Ha elfordítod a fejed, te is ugyanolyan bűnös vagy - erre tanítanak a Nickel-fiúk

Sosem volt aktuálisabb Colson Whitehead A Nickel-fiúk című regénye, amelyben a Pulitzer-díjas író többek közt az egyén társadalmi felelősségvállalásáról is mesél. A közös ügy éppúgy rólad is szól, nem bújhatsz el előle!

Colson Whitehead A föld alatti vasút című regényével véget nem érő utazásra invitált bennünket az amerikai (rém)álom (gyapot)földjére, ahol (fehér) ember (fekete) embernek farkasa, és ahol zárójelek közé zárják a valóságot. A föld alatti vasút megfoghatatlan időtlenségével szemben A Nickel-fiúk hőseit időben és térben is bebetonozza a nemtörődöm rendszer a falakba, melyeket nem kívánatos személyük köré emel. Ezek a srácok még távozásuk után is a nevelőintézet rabjai maradnak: ki hat láb mélyen a Csizmadomb köves felszíne alatt, ki pedig lélekben reked zárt ajtók mögött, melyek talán soha többé nem tárulnak már föl.

Isten hozott a Nickel nevelőintézetben! Ki itt belépsz, örökre velünk maradsz!

A föld alatti vasút materializált abolicionista mozgalmához hasonlóan A Nickel-fiúk is a valóságból merít: az Egyesült Államok legnagyobb nevelőintézete, a Dozier School for Boys több mint száz éves fennállásának vetett véget, amikor 2009-ben kiderült, hogy rendszeresen bántalmazták, kínozták, sőt, mint arról az iskola területén talált számtalan sír bizonyította, meg is gyilkolták a rájuk bízott fiatalokat. Whitehead regénye erre alapoz, és helyezi az ’60-as évek faji előítéletei ellen küzdő polgárjogi mozgalmak kontextusába egy fekete fiú történetét, akit bedarál az állami gépezet.

Az író a regényében nemcsak a történelmi hátteret és a funkcióját tévesztett intézményt veszi górcső alá, hanem főhőse szemén át azt is vizsgálja, hogy egy elembertelenedett világban mi az, ami segíthet embernek maradni.

A könyv három részre tagolódik. Az első a történet főhősének bűnbeeséséről szól, amely – afro-amerikairól lévén szó – a világrajövetellel kezdődik. Elwood Curtis jóravaló, okos és széles látókörű fiatalember, aki Tallahassee szegregált, feketék lakta városnegyedében cseperedik föl. Whitehead ezt az időszakot olyan filmszerű elánnal festi le, amely az olasz-amerikai gengszterfilmek felnövéstörténeteire emlékeztet, mint amilyen például a Bronxi mese. Bár Elwood beleszületik a szegregációba, fejlett igazságérzete és intelligenciája nemcsak megláttatja vele a korszak fonákságait, hanem élete eseményein átszűrve sarkalatos és örökérvényű igazságok levonására késztetik.

„Elwoodot megragadta egy kód, dr. King pedig ennek a kódnak alakot és jelentést adott. Vannak nagy erők, amik a négereket akarják elnyomni, mint például a törvények, és vannak kis erők, amik téged akarnak elnyomni, mint például a többi ember, és mindezekkel szemben, a nagyokkal és kicsikkel szemben ki kell húznod magad, és megőrizned azt, aki vagy. Az enciklopédiák üresek. Egyesek átvernek, és mosolyogva adják át az ürességet, mások pedig megfosztanak az önbecsülésedtől. Nem szabad elfelejtened, hogy ki is vagy.”

Elwood előtt szélesre tárja a kapuját a jövő, hogy aztán végérvényesen rácsapja a múlt. Fekete Ikarosz ő, aki magának akarja a Napot, de felemelkedése magában hordozza a bukását. „Rosszkor, rossz helyen” – a kisiklott afro-amerikai sorsok sírfelirat-sablonja. Folyományaképp Elwood a Nickel vendégmarasztaló falai közé kerül.

