A Rambo 2 egész más film lett volna, ha John Travolta is játszik benne

Ma már kevesen tudják, de az 1982-es, kultuszteremtő Rambo pár évvel későbbi folytatása kvázi vígjátékként végezte volna, ha John Travoltának is jut benne szerep.

Ted Kotcheff drámai húrokat pengető akciófilmje, az 1982-es Rambo még egy kallódó vietnami veterán (Sylvester Stallone) pokoljárását, belső vívódásait énekelte meg, a három évvel későbbi folytatás viszont az egyszerű, de látványos szórakoztatás jegyében készült. Ebben az epizódban a börtönbüntetését töltő Rambót azzal bízza meg korábbi felettese és atyai jó barátja, Trautman ezredes (Richard Crenna), hogy utazzon Kambodzsába, és derítse ki, vajon vannak-e ott amerikai hadifoglyok. George P. Cosmatos (Kobra, Tombstone – A halott város) mozija nem bonyolítja túl ezt a már egyébként is eléggé közhelyes alapszituációt: a hagyományos kalandelemekkel operáló alkotás faltól falig akciót kínál, méghozzá a nagy előd árnyalt, sokoldalú jellemábrázolása és kompromisszummentes, nyers társadalomkritikája nélkül. A mai közönség talán nem is tudja, hogy eredetileg a hetvenes-nyolcvanas évek szupersztárja, John Travolta is szerepelt volna a filmben, ám könnyen lehet, hogy a Rambo 2 ez esetben habkönnyű akcióvígjátékként végzi.

Travolta ugyanis Stallone címszereplőjének géppuskaszájú, laza fegyvertársát alakította volna: azt a komikus jellegű típusfigurát, aki a kor összes buddy movie-jában megjelent a 48 órától (1982) kezdve egészen az Éjszakai rohanásig (1988).

Csakhogy a Rambo-széria sosem csúszott át az akciókomédiák tartományába (na jó, a bűnös élvezetként is értelmezhető harmadik epizód már erősen súrolja e kategória határát, ám az inkább afféle „unintentional comedy”, nem pedig tényleges vígjáték), és lényegében a 2019-es ötödik fejezetig megőrizte hangvétele alapvető komolyságát.

Travolta szerepeltetése azonban bizonyos szempontból kézenfekvőnek tűnt, hiszen a színész és Stallone barátsága évekkel korábban szökkent szárba. A Szombat esti láz (1977) rongylábú főszereplője épp újabb blockbusterre vágyott, s miután megnézte a moziban a Rocky III-at (1982), azonnal szívébe zárta Stallone-t, és még arról is sikerült meggyőznie a Paramount stúdió fejeseit, hogy kínálják fel a Szombat esti láz folytatásának (Maradj életben, 1983) rendezői székét az akkor már Oscar-jelölt világsztárnak. Stallone végül kötélnek állt, és a forgatás során mindent megtett azért, hogy a Tony Manero szerepét másodszor is eljátszó Travolta csúcsformába lendüljön. (A később jelentősen elhízó színész a munkálatok során nagyjából olyan fizikumra tett szert, mint ami Stallone-t is jellemezte a harmadik Rocky-filmben.)

Bár a Maradj életben végül nem lett sikeres, Travolta és Stallone viszonya a későbbiek során sem romlott meg – írja a Collider. Egy ponton még az is felvetődött, hogy A Keresztapa harmadik részét (1990) maga Stallone dirigálja, színésztársa pedig a kamerák előtt – a főszereplő Al Pacino partnereként – bizonyíthatott volna. Ebből természetesen semmi nem valósult meg, az viszont tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy Travolta végül lecsúszott a Rambo második részéről.

Sőt, James Cameron forgatókönyvének első változatában még szerepelt is a karaktere. Travolta egy Brewer hadnagy nevű katonát alakított volna, aki elkíséri a főszereplőt már említett kambodzsai küldetésére. A szkript szerint Brewer igazi nagydumás, élveteg figura, aki bomlik a nőkért (még egy Rambót megkörnyékező prostituálttal is flörtölni kezd), s persze a legrázósabb helyzetekben sem képes lakatot tenni a szájára.

Stallone és a producerek, Mario Kassar és Andy Vajna végül jobbnak látták, ha érzékeny búcsút vesznek a figurától, mivel úgy ítélték meg, hogy szétzilálta volna a film komoly, már-már drámai tónusának egységét. Helyette beleszőtték a történetbe a fiatal és vonzó Co Bao (Julia Nickson) karakterét, aki romantikus kapcsolatba keveredik főhősünkkel, a rügyező szerelemnek azonban végül a nő halála vetett véget.

A Rambo harmadik epizódja egyébként igen merész módon kacérkodik a vígjáték műfajával, igaz, a Tomboló terrorhoz (1985) és a Kommandóhoz (1985) hasonlóan nem szándékos poénokról, inkább a nyolcvanas éveket amúgy is erősen jellemző túlzásesztétika egyik látványos megnyilvánulásáról van szó. Az 1988-ban készült mozi imádnivalóan bárgyú párbeszédei és megmosolyogtatóan irreális akciójelenetei (a tank és a helikopter finálébeli összecsapását nehéz feledni) híven bizonyítják, hogy ez a franchise akkor is pompásan működött volna, ha Stallone gyászos tekintetű szuperkatonája olykor-olykor kiengedheti a fáradt gőzt. Hogy ehhez John Travolta „tervezőasztalon maradt humorzsákja” mennyiben járult volna hozzá? Nos, azt sajnos már sosem fogjuk megtudni.