőgéppel, míg a többiek nem látták a klipet.

Ami döntő fontosságú, hogy a film még azt sem mutatta, hogy mit csinál a pilóta keze közben – nem lehetett volna semmilyen oktató célja. A klipet látott emberek közül azonban sokan sokkal optimistábbak lettek azzal kapcsolatban, hogy ők maguk is képesek lennének biztonságosan leszállni egy repülőgéppel. „Körülbelül 30%-kal magabiztosabbak voltak azokhoz képest, akik nem nézték meg a videót” – mondja Jordan.

Van ennek jelentősége a valós életben?

Igen, például a munkában előfordulhat, hogy kevésbé készülsz fel egy prezentációra vagy interjúra, mert úgy érzed nincs rá szükséged. Vagy akárcsak a megguglizott tudás esetében, a kollégáid tudását a magadénak érzed, és nem realizálod, hogy mennyiben támaszkodsz rájuk. De akkor is gondot jelenthet, ha előléptetésre vágysz, mert a saját magad értékelése és a külső visszajelzések nincsenek összhangban.

Mi a megoldás, hogy elkerüld ezeket a csapdákat?

Az egyik megoldás egyszerű: teszteld magad. Ha például egy ismeretlen feladat elvégzéséhez szükséges képességeidet értékeled, ne hagyatkozz csak egy homályos elképzelésekre arról, hogy mi lenne a feladat. Ehelyett szánj egy kicsit több időt arra, hogy alaposan végiggondold, milyen lépéseket kellene megtenni a cél eléréséhez. Előfordulhat, hogy hatalmas hiányosságok vannak a tudásodban, amelyeket be kell pótolnod. Még jobb, ha felkeresel egy szakértőt, és megkérdezed tőle, hogy mi a megoldás.

Tekintettel arra, hogy a technológiai mankók képesek a tudásodba vetett bizalmat növelni, ellenőrizheted az online szokásaidat is. Fisher azt javasolja, hogy mielőtt internetes kereséshez folyamodnál, először erőltesd meg a memóriádat. Ha felismered a hiányt a tudásodban, reálisabb képet kapsz a memóriádról és annak korlátairól. „Ehhez az kell, hogy hajlandó legyél megakadni” – mondja. „Érezned kell a tudatlanságodat, ami kellemetlen lehet.”

A cél persze nem az, hogy ezentúl teljesen ostobának érezd magad, inkább az, hogy alázatosabbá válj. Ha felismered tudásod illúzióját és elismered a megértés korlátait, kikerülhetsz néhány szerencsétlen csapdát, hogy bölcsebben gondolkozz és jobb döntéseket hozz.