Formabontó, Inspiráló, Provokatív – interjú a Manzárd Café alapítóival I.rész

Formabontó? Igen. Inspiráló? Mindig. Provokatív? Olykor. Esztétikaterrorista? Minden kétséget kizáróan. Hogy miről is van szó? A Manzárd Café-ról. Egy olyan blogról, ami arra hívatott, hogy megmutassa, elmondja, megmagyarázza mindazt, amitől „más” a világ. Mindent, amitől nem vagyunk egyformák vagy szürkék. És ez jó. Nagyon jó, mert sokszor van szükségünk az effajta bátorításra, inspirációra –akár határfeszegetésre is – mert hajlamosak vagyunk megragadni a szürke hétköznapoknál. A blog immáron több, mint 4 éve indult, mára pedig több, mint 30.000 követője van.

Gyarmati Lacival és Gerlai Tibivel beszélgettünk, a Manzárd Café alapítóival határokról, célokról, kitartásról és arról, hogy mitől férfi a férfi.

Hogyan jött a Manzárd Café ötlete? Honnan ismeritek egymást?

Tibi: Közös baráti társaságból ismerjük egymást. Annak idején mindketten írtunk naplószerű blogot. A Manzárd Café-t Laci kezdte el, egyszer pedig megkért, hogy segítsek neki, amikor beteg lett. A két hétből gyakorlatilag már több, mint négy év lett, mert azóta is együtt dolgozunk.

Laci: A téma szeretetével kezdődött az egész. Szakmailag tulajdonképpen nincs közöm hozzá, hiszen földrajz-történelem szakos tanárként, illetve közgazdászként végeztem, viszont nagyon szeretek mindent, ami az építészettel, design-nal, formabontó újításokkal, művészettel kapcsolatos. Egyszóval mindent, amiről a Manzárd Café szól. Szerettem volna valami újat létrehozni és megmutatni másoknak is ezt a szemléletmódot.

Munka vagy hobbi?

Laci: Hobbinak indult, szívvel lélekkel csináljuk, mára már azonban jóval több, mint hobbi, de nem tekintünk a szó szoros értelmében munkaként rá.

Tibi: Igen, egyetértek ezzel. Több, mint hobbi, de munkának, nem munka a blog.

Gondolkoztatok már azon, hogy miért követnek titeket ilyen sokan? Mitől más a Manzárd Café?

Tibi: Persze, sokat. Nagyon örülünk neki, de mind a mai napig sokszor értetlenül állunk előtte… 10 ezer, 20 ezer, 30 ezer ember… Micsoda? De természetesen ez nagyon jó érzés! Talán annak tudható be, hogy nem írunk negatívat, igyekszünk érdekes témákról írni, közérthető nyelven, a szakzsargon kihagyásával. Elsősorban nem a szakmához, hanem a közösséghez szólunk, azokhoz, akik az utcán sétálnak, de persze a szakma is olvas minket.

Laci: Igen, olyan tulajdonképpen, mint amikor bemész egy kávézóba és beszélgetsz egy adott témáról a barátoddal, nem feltétlenül szakmázol, hanem elmondod, hogy mi az, ami téged most éppen megfogott.

Mik a tervek a jövőre nézve?

Laci : Szeretnénk egy valódi kávézót létrehozni, ez az álom pedig egyre közelebb jár a megvalósításhoz. Célunk egy olyan közösségi tér létrehozása, ami nyitott és befogadó minden iránt, ami a művészetekkel, kultúrával, design-nal, építészettel kapcsolatos.

Mit gondoltok, mi kell ahhoz, hogy valaki elérje a célját?

Tibi: Kitartás, kitartás és még több kitartás, akkor is, ha körülötted mindenki az ellenkezőjét mondja. Az a tapasztalatom, hogy mérhetetlen mennyiségű kitartás kell, emellett pedig hinned kell abban, hogy amit el szeretnél érni, azt el tudod érni. Ha valamit ott tudsz hagyni a bokorban, akkor azt nem is akartad annyira.

Laci: Ennyi. Igazából csak annyit tennék még hozzá, hogy reális célokat tűzzünk ki magunk elé. Az a jó, amikor az álom és a realitás egy irányban van.

