10 Stephen King-adaptáció, amit minden filmrajongónak látnia kell

Szinte nincs olyan regénye vagy elbeszélése, amit ne támasztott volna fel papírsírjából az Álomgyár. A nagyközönség inkább horrormágusként tartja számon, holott a legjobb Stephen King-adaptációk derékhadát szívszorító drámák alkotják.

A publikum elsősorban horrorszerzőként tartja számon a 75 esztendős Stephen Kinget, és e kategorizáció korántsem véletlen. Bizonyára a te Kinggel kapcsolatos első emlékeid is inkább horrorkötetekhez kötődnek, ha pedig először egy filmadaptáció örvén ismerkedtél meg az író összetéveszthetetlen világával, akkor talán a Kedvencek temetőjét, a Carrie-t vagy a Ragyogást láthattad.

Kétségtelen tény, hogy Stephen King elsősorban a horrorműfajban alkotott maradandót, de az író nevével fémjelzett filmadaptációk egy jelentős része mégsem ebbe a zsánerbe, hanem a klasszikus építkezésű, mégis letaglózó drámák közé sorolható.

Sőt, megkockáztathatjuk, hogy a legsikerültebb és legeredetibb nagyvásznas King-átiratok szétfeszítik a szerző által megalkotott kereteket, átszabják-újraértelmezik az eredeti történetet annak érdekében, hogy az alapanyagból hatásos és tömény filmélmény születhessen. A most következő listánk az általunk legjobbnak vélt Stephen King-adaptációkat tartalmazza: kolosszális filmeket, melyeket egyszer az életben minden mozistának látnia kell.

Kedvencek temetője (Pet Sematary, 1989, r.: Mary Lambert)

Az igazi, nagybetűs gyerekkori horrorélmény. Aki tizenévesen látta, sosem feledi Mary Lambert nem túlzottan míves, produkciós minőségét tekintve sem lefegyverző, de annál hatásosabb Stephen King-adaptációját. A nézők többségét már az indián temetkezési helyen elhantolt, majd új életre kelő házi kedvencek látványa is sokkolta, pedig ez tulajdonképpen csak „ártatlan” bevezető, baljós előjáték, mely előkészíti a cselekmény hátborzongató fordulatait. A színészi játék vegyes: a főszerepet, a jószándékú családapát alakító Dale Midkiff nem túl meggyőző, Fred Gwynne idős szomszédja viszont parádés portré (e szerepe alapján ki hinné, hogy ő játszotta a karót nyelt bírót a Vinnie, az 1ügyű című 1992-es vígjátékban, Joe Pesci partnereként?), az atmoszféra pedig egész egyszerűen lidérces.

Az (It, 1990, r.: Tommy Lee Wallace)

Stephen King Az című regénye az életmű non plus ultrája: mind esztétikailag, mind pedig terjedelmét tekintve valódi csúcsteljesítménynek tekinthető. Tommy Lee Wallace 1990-es minisorozata sokkal ügyesebben tömöríti a Háború és békével vetekedő hosszúságú regény cselekményét, mint a 27 évvel későbbi, pazar kiállítású, de üresjáratokkal tarkított és túlzottan hatásvadász hollywoodi feldolgozás (mely a Flash-filmet is jegyző Andy Muschietti nevéhez kötődik). Az 1990-es verzió megtartja az eredeti elbeszélés egyik alappillérének számító időfelbontást, és jóval dörzsöltebben, egyszersmind hatásosabban tálalja az erőszakos jeleneteket: inkább sejteti, mintsem élesben mutatja meg a felfoghatatlan rettenetet, ez utóbbi pedig az esetek többségében kifizetődőbbnek bizonyul. King monumentális lektűrje minden idők egyik legjobb horrorsztorija, mely egyszer – már csak óriási terjedelméből kifolyólag is – megérdemelne egy saját tévésorozatot.

