Mi, férfiak elég korán megtanultuk, hogy folyton lepleznünk kell az érzéseinket. Ezt a mérhetetlenül káros gyakorlatot voltaképpen az élet minden területén követjük – igen, még a párkapcsolatainkban is.
Amikor még csak randevúzott majdani feleségével, Nick Firchau átugrott brooklyn-i lakásából Manhattanbe, hogy vacsorát készítsen a nőnek. Mindez hatalmas erőfeszítésébe került, ugyanis korábban sosem ragadott fakanalat, és óvatos távolságot tartott mindenféle konyhai foglalatosságtól. Kagylót vásárolt, amit annak rendje és módja szerint el is készített, viszont a barátnője kifogásolta, hogy a mennyei étek mellé Nick nem szolgált fel neki zöldséget.
“Nem hiszem el, hogy még csak nem is értékelte a próbálkozásomat” – gondolta Firchau, azonban a barátnőjének egyetlenegy szóval sem említette, hogy csalódott volna. Mindez a házasságuk évei alatt is folytatódott: ha a neje megbántotta vagy elkeserítette, a férfi elvonult dühöngeni, a felgyülemlő negatív érzelmek pedig szép lassan megmérgezték a lelkét.
A Washington Post cikkében olvasható történet kurta ugyan, de felettébb tanulságos. Igen, sajnos mi, férfiak kezdettől fogva “ellenségként” tekintünk minden negatív érzésre: meggyőződésünk, hogy a összeset el kell fojtanunk, magunkba kell zárnunk, másképp törékenynek, sebezhetőnek fogunk tűnni. Olyan társadalomban szocializálódtunk, melyben az efféle viselkedés a “hagyományos” férfiszerep szerves tartozéka. “Macsónak” lenni még akkor is kifizetődő, ha titokban kibeszéletlen traumák, fel nem dolgozott sérelmek emésztik a lelkünket – gondolják sokan.
Sőt, a köztudatban egy réges-régi mítosz is kering a férfiakról: azt szokták mondani, hogy a nőknél jóval alacsonyabb érzelmi szükségletekkel rendelkezünk, és személyiségünknek, lelkialkatunknak sokkal inkább az intellektus, az intuíció, az ösztönök az építőkövei. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Egy, a Nature című folyóiratban publikált tanulmányban a kutatók leszögezték: a nők és a férfiak emóciói között sokkal több a hasonlóság, mint a különbség.
A pszichológusok szerint a két nem eltérő érzelemfelfogása inkább bizonyos társadalmi konstrukciókból ered.
A fiúk általában már egészen fiatalon megtanulják, hogyan kendőzzék el az érzelmeiket, ha azok esetleg lelepleznék a sérülékenységüket. Fredric Rabinowitz pszichológus, a kaliforniai University of Redlands munkatársa azt mondja, a neveltetésük során a fiúkban kikristályosodik az álláspont, miszerint a mélyebb érzelmek egyszerűen összeegyeztethetlenek a személyiségükkel. Ez pedig azért problémás, mert idővel felgyülemlenek a feldolgozatlan traumák, amelyekről az imént már említést tettünk.
Iménti történetünk főhőse, Nick Firchau is olyan közegben cseperedett férfivá, ahol “cikinek” számított, ha egy fiatalember nem állt az érzelmek parttalan áradásának útjába. Az újságíró – aki egyben a Parental című, férfiproblémákkal foglalkozó podcast házigazdája is – hosszú ideig nem is gondolt arra, hogy az érzelmei a személyisége integráns részét képeznék. Aztán elveszítette az állását, a stressz és a félelem begyűrűzött a mindennapjaiba, s ekkor villámcsapásként hasított belé a felismerés: lassan identitásának tartópillérei omolnak össze.
“Világéletemben azt hittem, hogy a férfiaknak mindent meg kell oldaniuk, legyen szó a saját vagy a családjuk gondjairól” –
nyilatkozta Firchau. Az imént felvázolt helyzetben viszont az ijesztette meg, hogy nem tud eredményt elérni a szokványos eszközökkel: sztoikus közönnyel, magabiztossággal, hűvös érzelmekkel. Attól tartott, ha beszél a lelkét mardosó félelmekről és kételyekről, gyengévé válik a felesége szemében, és a nő többé nem tartja majd vonzónak.
Persze egyéb oka is lehet annak, hogy egy férfi egyszerűen képtelen megélni az érzelmeit.
Gyakori kommunikációs taktika, hogy egy feszültségtől terhes, ingerült, negatív érzelmeket generáló párbeszédet minden átmenet nélkül megszakítunk: például hirtelen témát váltunk, vagy egyszerűen csak faképnél hagyjuk a másikat. Ez a megoldás elvileg a béketeremtést szolgálná, de szintén nem célravezető, hiszen ebben az esetben is visszük magunkkal egy másik konfliktusba a bennünk gomolygó érzelmeket, gondolatokat, indulatokat, holott azokat a pillanat hevében kellett volna megélnünk.
Még ha nem is hiszik feltétlenül, hogy az elfojtás erősebbé teszi őket, sok férfi úgy gondolja, e stratégia sem mentálisan, sem fizikailag nem árthat neki. Ez az előfeltevés is óriási tévedésen alapul.
Több kutatás is rámutatott már, hogy a negatív érzelmek tudatos kordában tartása a mentális egészség megrendüléséhez, szorongáshoz, depresszióhoz, sőt a kognitív képességek hanyatlásához, valamint – közvetetten – szív- és érrendszeri betegségek kialakulásához vezethet.
A problémát az is tetézi, hogy nem minden nő lelkesedik azért, ha egy férfi teret enged az érzelmeinek egy szerelmi kapcsolatban. Bizony, az ellenkező nem képviselői is tesznek azért, hogy ezek az ősrégi, és igencsak káros maszkulin sztereotípiák fennmaradjanak. Bill Johnson pszichológus, aki Chicago kertvárosában praktizál, azt mondja, a férfiaknak nem mindig adatik meg a lehetőség arra, hogy kifejezzék a bennük kavargó érzelmeket.
A legtöbb párkapcsolatnak kétségtelenül használ a törékenység, a sebezhetőség felvállalása, megélése.
Firchau házassága drasztikusan megváltozott, miután az újságíró felkeresett egy terapeutát. Élményeiről a következőképpen számolt be: “A szakember segített abban, hogy kifejlesszek egy nyelvet, melynek segítségével kifejezhetem az érzéseimet, sőt azt is megmutatta, hogyan szerezhetek érvényt ezeknek az érzéseknek. Általa ráeszméltem, hogy semmi olyasmi nem volt bennem, ami miatt szégyenkeznem kellett volna. Rájöttem, hogy hogy minden érzésem normális.”
