Minden idők 9 legjobb vintage Ferrarija

1929-ben Enzo Ferrari Scuderia Ferrari néven alapította meg gyárát, amely kezdetben csak versenyautókat gyártott, az első közúti modell csak 1947-ben gördült ki Maranellóból.

A Ferrari története és az autóversenyzés világa tehát szorosan összefonódik, így nem meglepő, hogy legikonikusabb modelljeiket is a versenypályára tervezték. Íme a kilenc legjobb vintage Ferrari 1990 előttről.

365 GTB/4 Daytona

Miután Ferruccio Lamborghini ámulatba ejtette a világot a Miurával, a Ferrarinak gyorsan fel kellett pörögnie, hogy megfelelő vetélytársat szolgáltasson a világ első szuperautójának. Maranello azonban nem elégedett meg azzal, hogy a középmotoros Miura másolatát készítse el. Egy pillantás a hosszúkás GT motorháztetőjére mutatja, hogy a Ferrari nem akart engedni az első motoros, hátsókerék-hajtású elrendezésből. Egy hatalmas V-12-es segített a 365-ösnek az 1967-es Daytona 24 órás versenyen, hogy ledominálja a mezőnyt és a dobogó mindhárom fokára felállt. Innen a nem hivatalos becenév is. Bár 1200 példány készült belőle, ez a (Ferrari mércével mérve) nagy mennyiség nem csökkentette a Daytona kupé értékét: egy ilyen autóért legalább 700 ezer dollárt kell fizetnie az új tulajnak.

250 Testa Rossa

A Testa Rossa olaszul „vörös fejet” jelent, és gyűjtői körökben ez a beceneve a 250 TR-nek. Nevét a motorháztető alatt található 3,0 literes V-12-es szelepfedeleinek vörös árnyalatáról kapta. A 250 TR-ből mindössze 34 példányt gyártottak (1957 és 1961 között), és ezek legtöbbjének komoly versenyzői karrierje volt. A 250-es több Le Mans-i 24 órás versenyen is a dobogó legfelső fokára állhatott, így 1958-ban, 1960-ban és 1961-ben. Az 1957-es franciaországi hosszú távú versenyen induló egyik 250 TR nem ért célba, bár később megnyert egy versenyt Buenos Airesben és Sebringben, Phil Hill és Peter Collins pilótáknak köszönhetően. Ez a modell 2009-ben 12,2 millió dollárért kelt el egy árverésen. 2011-ben egy restaurálatlan 1957-es 250 TR a hírek szerint 39 millió dollárt ért valakinek egy brit aukción.

250 GTO

A GTO a Gran Turismo Omologato rövidítése, az utolsó szó jelentése „homologizáció”. Ez a versenypályás gyökerekkel rendelkező utcai autó a Jaguarnak válaszul jelent meg, miután az 1961-es Genfi Autószalonon bemutatkozott az E-type. Giotto Bizzarrini mérnök a 250 SWB-ből fejlesztette tovább ezt a modellt, megerősítette a futóművet, és a 3,0 literes 12 hengerest 300 lóerőre finomította. Emellett a végsebessége 270 km/óra lett. A 250 GTO-ból mindössze 39 darabot építettek (1962 és 1964 között), Enzo Ferrari pedig minden egyes eladást személyesen ellenőrzött. Ma már minden idők egyik legértékesebb autója, miután tavaly nyáron 70 millió dollárért kelt el egy 1963-as GTO.

F40

Az utolsó Ferrari, amellyel Enzo Ferrari személyesen is foglalkozott. A közúti használatra engedélyezett versenyautó 470 lóerős, turbófeltöltős V8-as motorral rendelkezett, aminek köszönhetően az első Ferrari volt, amely 1987-es bemutatkozásakor meghaladta a 320 km/órás sebességet. A karosszéria a Pininfarina karosszériaépítő cégtől származott, és a lehető legnagyobb súlycsökkentés érdekében olyan kevés festéket használtak, hogy a karbon/kevlár szövés is átütött alatta. Az autó lendületét az adta, hogy Enzo azt kérte csapatától, hogy a „világ legjobb autóját” készítsék el, olyat, amely igazi funkciója és célja nem a kényelemben, hanem a puszta sebességben és teljesítményben rejlik. A rendíthetetlen F40-es beváltotta Enzo minden vágyát.