Tortúra (Misery, 1990, r.: Rob Reiner)

Amennyire élveztem az Az regény eredetijét, annyira álmosítónak bizonyult számomra könyvalakban a Tortúra. A szebb napokat látott Rob Reiner 1990-es filmadaptációja viszont pörölycsapással felérő, zsigeri élmény. Nem csupán az elsőrangú színészi alakításoknak köszönhetően (a zsarnoki ápolónőt, Annie-t alakító Kathy Bates természetesen mindenkit elhomályosít maga körül, de a kelepcébe szorult írót, Paul Sheldont megformáló James Caan játéka is igazi színésziskolával ér fel), hanem azért is, mert Reiner – Tommy Lee Wallace-hoz hasonlóan – tapintatosan mutatja meg a nézőnek a regény néhány sokkoló kulcsmomentumát (sőt, olykor változtatásokkal is él: Annie az eredeti sztori szerint levágja, míg a filmben csak eltöri Paul lábait). Így aztán a Tortúra filmverziója még messzebbre rugaszkodik a horror hatásövezetétől, mint King eredetije, de ez egyáltalán nem probléma. Reiner alkotása csodálatos kamarathriller: tömény, reménytelenül nyomasztó és irgalmatlanul feszes. (Ha lelkesedsz a hasonló témájú filmekért, tégy egy próbát Tony Scott A rajongójával is, melynek főbb szerepeiben Robert De Niro és Wesley Snipes látható.)

Állj mellém! (Stand by Me, 1986, r.: Rob Reiner)

Reiner másik King-adaptációja, melyet bűn volna kihagyni. A történet az író A test című elbeszélésére épül, és az ötvenes évek alkonyán játszódik egy unalmas, poros kisvárosban, ahol négy, a kamasz- és a felnőttlét mezsgyéjén álló jóbarát felkerekedik, hogy megkeressék egy vonatbalesetben elhunyt társuk tetemét, s ezáltal hírnevet szerezzenek maguknak. Az Állj mellém! fényévnyi távolságra van a horrorműfajtól: édes-keserű, szívfájdítóan nosztalgikus felnövés-történet bontakozik a szemünk előtt, olyan határhelyzetek sokaságával, melyeket bizonyára mindannyian átéltünk bohó gyermekkorunk színpompás éveiben. Sőt, a minden tekintetben katartikus befejezés arra is rádöbbenthet, hogy bár a szereplői tizenévesek (köztük van Joaquin Phoenix bátyja, a tragikus sorsú River is), ez a mozi hamisítatlan férfifilm – csak épp játékosan a hátunk mögé kacsint.

Atlantisz gyermekei (Hearts in Atlantis, 2001, r.: Scott Hicks)

Az Atlantisz gyermekei az azonos című gyűjteményes kötet egyik elbeszélését (Alacsony emberek sárga kabátban) dolgozza fel, főszereplői a kétszeres Oscar-díjas Sir Anthony Hopkins, valamint az egykori gyerekszínész, a fiatalon elhunyt Anton Yelchin. Akárcsak az Állj mellém! esetében, ezúttal is elsőrangú coming of age story-val van dolgunk, ami ugyan első blikkre kissé sablonosnak tűnhet, a csendes, meditatív hangulat, Piotr Sobocinski nyugodt erőt sugárzó képei, valamint Mychael Danna lírai aláfestő zenéje álomszerűvé varázsolják minden másodpercét. Hopkins nekem még sosem okozott csalódást, és ezúttal is bizonyít: még egy olyan enigmatikus, nehezen megfejthető figurát is képes közel hozni a nézőhöz, mint amilyen Ted Brautigan.

A remény rabjai (Shawshank Redemption, 1994, r.: Frank Darabont)

Hihetetlen, de az IMDb 250-es toplistájának éléről mindmáig nem sikerült letaszítani ezt a filmet. Azért az erős túlzás, hogy ez lenne minden idők legnagyszerűbb mozgóképe, ahhoz viszont szemernyi kétség sem férhet, hogy betonbiztos helye van a legerősebb King-adaptációk között. Tipikusan az a darab, melynek végefőcíme közben megacélozott lelkülettel, optimistán emelkedünk fel a fotelünkből. Egyszerre elgondolkodtató, megrendítő, szívmelengető, helyenként humoros (!), és szinte minden pillanatában a szívünkig hatol, akár egy késpenge. Pedig a maga idejében vak közöny és megátalkodott érdektelenség fogadta, és csak később nemesedett kultuszfilmmé. És a története sem túlzottan bonyolult: egy ártatlanul sínylődő, jobb sorsra érdemes könyvelő börtönéveiről, illetve sikeres szökéséről szól. A magyar gyökerekkel is rendelkező Frank Darabont azonban tudja, hogy a megfelelő anyagkezelésen legalább olyan sok múlik, mint az alaptörténeten.

