Minden idők 7 legjobb időutazós filmje

Az időutazás motívuma sokszor még a realistább gondolkodású mozisták képzeletét is megtermékenyíti, hiszen az emberiség régóta törekszik múlt, jelen és jövő határainak képlékennyé tételére, és bár sovány, de jóleső vigasz, ha ez legalább a mozgóképeken megvalósul.

Talán nincs is olyan ember a világon, akit ne foglalkoztata az időutazás gondolata. Aki a múltba vágyik, az bizonyára szégyellnivaló hibáit szeretné korrigálni, aki pedig az eljövendőt fürkészné, az arra kíváncsi, milyen technológiai fejlettségi szintre jut el a civilizációnk százötven-kétszáz év múlva. Régóta vágyunk arra, hogy meghajlítsuk idő és tér kereteit, hogy előre- vagy visszatekerjük az idő kerekét, ám ez az ábránd még a harmadik évezred hajnalán is a naiv utópiák hosszú sorát gyarapítja.

Noha az idő múlását nincs módunk befolyásolni, a filmvásznon megelevenedő történetekben – melyek javarészt épp kollektív álmainkból, tudatalattink sötéten ködlő barlangmélyéből táplálkoznak – sokszor ez az akadály is elhárul a hősök elől.

Múlt, jelen és jövő határainak képlékennyé tétele érdekes feladat, de egyben óriási felelősség is. Összegyűjtöttük azokat a népszerű és értékes mozikat, melyekben a hősök az időutazás jelensége, problematikája örvén ébrednek rá sorsuk igazi mibenlétére, mentik meg az emberiséget, vagy találnak rá életük szerelmére. Jöjjön tehát minden idők hét legkitűnőbb időutazós mozija!

7. Csillagok között (Interstellar, 2014, r.: Christopher Nolan)

Christopher Nolan tíz évvel ezelőtti sci-fijének egyik legemlékezetesebb pillanata, amikor a Matthew McConaughey által alakított asztronauta egy olyan bolygón reked, ahol sokkal lassabban telik az idő, mint minálunk. Az idegen planétán eltöltött egyetlen óra hét földi évvel ér fel! McConaughey figurája véletlenül lavírozza magát ebbe a faramuci helyzetbe, mégis adódik a kérdés: tényleg megéri a rizikót egy ilyen űrutazás, ha végül nem láthatod felnőni a saját gyermekeidet? Technikai értelemben a Csillagok között nem az időutazásról, inkább az időtágulás jelenségéről mesél, ennyiben tehát akár kakukktojásnak is tekinthető e listán, de McConaughey érzékeny és sokrétű alakítása, na meg az imént felvázolt dilemmából eredő szívszorító drámaiság miatt mégis kihagyhatatlannak tartjuk.

6. Looper – A jövő gyilkosa (Looper, 2012, r.: Rian Johnson)

Bár ezzel a vélekedéssel rengeteg tősgyökeres rajongó vitatkozna, megkockáztatom, hogy Rian Johnsonnak köszönhetjük a Disney-féle Star Wars-trilógia egyetlen képzeletgazdag és innovatív darabját, a mélységesen alábecsült Az utolsó Jediket (2017). A rendező egyébként már öt évvel korábban is sziporkázott: Looper című sci-fije anélkül is pokolian szórakoztató és könnyen követhető, hogy a szereplők didaktikusan a néző szájába rágnák, milyen belső szabályokon nyugszik az időutazás. Emlékezzünk csak arra jelenetre, amikor Paul Dano figuráját két különböző idősíkon „egyszerre” kínozzák, s az öregebb alakváltozat azokat az „apróbetűs instrukciókat” követi, melyeket fiatalabb „kiadása” karjába véstek. A jelenetsor érzékletes sűrítménye mindannak, amit időutazásnak, idődimenziók közti kalandozásnak nevezhetünk. A Looper egyébként azért is fontos mű, mert Bruce Willis ebben a filmben nyújtja karrierje utolsó valóban nagyszerű alakítását.