Tibi: Én ezzel nem értek egyet, mert Te pl. elindítottál egy blogot, és baromira nem volt reális, hogy ebből majd egyszer meg fogsz tudni élni… Megálmodtál valamit és elkezdtél menni utána. Szerintem nagyot kell álmodni, merni hinni a legvadabb álmainkban is, hiszen akárki akármit mond, csak te tudod, hogy mit akarsz. Igenis álmodozzanak az emberek és valósítsák meg az álmaikat!

Laci: Reális álmok nincsenek, csak reális célok. Mindent step by step kell csinálni… Na, innentől kezdve te beszélsz…

Sikeres embernek tartjátok magatokat?

Laci: Hűha… Definiáljuk először is, hogy mit jelent sikeresnek lenni! Mik azok a sarokkövek, amik, ha megvannak, akkor kijelentheti magáról az ember, hogy sikeres? Ez szerintem nagyon szubjektív. Ne legyenek megfelelési kényszerek, elsősorban önmagadnak próbálj megfelelni, és ha ez összejön, akkor én úgy gondolom –mindenféle anyagi sallang nélkül-, hogy sikeres ember vagy. Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy siker és boldogság nem feltétlenül jár együtt.

Tibi: Azon a területen, amit csinálunk, sikeresnek tudom magunkat nevezni. De mivel maximalista vagyok, ezért valahol mindig azt érzem, hogy lehetne még többet, még jobban. Ez valamilyen szinten motivál is.

Mire vagytok a legbüszkébbek?

Laci: Érik az embert olyan apró pozitív visszacsatolások, amelyek nagyon jó érzéssel töltenek el minket. Néhány napja például mentünk az utcán, egy srác pedig visszafordult és annyit mondott, hogy: „zsír a blog”. Ez tényleg nagyszerű dolog.

Tibi: A másik nagyon jó dolog pedig látni azt, hogy azzal, amit csinálunk másoknak is tudunk segíteni. Nem olyan régen kaptunk egy levelet, hogy egy, a nálunk megjelent cikknek köszönhetően hívtak Máltára kiállítani egy tehetséges tervezőt.

A legbüszkébb talán arra vagyok, hogy még mindig tudok kitartó lenni abban, amit kitaláltunk és elképzeltünk. Igen, szerintem a kitartásra vagyok a legbüszkébb, hiszen a blog indulásakor –a blog-boom idején- egyszerre indult blogok közül már nagyon sok eltűnt, abbamaradt.

Laci: A bloggal kapcsolatban furcsa módon nem a 30 ezer követőre vagyok a legbüszkébb – persze örülünk neki-, nem is a Golden blog helyezésekre- annak is nagyon örültünk éveken keresztül-, hanem én magára a blogra vagyok a legbüszkébb, arra, hogy a magyar online médiában létre tudtunk hozni valami egyedit, valami újat.

Mi jelenti vagy mi jelentette a legnagyobb kihívást?

Tibi: szerintem a számunkra fontos témák, a nyitottság átvitele az olvasókra, mert hihetetlenül zárkózott népség vagyunk, és hihetetlenül nehezen engednek az emberek a bejáratott sémákból, nekem ez jelenti a legnagyobb kihívást. Nyitottságot, toleranciát, elfogadást, „rácsodálkozni tudást” közvetíteni az embereknek.

Laci: Az ingerküszöb kitolása, a blogon belül provokatív témákat is feszegetünk. Annak az elfogadtatása, hogy próbáljunk meg úgy ismeretlenül is egymás szemébe nézni, ha kiderül például, hogy valamilyen szempontból a másik más, mint mi, ez ne legyen akadálya a kommunikációnak. Erre próbáljuk meg bíztatni az embereket.

„A nem szeretlek, mert te más vagy mint én” hozzáállást nagyon nehéz megváltoztatni, mi pedig ezt próbáljuk közvetíteni a blogon, hogy gyerekek, ez így baromira nem jó.
Pedig, ha belegondolsz csodálatos dolog, amikor különböző gondolatok egy értelmes vitában ütközni tudnak és megvan a face control utána pedig tudunk mosolyogni a másikra.

Folytatás következik!