László Árpád: Az üzlet is faltól falig tart, ahogy az úszás
Sikeres üzletember, megszállott újító, bátor álmodozó, örök optimista, életműdíjjal elismert étteremtulajdonos, aki mindeközben nem felejtette el, hogy a legfontosabb mégiscsak az, élvezzük az életet.
Ő álmodta meg a Robinson éttermet a Városligeti tóra, nevéhez kötődik az első két étterem a Dunán, a Columbus és Spoon hajó is, de neki köszönhetjük a Happy Box sikersztorit is, amivel létrehozta az első, magyar kézben lévő franchise hálózatot mintegy 45 üzlettel. László Árpáddal beszélgettünk.
Nem volt kérdés, hogy milyen pályát válassz – közel négy évtized után, mi az, ami ma is lelkesedéssel tölt el?
Hiszek abban, hogy amit az emberi elme ki tud találni, azt meg is tudja valósítani. Kell persze tenni érte, kell hozzá kitartás és némi szerencse is, minden új ötlet megálmodása után viszont ugyanaz a kérdés hajt ma is, mint négy évtizeddel ezelőtt: vajon képes vagyok-e megcsinálni. Ha holnapután lenne egy új ötletem úgy érzem meg tudnám valósítani, csak a szakma kihívásait ismerve valószínűleg sokkal nehezebben, mint évtizedekkel vagy akár csak öt-hat évvel ezelőtt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Mi jelentette a legfőbb kihívást akkor?
A hiánygazdaságba születtem bele, ez az a korszak, amit én újítóként éltem meg. A budapesti Hiltonban kezdtem el dolgozni, ez volt az egyetlen munkahelyem, egy évet pedig Németországban töltöttem a szállodaláncon belül. Vehettem volna színes TV-t, hifi tornyot is az ott keresett pénzből, de inkább félre tettem, arra gondoltam, hogy majd beruházni fogok vele vagy lakást veszek belőle. 1985-öt írtunk, amikor egy Hiltonos személyzeti beszélgetésen valaki bedobta a kérdést, hogy ki mivel foglalkozna, ha nem itt lenne. Akkoriban a mindenki által elképzelt jövő az volt, hogy itt valamit változtatni kell. Sziporkáztak az ötletek, amikor valaki tőlem is megkérdezte: és te mit csinálnál?
Némi gondolkodás után jött a válasz: nyitnék egy fagylaltozót. Senki nem értette, ugyanis előtte csak cukrászda volt, olyan hely, ahol kizárólag fagylaltot árulnak, nem. Én viszont megerősítettem: ha innen kilépnék nyitnék egy fagylaltozót, méghozzá a Városligetben. Mi voltunk akkor a vidám kis barakk a kelet európai blokkban, ide járt az NDK, ide jártak az oroszok, a csehek rengeteg ember volt a Városligetben, pláne hétvégén. Ahogy pedig ezt kimondtam, már láttam magam előtt a korabeli pavilont, a két-három triciklit és persze a fagyit.
A többiek nevettek, hogy fagyiból nem lehet megélni (akkor 2 forint volt egy gombóc ára) és egyébként sem kapnék rá engedélyt. Én viszont aznap este azon gondolkodtam, hogy ez nem is olyan rossz ötlet.
Mi volt a következő lépés?
A következő lépést megelőzte, hogy a düsseldorfi Hiltonban szerzett tapasztalatok alapján számos, külföldön jól működő ötletet próbáltam itthon megvalósítani, amelyekkel rendre falakba ütköztem. Folyamatosan újszerű dolgokkal ostromoltam a vezetőséget, egy idő után viszont rájöttem, hogy mindenki a saját székét szorongatja, nem igazán lesz belátható időn belül előrelépési lehetőség.
Ez volt az a pont, amikor álmodtam egy merészet és elmentem a kerületi tanácsházára, ahol előadtam az ötletemet. Az első reakció természetesen az volt, hogy a Városligetben nem lehet építeni semmit, sajnálják, de nem fog megvalósulni.
Engem már akkor sem lehetett könnyen félreállítani, így azzal folytattam, hogy találtam egy helyet, ami nem fű, nem beton – amire ugye vonatkozott a tilalom – hanem egy híd. Igaz, romokban áll és a gaz is benőtte. Ez volt a Nádor híd. Annyira tetszett az ötlet – akkor még ilyen egyszemélyes ötletek voltak -, hogy azt mondták, ha meg tudok minden engedélyt szerezni, belemennek.
Mennyi idő volt, mire minden engedélyt sikerült megszerezni?