„Amikor csak egy fehér ember magadról kérdez, át akar baszni.”

A könyv második etapja a nevelőintézet mindennapjaiba enged bepillantást, ahol a fegyelmezett tanórákat szigorú munkarend követi. Persze a hajlíthatatlan Elwoodot az önérzete már az első napokban bajba keveri, amelynek révén gyorsan megismerkedik az intézet árnyoldalaival: a Fehér Házzal („ez a ház diktálta a szabályokat, és mindenki engedelmeskedett”), a mindig kétszer (egyszer az alacsony mennyezeten, egyszer pedig a testeden) csattanó Fekete Szépséggel, a baljós hátsó traktussal, ahol vasgyűrűket könnyeznek a fák, és mindennek a végével, a Csizmadombbal. A Nickel frissen vakolt homlokzata mögött vérrel vannak befestve a falak. Korrupció, abúzus, szexuális és fizikai erőszak, valamint gyilkosság tapasztja össze az intézményi matériát, amelynek ezúttal nem Kőmíves Kelemenné, hanem gyerekek holttestei szolgáltatják a szükséges kohéziót.

Ilyen körülmények között a barátság egy életre szól. Elwood idealizmusa és egy másik fiú, Turner szkepticizmusa törhetetlen bilincsbe fonódik, ami talán erőt adhat mindkettőjük számára a túléléshez egy olyan helyen, ami nem ad semmit, csupán elvenni tud.

„De most, hogy voltam kinn, és visszahoztak, most már tudom, hogy nincs itt semmi, ami megváltoztatja az embert. Az idebent és odakint ugyanaz, csak itt már senkinek nem kell színlelni.”

Eközben megismerkedünk a többi intézetis kölyökkel is, akik se nem jobbak, és legfeljebb csak egy picit rosszabbak, de épp olyan szerencsétlenek, mint főhőseink. Sztorijaik epizodikussá tördelik szét a második részt, a habarcsot Elwood és Turner elmélyülő barátsága szolgáltatja.

„A Nickel brutalitásában nincs magasabb rendezőelv, csak általános gyűlölet, aminek semmi köze az emberekhez. Eszébe jutott egy példa a tizedikes tudományóráról: az örök nyomorúság gép, ami emberi beavatkozás nélkül is működik. És Arkhimédész is beugrott, az egyik első enciklopédiai szócikke. Az erőszak az egyetlen emelő, ami elég erős, hogy kimozdítsa a sarkaiból a világot.”

A harmadik epizódban Whitehead a következményekkel foglalkozik. Elwood múltja és jelene lejt körtáncot benne, és miközben a váltott fejezetekben az intézetből való kijutásán ügyködik, idősebb alteregója már azon tűnődik, hogy kijutott-e valaha is a falai közül. Mi a különbség a múlt lezárása és az eltemetése között? Szőnyeg alá söpörhető vagy hosszabb távon könnyebben megy a vele együttélés?

„Ha mindenki elfordítja a fejét, akkor mindenki benne van. Ha ő is elfordítja a fejét, akkor ugyanúgy cinkos, mint mindenki más.”

Whitehead A föld alatti vasútért és A Nickel-fiúkért is elnyerte a szépirodalmi Pulitzer-díjat. Mindkét könyvében kényes témákat karolt fel, és felhívta rájuk a társadalom figyelmét. Most már csak az kell, hogy a társadalom se fordítsa el a fejét. Mert ha elveszejtjük a gyerekeket, a saját jövőnket raboljuk meg, írja valahol a szerző A föld alatti vasútban. Ne fosszuk meg magunkat a reménytől, hogy egy nap jobb sorsra ébredünk! De úgy nem megy, ha fejet, sőt, mindjárt hátat is fordítunk, mikor a hatalom rámutat tegnapelőtt a menekültekre, tegnap a hajléktalanokra, ma meg a melegekre. Ne áltassuk magunkat, holnap talán épp mi következünk! De marad-e még valaki, aki értünk szót emel?

Bányász Attila