Halálsoron (The Green Mile, 1999, r.: Frank Darabont)

A remény rabjaihoz hasonló, nagyívű, melodrámai tapintású börtönfilm, ami az évek során szintén megkerülhetetlen hivatkozási ponttá nőtte ki magát a nagyjátékfilmes Stephen King-univerzumban. Az eredeti regény ezúttal is sokkal vigasztalanabb hangulatú és borúsabb: Darabont – aki a kétezres években sajnos partvonalra szorult, és nemigen léphetett többé labdába Hollywoodban – másodszor is bizonyítja, mennyire ért a – jó értelemben vett – könnyfakasztáshoz. Nagy kár, hogy az Álomgyárban már nem készülnek ehhez hasonló, nemesen konzervatív, gazdagon megmunkált drámák. Már csak Tom Hanks és a John Coffey-t alakító – azóta sajnos elhunyt – Michael Clarke Duncan átütő alakítása miatt is érdemes megtekintenünk ezt a csodálatos mozit.

A köd (The Mist, 2007, r.: Frank Darabont)

Darabont a Mi lenne, ha? (The Majestic, 2001) című rendezése után már nem igazán kellett Hollywoodnak. Tehetsége mégsem kallódott el rögtön, hiszen 2007-ben még elkészítette A ködöt, mely A remény rabjaihoz és a Halálsoronhoz hasonlóan Stephen King-feldolgozás, csakhogy ezúttal nem papírzsebkendőért, hanem vérnyomásmérőért kapkodunk majd a fotelünkben. Afféle „posztapokaliptikus kamarahorrorról” van szó, melyben egy rejtélyes vihar révén megnyílik egy ismeretlen dimenzió kapuja, és félelmetes szörnyek szabadulnak a békés kisvárosra. Minden pillanata torokszorító, a befejezés pedig annyira szembemegy a hollywoodi sztenderdekkel, hogy arra szavak sincsenek.

Ragyogás (The Shining, 1980, r.: Stanley Kubrick)

Minden idők talán legjobb King-adaptációja, a művészhorrorok alfája és omegája. Az író az évek során számtalan alkalommal hangot adott őszinte nemtetszésének, amiért Kubrick több ponton is megváltoztatta az eredeti regény cselekményét, és tradicionális rémhistória helyett egy nyitott szerkezetű, többértelmű történetet mesélt el arról, mi történik, ha valakit megigéz egy eszme, egy delíriumos ábránd – közelebbről: mi történik, ha egy művészt felemészt a saját műalkotása. A Ragyogás egyszerre imádnivalóan álomszerű, zavarba ejtően félelmetes és szikrázóan intelligens mozi. Kubrick mesteri módon szövi a kiszámíthatatlan cselekményt: folyamatosan arra törekszik, hogy összezavarja a nézőt, kibillentse kényelmes befogadói pozíciójából és arra sarkallja, hogy a saját képzeletével egészítse ki a hipnotikus erejű képeket. Jack Nicholson élete egyik legkomplexebb és legzseniálisabb alakítását nyújtja a terméketlen regényíró, Jack Torrance szerepében. Óriási szegénységi bizonyítvány az Amerikai Filmakadémia részéről, hogy a színészlegendát nem jutalmazták Oscar-díjjal ezért az emberfeletti teljesítményért.

Sorvadj el! (Thinner, 1996, r.: Tom Holland)

Zárjuk a sort egy nem túlságosan ismert, de annál szórakoztatóbb B-mozival. A Sorvadj el! főszereplője egy sikeres ügyvéd, aki figyelmetlenségből halálra gázol egy cigányasszonyt. A bíróságon felmentik ugyan, de az áldozat egyik rokona átkokat szór rá. Tekintélyes termetű hősünk hamarosan ijesztő változást tapasztal magán: riasztó mértékben fogyni kezd, és ha valamilyen módon nem sikerül megtörnie az átkot, bizonyosan el is sorvad. Egy tipikus Stephen King-történetről van tehát szó – persze nem az író munkásságának koronagyémántjáról, de a kellően csavaros, feszült hangulatú és sodró lendületű filmadaptáció kiváló szórakozásban részesít szűk másfél órán keresztül.

Ha valódi Stephen King-rajongó vagy, akkor mindenképp tégy egy próbát a felsorolt filmekkel: még az is elképzelhető, hogy egy-egy új darab révén a horrorkirály eleddig ismeretlen oldala is feltárul előtted.