Innentől kezdve nagyjából egy év telt el, mire a düsseldorfban megkeresett pénzemből felújítottam a százötven éves hidat, megépítettem a pavilonokat, megtanultam fagyit készíteni és 1986. május 1-én megnyitottam életem első magán üzletét. Már az első nap hatalmas volt a sor, ami öt-hat évig tartott. Annyira újszerű volt az ötlet, hogy az ipartestülettől megtudtam, a nyitás után két évvel 300 fagylaltozó nyílt csak Budapesten. Aztán persze 150 be is zárt.
Egyedül kezdtem el főzött fagyit készíteni olasz recept alapján, aztán jött egy barátom, aki segített eladni és nagyon gyorsan kiderült, hogy az eredeti elképzelés nem működik, ezt nem lehet párhuzamosan csinálni a Hiltonnal, így ott felmondtam.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Azóta megszeretted a fagyit?
Ez érdekes történet, mert tényleg nem szerettem a fagyit, de hogy mégis tudjak róla valamit, egy ismerősömön keresztül elutaztam Olaszországba, egy Rómától nagyjából 60 kilométerre lévő faluba, ahol egy fagyizóban dolgoztam és megtanultam hogyan készül az olasz fagylalt. Időközben a fagyit is megszerettem és a szabad alkotás lehetőségét is, amit a vállalkozás adott.
A Robinson étterem volt a következő fejezet?
Körülbelül két, két és fél év telt el a fagyizó megnyitása után, amikor azt láttam, hogy ez tulajdonképpen menne nélkülem is. A nyári melegben sétálgattam a kiszáradt tómeder körül – akkoriban jó ideje nem volt feltöltve a Városligeti-tó -, leültem egy padra és azon gondolkodtam, hogy meg tudnék élni a fagyiból, de mit csináljak egy életen át télen, amikor nincs szezon. Sportoltam, úgyhogy el tudtam foglalni magam, de valami más jövőképet láttam magam előtt. Ahogy ott ültem, elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen szép lenne, ha ebben a kiszáradt mederben lenne víz, a vízben lenne egy kis sziget, a szigeten pedig egy étterem. Úgy jártam vele, mint anno a fagyival: elkapott az érzés, hogy ahogy ezt én megálmodtam, másnak is eszébe juthat.
Bementem újra a tanácsházára, ahol már ismerős voltam. Újra előadtam az ötletem, megmutattam a rajzom, újra azt mondták, hogy nem vagyok normális, de olyan jól sikerült a fagylaltozó, hogy újra kötöttünk egy egyezséget: ha meg tudom szerezni az elvi engedélyeket, megadják az építési engedélyt. Egy évig jártam emeletről emeletre. Meglett mind, végül pedig az önkormányzatot is sikerült meggyőznöm, hogy a sziget csak akkor sziget, ha van körülötte víz is, így négy év után újra feltöltötték vízzel a Városligeti-tavat.
Mikor volt a megnyitó?
1989. június 16-án délben elhangzott Nagy Imre újratemetése, én pedig a Hősök teréről átsétáltam a Városligetbe és délután 16:00 órakor megnyitottam a Robinson éttermet. Azonnal berobbantunk a köztudatba, hiszen a negyedik vagy ötödik magán étterem volt Budapesten és volt egy olyan tehetős réteg, akiknek köszönhetően teltházzal indultunk.
A fagylaltozó és a Robinson étterem megnyitása után, a 90-es évek elején jött a következő felismerés: azt vettem észre, hogy állandóan elküldenek ajándékot vásárolni karácsony előtt, de nincsenek ajándékboltok. Akkoriban sokat jártam Ausztriába, onnan szállítottam az étterembe a friss fekete kagylót, rákokat, különleges húsokat és láttam, hogy tankolni se tudok anélkül, hogy ne kellene végigsétálnom egy ajándéksor előtt. Megtudtam, hogy Frankfurtban van egy nemzetközi kiállítás, kifejezetten ezeknek a nagykereskedőknek. Megdöbbenve láttam a több ezer kiállítót és az járt a fejemben, hogy biztosan találok valamit, ami a magyar piacra is jó. Kiválasztottam tíz céget – akik közül három időközben Európa legnagyobb ajándék nagykereskedője lett – és sikerült megállapodnom, hogy ezen a kicsi piacon csak egy minimális mennyiséggel induljak el, ami messze alulmaradt az eredetileg meghatározott kötelező darabszámtól.
Előbb volt árukészlet, mint üzlethelyiség?
