Validációt akarunk – de valójában erre lenne szükségünk

Egyre gyakrabban hangzik el kapcsolatokban, terápiában, baráti beszélgetésekben: „csak validáld az érzéseimet”. A modern nyelvben a validáció lett a gondoskodás mérőegysége. Mégis egyre többen érzik magukat bizonytalannak, sérülékenynek, állandó megerősítésre szorulónak. Lehetséges, hogy nem azt keressük, amire valóban szükségünk van? Lehet, hogy az igazi fordulópont nem az, amikor minden érzésünkkel egyetértenek, hanem amikor értékesnek érezzük magunkat akkor is, ha vitatkoznak velünk?

A validáció eredetileg nem identitáspótlék volt, hanem válságkezelő eszköz. A pszichológiába a 20. század közepén Carl Rogers hozta be, válaszként arra a rideg, sokszor leértékelő terápiás szemléletre, amely az emberek belső élményeit félremagyarázta vagy bagatellizálta. Rogers célja nem az volt, hogy minden érzést vagy értelmezést „igazzá” tegyen, hanem hogy megszüntesse az érzelmi érvénytelenítést. A validáció itt azt jelentette: az érzéseid léteznek, van belső logikájuk, és meghallgatást érdemelnek. Ez a biztonság helyreállítását szolgálta – nem a fejlődés kiváltását önmagában.

A validáció mint szabályozó eszköz, nem mint igazságpecsét

Később, a dialektikus viselkedésterápiában Marsha Linehan még pontosabban körülhatárolta a validáció szerepét. A DBT-ben (dialektikus viselkedésterápa) ez egy technika arra, hogy érzelmileg túlfeszített, instabil állapotban lévő emberek visszakerüljenek egy elviselhető idegrendszeri szintre. Ilyenkor az érvénytelenítés fokozza a veszélyt, a validáció viszont csökkenti az arousal szintet. De ez nem egyetértést jelent, és nem a valóság felfüggesztését. Híd a megnyugváshoz, nem végállomás. Amint az idegrendszer lenyugszik, lehetőség nyílik a reflexióra, tanulásra, nézőpontváltásra.

A probléma ott kezdődött, amikor a pszichológiai fogalmak kiszabadultak a rendelőből, és bekerültek a hétköznapi erkölcsi elvárások közé. A validáció jelentése fokozatosan eltolódott: az „értem, mit érzel” átalakult „egyetértek veled”-dé, majd „ha nem értesz velem egyet, elutasítasz” lett belőle. Az érzések többé nem vizsgálható belső jelzések lettek, hanem megkérdőjelezhetetlen állítások az igazságról. A vita elutasításnak, a visszajelzés támadásnak, az eltérő nézőpont pedig érzelmi veszélynek kezdett számítani.

Ezt olvastad már?

10 mondat, ami megtöri a jeget a kínos pillanatokban

Egy 5 perces esti rutin, amit a legsikeresebb vezetők is használnak

Trauma, torzult észlelés és a validáció határai

A trauma különösen élesen mutatja meg a validáció korlátait. A traumatizált idegrendszer nemcsak emlékeket hordoz, hanem megváltoztatja az észlelést is. A veszélykereső mechanizmusok túlműködnek, a múlt fenyegetései rávetülnek a jelen bizonytalanságaira. Ilyenkor az ember valóban fenyegetettnek, elutasítottnak, bántottnak érzi magát, még akkor is, ha a helyzet objektíven nem ezt hordozza. Az érzés valós, az értelmezés viszont torz lehet. Ha ilyenkor a validáció nemcsak az érzelmet, hanem az értelmezést is megerősíti, az akaratlanul is konzerválhatja a félelmet, és akadályozhatja a gyógyulást. Óriási különbség van aközött, hogy „látom, hogy ezt így éled meg”, és aközött, hogy „én is így látom a helyzetet”.

Miért más élmény az, amikor értékelnek minket

A legtöbben valójában nem validációra vágyunk, hanem arra, hogy számítsunk. Az, hogy értékesnek érezzük magunkat, nem függ folyamatos egyetértéstől. Amikor valakit értékelnek, akkor nem egyetlen érzelmi állapotra vagy narratívára redukálják, hanem egész emberként látják. Ilyen kapcsolatokban lehet nemet mondani szeretettel, lehet vitatkozni megalázás nélkül, lehet korrigálni anélkül, hogy a másik eltűnne a saját szemében. Egy szülő mondhatja azt: „szeretlek, de ezt most nem kapod meg”. Egy terapeuta mondhatja: „hallom a fájdalmadat, és máshogy látom a történetet, nézzük meg együtt”. A kapcsolat megtart.

A kiút az állandó validációéhségből nem cinizmus vagy érzelmi elzárkózás, hanem belső stabilitás. Megtanulni különbséget tenni aközött, hogy megértenek-e, és aközött, hogy egyetértenek-e velünk. Elfogadni, hogy vannak érzéseink, de nem ezek határozzák meg a teljes valóságot. Az érett önértékelés nem folyamatos külső megerősítésből születik, hanem abból, hogy újra és újra megtapasztaljuk: vitában is számítunk, kérdőjelek között is maradunk, és akkor is értékesek vagyunk, amikor nem nekünk van igazunk. Ez az, ami valóban változást hoz, kapcsolatokban és önmagunkhoz való viszonyunkban egyaránt.

Forrás: Psychology Today

Borítókép: cookie_studio, Freepik