Vissza a jövőbe: 40 éve nevettünk először rajta, és ma is imádjuk

1985 nyarán robbant be, azóta pedig klasszikussá vált, a Vissza a jövőbe egyszerre lett generációs kultuszfilm és az időutazós mozik etalonja. Még a Marvel is rendre visszakacsint rá. Most, negyven évvel később a készítők és a szereplők is visszatekintenek – nosztalgiával, némi öniróniával és rengeteg hálával.

A Vissza a jövőbe merész történetével ma valószínűleg nem jutna túl a stúdiók első körén. Bob Gale, a film társszerzője szerint ha most vinnék be az ötletet, azonnal jönnének a kérdések: „Mi van ezzel a Marty és Doc közötti kapcsolattal?” – utalva arra, hogy sokan félreértenék.

Egy sztori, amit ma talán le se forgatnának

A sztori ötlete egy középiskolai évkönyv átlapozásakor született meg: „Mi lenne, ha visszautazhatnál az időben, és együtt járnál suliba az apáddal?” – vetette fel Gale. Négy évig házaltak vele a stúdióknál, mindenki túl kockázatosnak tartotta. Aztán jött Spielberg, meglátta benne a lehetőséget és producerként beállt a film mögé.

Doc Brown karakterét Gale egy gyerekkori szomszédjáról mintázta – egy fotósról, aki megmutatta neki, hogyan kel életre a kép a sötétkamrában. A végső karaktert Albert Einstein és a karmester Leopold Stokowski inspirálta, Christopher Lloyd pedig zseniálisan keltette életre a vásznon.

Kevesen tudják, hogy Marty szerepét eredetileg nem Michael J. Fox játszotta. A forgatás első heteiben Eric Stoltz állt a kamera előtt, de a rendezők szerint túlságosan komolyan vette a szerepet. „Ő drámát látott benne, mi vígjátékot” – mondja Gale.

Pár hét után úgy döntöttek, új főszereplőt keresnek és sikerült megszerezniük Foxot – akit egyébként eleve kiszemeltek, csak épp máshol forgatott. Bár két projekten dolgozott egyszerre, Fox elképesztő energiával vetette bele magát és vele vált teljessé a film. A színészek ügyesen egyensúlyoztak a meghökkentő és a szerethető között.

A Vissza a jövőbe 200 millió dolláros bevételével 1985 legsikeresebb mozija lett. Ronald Reagan, az Egyesült Államok elnöke annyira rajongott érte, hogy még az évértékelő beszédében is idézett belőle.

Miért szeretjük ennyire 40 év után is?

„Mert mindannyian kíváncsiak vagyunk, kik voltak a szüleink fiatalon. Miért szerettek egymásba, hogyan éltek?” – mondja Gale. „Gyerekként olyan tökéletesnek látod őket, aztán rájössz: ők is épp olyan bénák voltak húszévesen, mint te.”

Ha választhatna, Gale nem a jövőbe utazna. Inkább megnézné édesanyját 1947-ben, ahogy Maxine and the Men nevű zenekarával játszik St. Louisban. „A jövő túl ijesztő. A múltban viszont ott lapulnak azok a pillanatok, amiket soha nem élhettünk át.”