Igen, miután hazajöttem vettem egy üzlethelyiséget a Váci utcában. Akkor nyitott a Labirintus üzletközpont, de mivel az utolsó vásárlók egyike voltam, csak egy nem túl jó adottságokkal rendelkező üzlethelyiség maradt a pincehelyiségben. Nem sokkal később Happy Box néven megnyitott az első üzlet. Hittem a sikerben, különben nem vágtam volna bele, arra viszont én sem számítottam, ami három nappal a megnyitó után történt. Akkor még nem volt internet vagy social media, ahol villámgyorsan terjednek a hírek. Csörgött a telefonom és szóltak, hogy azonnal menjek, mert a vásárlóim elállják az utat a többi üzlet előtt, csináljak valamit. Amikor megérkeztem én is alig hittem a szememnek, mert tényleg 50 méteres sor állt, az eladóm pedig kordonnal próbálta szabályozni, hogy hány vevő mehet be egyszerre az üzletbe.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Innen indult a Happy Box sikersztori, ami az első, magyar kézben lévő franchise hálózat lett, mintegy 45 üzlettel.
Van egy aranyszabály, hogy három jól működő üzlet után lehet franchise hálózatban gondolkodni, de hozzá kell tennem, hogy akkor fogalmam sem volt erről. Abban az időben a McDonald’s működött így Magyarországon, de kereskedelmi hálózatban nem volt erre példa. Ezt onnan tudtam meg, hogy egy nap bejött hozzám a Magyar Franchise Szövetség elnöke, hogy gratuláljon. Nem igazán értettem, így megköszöntem és visszakérdeztem, hogy mihez. – Nem gondoltam, hogy Magyarországon el lehet kezdeni ilyen hálózatot építeni – válaszolta. Ezután persze elkezdtem utánaolvasni és lépésről lépésre építkeztünk. Három éven belül 45 üzletünk volt az országban, több mint száz shop in shop partnerünk, komoly logisztikai központunk egy ezer négyzetméteres raktárral, a dolgozói létszám pedig közben háromszáz főre nőtt. Bár mellékvágánynak indult, jelentős bevételt generáló, komoly üzleti láb lett. A Happy Box annyira sikeres volt, hogy a húsz év alatt, amíg az egész működött, senki nem próbálta meg leutánozni, gyakorlatilag nem volt konkurenciánk.
Majd jött a Duna?
Működött a kis fagyizó, nagyon jól ment a Robinson étterem, de láttam, hogy a Duna egy kihasználatlan terület, miközben más európai nagyvárosokban éppen, hogy a folyóparton van a legnagyobb élet éttermekkel, szállodahajókkal. Úgy gondoltam, hogy miért ne lehetnék a dunai vendéglátásban is az első. Egy piano bárt képzeltem el, süppedős padlószőnyeggel, háttérben a budai várral. Biztos voltam benne, hogy sikerre van ítélve az ötlet. Egy dologgal nem számoltam, hogy a piano bar időszaka leágazóban volt. A sikeres nyitás után néhány hónappal elkezdett bezuhanni a forgalom, amit először nem értettünk. Egy kedves bárzongorista ismerősöm világosított fel, hogy ennek az időszaknak vége, bár anno nagyon ment, most más szelek fújnak.
Csináltunk egy gyors leltárt, lebontottunk mindent és építettünk helyette egy olyan helyet, ami a világon évszázadok óta ugyanúgy működik: egy angol pubot. Maradtunk a névnél, így kezdődött a Columbus pub története.
Mennyi idő volt az újratervezés?
Fél év. Közben persze mindenki mondta, hogy Árpi, menekülj, de makacs voltam és kitartottam amellett, hogy a Duna jó választás, csak az első ötletet kell újragondolni. A nyitás után három nappal teltház volt és így ment innentől kezdve öt évig. Rosszul választottam tehát, mint piano bár, angol pubként viszont sikeresek voltunk.
Aztán emeltél a téten.
A Columbus pub mellé elképzeltem egy elegáns éttermet is a Dunára. Valaki súgott, hogy Dunaújvárosban van egy 75 méteres uszály tiszta rozsda, tele van szeméttel, de olcsón meg lehet venni. Tényleg borzalmas állapotban volt, de láttam a háttérben a Budai Várat, a liftet az étterem közepén, a hatalmas teraszt a hajó tetején. Egy évig épült, ez lett a Spoon. Az első időszakban csak magyarországon élő külföldi vendégeink voltak, a magyar vendégek nem tudták elképzelni, hogy a Dunán nyitott egy olyan étterem, ami nem büfé. Aztán persze a magyar vendégek is felfedezték maguknak az éttermet. Nyolc év után adtam el, meg akartam valósítani egy új projektet. Régóta állt egy üres telek a Clark Ádám téren, ahova szállodát szerettem volna építeni alul étteremmel, felül pedig rooftop bárral. Akkor viszont már annyira sok minden volt körülöttem, hogy választanom kellett, ha a családomat is akartam időnként látni. Mivel mindig is az alkotás hajtott, az új projektet választottam, az élet viszont úgy hozta, hogy mire minden összeállt az induláshoz, beütött a 2008-as gazdasági világválság, ami ellehetenítette a finanszírozási lehetőségeket.