288 GTO

A Ferrari 272 példányt épített a 288 GTO-ból (1984 és 1987 között), amikor a márka egy új versenykategóriába, a B csoportos körverseny-sorozatba akart belépni. A 288 alapja a 308 GTB volt (Magnum maga is egy ilyet vezetett), és a 288-as egy 400 lóerős, turbófeltöltős V8-ast kapott, amely egy színtiszta szörnyeteg volt. A gyártó versenyről szőtt álmaik azonban nem váltak valóra, így mind a 272 példány csak közutat látott, versenypályát nem. Egy kivételével mindegyik Ferrari-vörös festékbe öltözve hagyta el Maranellót, míg a kakukktojást feketére festették. Mivel a Ferrari kínálatának csúcsa volt, ez egy igazi Ferrari szuperautó. És egy ritka példány, a korlátozott gyártás miatt ezt a modellt a legnagyobb kihívás megszereznie a gyűjtőknek.

Ferrari 308 GTB

Azt mondják, hogy a 308 GTB volt az, ami a Ferrarit mint vállalkozást életképessé tette, mivel korábban, Enzo Ferrari irányítása alatt a vállalat főként a versenyzésre fókuszált, és a négykerekűek eladása csak másodlagos, a versenyzés finanszírozásához szükséges tevékenység volt. A 308 GTB után azonban több lehetőség nyílt meg a vállalat számára, így a fenntarthatóság is megjelent a Ferrari életében, vagyis felvillant a lehetőség, hogy hosszú távon is létezhessen autógyártóként. A 308-as ugyanis vitathatatlanul hatalmas siker volt, egy évtizedig gyártották és a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején szinte minden benzinvérű kisfiú falán ott virított a posztere. Modern mércével mérve a 255 lóerő (vagy egyes változatokban 240 lóerő), amit az 1970-es évek 308-asai produkáltak, nem kimagasló teljesítmény ráadásul kényes ötfokozatú kézi váltó kapott bennük helyet. Ezzel együtt a 308-as valószínűleg örökké ott fog szerepelni a legvágyottabb Ferrarik között.

Ferrari 275 GTB

Ha a Ferrari LaFerrari a 2010-es éveket, a Ferrari Testarossa pedig az 1980-as éveket testesíti meg, akkor a 275 GTB az 1960-as évek modellje. A Pininfarina által tervezett 275 GTB-t széles körben az egyik legszebb autónak tartják, amelyet a Ferrari valaha is gyártott, és a Ferrari versenyzésen túlmutató jövőjének előszele volt: az olyan utcai autók közé tartozott, amelyek folyamatosan újradefiniálták, hogyan kell kinézniük a sportautóknak. A 275 GTB az autótervezők következő generációját is inspirálta. „Ez volt az első Ferrari, amit gyerekként láttam” – mondta egyszer Henrik Fisker, a BMW Z8 tervezője a 275 GTB-ről. „Maradandó benyomást tett rám.”

Dino 246

A Dino 246-on szerepel valahol a „Ferrari” szó? Nem. Ez azt jelenti, hogy nem Ferrari? Nem. Enzo néhai fiát, Alfredo „Dino” Ferrarit bízták meg egy olcsóbb, elérhetőbb sportkocsi megalkotásával, 2,0 literes V6-os motorral, de nem akarta bemocskolni vagy csökkenteni a Ferrari márkanevet. A Pininfarina tervei alapján Scaglietti építette meg, és ez a modell lett az első középmotoros Ferrari. Az elrendezése később a maranellóiak normájává vált. Enzónak mégsem tetszett, hogy csak hathengeres motorral büszkélkedhetett, ezért nem adta neki a nevét. Ettől függetlenül ez az egyik legszebb Ferrari.

330 P4

Ez lenne a legszebb Ferrari? A 330 P4-ből mindössze négy példányt gyártottak, a Ford GT40-nek a hosszú távú versenyeken való megjelenésére válaszul, amely elsőként képes volt legyőzni a Ferrarit. Az 1966-os Le Mans-i győzelem után Enzo utasítása Mauro Forghiere főmérnöknek egyértelmű volt: „Győzni kell!”. Az 1967-ben épített 330 P4 egy 450 lóerős V-12-es motort kapott. Három autót a nulláról készítettek, míg a negyedik egy volt P3-as alvázból lett kialakítva. Az erőfeszítések sikerrel jártak, és a 330 P4 1967-ben Monzában megszerezte az első két helyezést, majd Le Mans-ban második és harmadik lett (a Ford egy GT40-essel állt fel a dobogó legfelső fokára), majd 1967-ben a Daytona-i 24 órás versenyen az első három helyezést bezsebelte a Ferrari. Az egyik P4-est a gyár egy Le Mans-i baleset miatt selejtezte le, míg a másik három Németországban, Franciaországban és Kanadában tengeti mindennapjait.