5. Időről időre (About Time, 2013, r.: Richard Curtis)

Richard Curtis az Igazából szerelem (2003) után tíz évvel ismét pazar kiállítású, tartalmas és leleményes romantikus filmmel jelentkezett. A történet főhőse, a 21 esztendős Tim (Domnhall Gleeson) véletlenül ráébred, hogy – különös családi örökségének köszönhetően – képes utazni az időben. Értékes adottságát arra használja, hogy levegye a lábáról a vonzó és tűzrőlpattant Mary-t (Rachel McAdams). Ez azonban csupán az Időről időre alapsztorija, afféle „ugródeszka”: a direktor – mesterien aknázva ki az időutazás motívumában rejlő dramatizációs lehetőségeket – valójában az élet legfontosabb kérdéseiről – a felnőtté válásról, a boldogságról, a sokszor átláthatatlanul kusza szülő-gyermek kapcsolatokról – elmélkedik, és közben szó szerint csal. Hol könnyeket a szemünkbe, hol pedig mosolyt az arcunkra.

4. Idétlen időkig (Groundhog Day, 1993, r.: Harold Ramis)

Az Idétlen időkig a kilencvenes évek talán legjobb vígjátéka, egyben a hollywoodi időhurok-mozik makulátlan képviselője. A sztori egy önző és gőgös időjósról szól, aki – egy mágikus, megmagyarázhatatlan paradoxon folytán – több százszor, sőt több ezerszer újraéli egyik unalmasnak ígérkező munkanapját. Ramis természetesen arra használja az egyszerre nyomasztó és mulatságos alapszituációt, hogy kedves, melegszívű hőst varázsoljon tenyérbemászó protagonistájából, és bár az Idétlen időkig forgatókönyve nem ad egyértelmű és megnyugtató magyarázatot a Bill Murray által játszott meteorológus életét kibillentő időhurokra, ezt az apróságot nagyvonalúan elnézhetjük, hiszen voltaképpen szerelmi történetről van szó, e nemes érzeménynek pedig semmi, de semmi köze a hűvös logikához.

3. A majmok bolygója (Planet of the Apes, 1968, r.: Franklin J. Schaffner)

A majmok bolygója a Stanley Kubrick által rendezett 2001: Űrodüsszeia (1968) mellett a hatvanas évek második felének legjobb sci-fije. Talán nem is az időutazás motívuma teszi annyira felejthetetlenné és sokkolóvá, hanem a tény, hogy Schaffner és a forgatókönyvírók bátran eltértek Pierre Boulle eredeti regényétől, megkoronázva filmjüket egy olyan végkifejlettel, mely majd hatvan év múltán is gombócot ültet a torkunkba.

2. Vissza a jövőbe (Back to The Future, 1985, r.: Robert Zemeckis)

A kultikus Vissza a jövőbe-franchise első két epizódja fontos mintául szolgált a későbbi korok időutazós hollywoodi filmjei számára. (A harmadik fejezet ebből a szempontból nem releváns, hiszen az végeredményben inkább „csak” egy western). Zemeckis és alkotótársai rengeteg kőbe vésett szabályt fektetnek le arra vonatkozólag, hogy mi az, ami megtörténhet az időhatárok önkényes átugrása során, s mi az, ami még egy fantasy-univerzumban is képtelenségnek számít e téren. A Vissza a jövőbe hallatlan erénye, hogy mindezt olyan közérthetően és lényegretörően tolmácsolja, hogy a mondanivalót még a gyermekkorú nézők is tökéletesen megértik.

1. Terminátor (The Terminator, 1984, r.: James Cameron)

A nyolcvanas évek egyik legkiválóbb amerikai filmje, a posztapokaliptikus sci-fi alfája és omegája, melyben Arnold Schwarzenegger hallgatag, bestiális kiborgja évtizedeket utazik vissza az időben. Célja meggátolni, hogy a majdani gépuralmat megtörni szándékozó ellenállók vezetője a világra jöjjön. James Cameron egyszerű vonalvezetésű, de lúdbőröztető hangulatú thrillere (mely olykor már a horror, pontosabban a slasher határmezsgyéjéig hatol) az atomkor alkonyának (illetve az úgynevezett „kis hidegháború” érájának) egyik jellegzetes mozgóképes terméke, melynek szinte minden képsorán kitapintható a nukleáris apokalipszistől való őszinte rettegés. A Terminátorban az időutazásnak rendkívül egyszerű a logikája, és bár a múltba utazás önmagában is rengeteg elméleti problémát vet fel, az alkotók olyan mitológiát alkottak, mely maximálisan tiszteletben tartja a saját törvényeit, s ezáltal hitelessé is válik.

(Kiemelt kép: Universal)