Hányszor kellett újratervezned pályafutásod során?
Ha nem is mindig a nulláról, de sokszor kellett újratervezni. A Columbus volt az első nagy újratervezés, de aztán ott volt például a Bokros-csomag, amikor egy pillanat alatt megállt minden, de hatással volt ránk a délszláv válság, a 2008-as gazdasági világválság, a pandémia, amikor 160 napon keresztül zárva volt az étterem, de fizetni kellett a dolgozókat, hiszen nem lehet újranyitni egy éttermet például szakács nélkül.
Az üzleti oldal csak az egyik oldala az újratervezésnek, ami mögött ott van az ember. Hogyan kezeled a stresszt?
Szerencsés vagyok ebből a szempontból, mert kifejezetten jó a stressztűrő képességem, nem ülök heteket egy problémán, azonnal a megoldáson kezdek gondolkodni, utána pedig már csak megoldandó feladatként tekintek rá.
Mit tartasz életed legjobb befektetésének?
36 éves koromban elhatároztam, hogy megnősülök. Leélhettem volna az életemet egyedül is és akkor lehet, hogy több időm lett volna még több üzletet csinálni, aminek semmi értelme nem lett volna. Megnősültem, lett egy tündéri feleségem, született három csodálatos gyermekünk, akik közül ketten ugyan már kirepültek, de megmaradtunk egymás mellett, mint család. Biztos családi háttér nélkül nem tudtam volna mindezt felépíteni.
Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát és a magánéletet?
A családom készen kapott engem úgy, hogy nincsenek estéink, a feleségem pedig elfogadott így. Abban az időben személyesen ott kellett lenni az étteremben, mint tulajdonos, sokkal jobban igényelték ezt a vendégek. Bár napközben ott volt apa, a fürdetéskor jellemzően már nem. Ez nagy áldozat a család részéről és hozzá kell tennem, hogy lelkileg az én részemről is. Nagyon nehéz kérdés, de most nem tartanánk ott anyagilag, ahol most tartunk és a gyerekek sem tartanának ott anyagilag, ahol most tartanak. Ezt valakinek meg kellett teremtenie. Aztán persze az élet és az idő fog majd – bízom benne -, hogy visszaigazolni, büszke vagyok viszont arra, hogy a mai napig családként működünk.
Hogyan tartod fitten magad akár mentálisan, akár fizikálisan?
Gyerekkoromban 8 éves koromtól 18 éves koromig versenyszerűen úsztam, a sport pedig végigkísérte az életem. Ez megtanított arra, hogy mindent faltól falig kell csinálni, ha félúton abbahagyod, megfulladsz. Az úszás után egy ideig cselgáncsoztam, harminc éve pedig heti háromszor két órát teniszezem, jellemzően nálam fiatalabbakkal, nagy intenzitással. Abban a két órában nincs időm gondolkodni, nagyfokú koncentrációt igényel ez a sport. A sport mellett az utazás, ami feltölt, nagyon sokat utazunk a családdal is, ha pedig a gyerekek nem érnek rá, akkor ketten a feleségemmel. A világban szinte már mindent kitaláltak, érdemes nyitott szemmel járni, mert mindenből le lehet szűrni azt, amit kicsit másképp, de a saját területeden is lehet alkalmazni. Én is folyamatosan gyűjtöm az élményeket.
Ma mennyi időt töltesz az étteremben, az étteremmel?
Ma már töredékét annak, mint régen. Minden nap bejövök, de nyitás után egy órával már általában hazamegyek és a csapatra bízom az éttermet. Néhány évente viszont rendszeresen újratervezem az étlapot, dekorációt, belső teret. Ha nem a vendéglátás területére sodort volna az élet, akkor biztosan építész vagy belsőépítész lettem volna. A mostani dizájn például a léghajóra reflektál, amit innen, az étterem üvegfelületein keresztül nagyon jól látunk és visszaköszön a lépcsőfordulóban felnézve, de a könnyed, franciás stílusú étlapon is. Természetesen a lényeg, hogy a vendégek jól érezzék magukat, de közben én is jól érzem magam, hogy mindig egy új helyre jövök be.
Hallgasd meg a teljes beszélgetést Spotify csatornánkon vagy nézd vissza itt:
Tetszett? Oszd meg másokkal is!
A szerzőről
