Koronként változó, hogy a mozivásznon megjelennek-e (és ha igen, milyen mértékben) bizonyos erotikus, vagy nyíltan szexuális tartalmak. A 2010-es évek ebből a szempontból hosszú és keserű uborkaszezont hozott, de tavaly több olyan új filmmel is találkozhattunk, mely a testiséget – ha nem is tabudöntő, de – nyersebb formában ábrázolta.
Nyolcvankilenc évvel ezelőtt, az Eksztázis című cseh romantikus drámában a nézők olyasmivel szembesültek, amivel korábban aligha: Gustav Machatý művében bizony felbukkant egy ágyjelenet. Persze az erotika, a nemi vágy korábban is megjelent bizonyos mozgóképekben, de az Eksztázis volt az első olyan darab, amiben a szexuális aktus vizualizálódott. Azóta csaknem kilenc évtized telt el, és a filmtörténetben minden kor(stílus) kialakította a maga sajátos szexualitás-ábrázolását, amit persze a társadalmi-kulturális hagyományok is formáltak.
Amikor Hollywoodban a Hays-kódex néven ismertté vált önkorlátozó szabálygyűjtemény megkötötte a filmalkotók kezét, a forgatókönyvírók és rendezők leleményes képi megoldásokkal, esetleg dialógusokkal sejtették, hogy az egymást iránt vonzalmat tápláló szereplők kapcsolata eljutott a fizikai beteljesülésig.
Howard Hawks klasszikus film noirjában, A hosszú álomban (1946) Lauren Bacall és Humphrey Bogart a lóverseny-metafora örvén, bujtatottan beszélgetnek a szexuális aktusról. Hawks és a stáb ezzel nem vétett a Hays-kódex szigorú előírásai ellen, hiszen a karakterek látszólag teljesen hétköznapi témáról csevegtek, a szemfüles nézőnek azonban feltűnhetett a jelenet finom rétegzettsége.
Alfred Hitchcock Észak-északnyugat című thrillerének zárlatában a főhős, Roger O. Thornhill (Cary Grant) biztonságba helyezi a szívének oly kedves kémnőt (Eva Marie Saint), aki a Mount Rushmore peremén, szédítő mélység felett kapaszkodik. Ezután gyors vágás következik, és a mozdulat úgy fejeződik be, hogy Roger felhúzza magához élete nőjét egy vonatfülke emeletes ágyára. A már önmagában is álomszerű – és kissé irreális – kóda igazi fűszerét a zárókép jelenti: a szerelvény berobog egy alagútba. Hitchcock ezzel a pimasz megoldással utalt arra, hogy a két főszereplő – kemény megpróbáltatásaik után – végre a testi szerelem örömeiben is elmerülhet.
Habár 2023-ban több olyan nagysikerű film (Oppenheimer, Szegény párák, Saltburn) is meghódította a mozikat, mely nem fukarkodott a merész erotikus jelenetekkel, az előző évtizedben ritkaságnak számított – kiváltképp Hollywoodban -, ha a szerelmeseket egészen a hálószobáig kísérte a kamera. Mindez egyrészt az amerikai társadalom alapvető prüdériájából fakad. Ha egy tengerentúli rendező szeretné explicit szexuális tartalommal megtölteni a filmjét, akkor kínosan ügyelnie kell rá, hogy a jelenetek izgalmas, felemelő, nemes élményként – a szerelem csúcsaként – ábrázolják az aktust. (Érdekes és régi ellentmondás, hogy míg a bigott amerikai gondolkodásmód mereven elutasító a szexualitással, illetve annak kendőzetlen ábrázolásával kapcsolatban, addig a hollywoodi akciófilmekben literszámra folyhat a vér, loccsanhat az agyvelő, és a szélrózsa minden irányába repülhetnek a leszakadó végtagok: a test roncsolódásával, az erőszakkal kapcsolatban valamiért jóval megengedőbb az amerikai közízlés.)
Az ezredforduló utáni években szinte szériagyártásban készültek az altesti poénokra kihegyezett, sokszor provokatív tinivígjátékok (emlékezzünk csak a Cool túrára vagy az Amerikai pitére), sőt virágkorukat élték a vulgáris nyelvezetű, virgonc Judd Apatow-komédiák, Kevin Smith pedig elkészítette Zack és Miri pornót forgat című filmjét. A 2010-es években elképzelhetetlen lett volna a szexvígjátékoknak ez a zavarba ejtő dömpingje. Ekkoriban a szuperhősfilm lépett elő a vezető hollywoodi műfajjá, melynek sem tematikájába, sem alapvetően konzervatív világképébe nem fért volna bele a pőre nemiség, vagy akár a szexuális vágy megjelenítése.
2017-ben, a Metoo-mozgalom zászlóbontását követően egyébként is zárkózottabbá váltak a nyugati társadalmak, ez pedig már csak olaj volt a tűzre. (Máig parázs viták tárgyát képezi, hogy vajon a Hollywoodban már évek óta tevékenykedő intimitás-koordinátorok munkája emeli-e a szexjelenetek hitelét, a résztvevő színészek komfortérzetét, vagy épp ellenkezőleg, a spontaneitást, a természetességet öli meg.)
Ugyanakkor amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy az utóbbi pár évben a Disney egyre nagyobb befolyást szerzett a globális filmpiacon. A stúdió pedig – bármennyire is régen voltak azok az idők, amikor még a bájos és minőségi animációs filmek szinonimájaként élt a köztudatban – még mindig különös gondot fordít arra, hogy a gyermekeknek szánt tartalmai széles körben elérhetők legyenek. Ebből következően fontos számukra a korhatár-besorolás is, az ilyesfajta üzletpolitika pedig már eleve nem tolerál olyan kényes témákat, mint például a szexualitás.
És ha az uralkodó korszellem, Hollywood műfaji-strukturális átalakulása, na meg a jó öreg amerikai prüdéria nem volna elég, 2020-ban kirobbant a koronavírus-járvány. A hollywoodi forgatások többsége leállt, vagy akadozni kezdett, a szakembereknek követniük kellett az általános egészségügyi előírásokat, ez pedig megtizedelte az ágyjelenetek (amúgy sem magas) számát.
Ha az imént már említést tettünk a korszellemről, érdemes felidéznünk egy 2017-ben készült tanulmányt, mely a The Guardian hasábjain látott napvilágot, és arra a konklúzióra jutott, hogy az amerikai felnőttek sokkal kevesebbet szexelnek, mint húsz évvel ezelőtt. A kutatók szerint a 2010-es évek hajnalán a felnőttkorúak évente hétszer ritkábban áldoztak a testi szerelem oltárán, mint az 1990-es évek elején, és kilencszer kevesebbszer, mint az 1990-es évek végén. És Hollywood az elmúlt 10-15 évben szinte kínos pontossággal igazodott a közönség egyre lanyhuló libidójához.
A 2023-as esztendő – főként az előbb felsorolt filmek miatt – felcsillantotta a változás reményét, de az igazi áttörésre még várni kell. A Collider cikke megjegyzi, hogy a 2024-es Sundance Filmfesztivál repertoárjában több olyan művet is kiszúrhatunk (Love Lies Bleeding, How to Have Sex, Sasquatch Sunset), mely finoman szólva sem puritán módon közelít a nemiség témájához. Ez persze nem jelenti azt, hogy varázsütésre visszarepülünk a hetvenes évekbe, a pornó felfutásának időszakába, amikor a vad szerzői filmes kísérletezéseknek hála a mainstream amerikai moziban is polgárjogot nyert az őszinte, képmutatástól mentes, hétköznapi szexualitás. Erre azonban nincs is szükség. Elegendő lenne, ha korunk filmalkotói megértenék: az intimitás, a testi gyönyör évezredek óta alapeleme, kovásza az emberi történeteknek, kortól, médiumtól, kultúrától függetlenül. Természetesen ez ellen is lehet “lázadni”, de csupán annyi értelme van, mint tagadni a napfelkeltét.
