Minden idők 10 legjobb háborús filmszatírája

Február 24-én lesz három éve, hogy Magyarország szomszédságában véres háború dúl. A híradásokat követve nap mint nap szembesülhetünk a pusztító öldöklés megrázó valóságával. Hogyan lehetséges, hogy a legnagyobb filmes alkotóknak mégis sikerül vitriolos humorral közelíteniük a témához?

A háborús szatírák nagy közönségvonzó ereje két fontos okra vezethető vissza. Ezek a filmek általában humorral satírozott, mégis rendkívül éles korrajzot adnak a 20. század vérzivataros időszakairól, másfelől viszont arra is ráirányítják a figyelmet, hogy valójában mennyire értelmetlenek, kicsinyesek és céltalanok a hatalomért, a befolyásért, az anyagi javakért folytatott emberi konfliktusok.

Ez végeredményben az önmagát folyamatosan ismétlő történelmünk egyik nagy tanulsága, melyet a modern filmművészet különleges láttató erővel támaszt alá.

Most következő válogatásunkban minden idők legnagyszerűbb háborús filmszatíráit vonultatjuk fel: azokat az alkotásokat, melyek fullánkos iróniájukkal, kíméletlen őszinteségükkel és leleményességükkel forradalmasították a fegyveres konfliktusok mozgóképes ábrázolását.

10. Trópusi vihar (Tropic Thunder, 2008, r.: Ben Stiller)

Ben Stiller, Jack Black és Robert Downey Jr. olyan színészeket alakítanak, akik eredeti helyszíneken forgatnak egy méregdrága háborús akciófilmet. Csakhogy a gigászira duzzadó költségvetés miatt a stúdió nemes egyszerűséggel kihátrál a vállalkozásból, a dühös rendező viszont úgy dönt, nem állítja le a kamerákat. A stáb a délkelet-ázsiai dzsungel sűrűjében folytatja a munkát, nem is sejtve, hogy hamarosan valódi rosszfiúkba botlanak. A Trópusi vihar elsőrangú szatíra Hollywoodról, a riasztó méreteket öltő sztárkultuszról, és persze magáról a háborúról. Minden perce tömény szórakoztatás, Robert Downey Jr. pedig mindenkit lemos a vászonról a Kirk Lazarus nevű „method actor” szerepében.

9. Sivatagi cápák (Three Kings, 1999, r.: David O. Russell)

Az Öbölháború után három amerikai katona (George Clooney, Mark Wahlberg, Ice Cube) felkerekedik, hogy egy térkép segítségével megszerezzék a kuvaitiak elrabolt aranyát. David O. Russell 26 évvel ezelőtti alkotása virtigli heist movie-ként indul, majd izgalmas árnyalatokkal megfestett, vad szatírává alakul. A Sivatagi cápák ragyogó stíluselegy: humora sziporkázó, akciójelenetei még mai mércével mérve is pompásak, ráadásul a direktor kemény bírálattal illeti hazája közel-keleti szerepvállalását is. (Ne feledjük: az opuszt két évvel a 2001. szeptember 11-i terrortámadások előtt mutatták be!)

8. Bombázók a seregnek (Stripes, 1981, r.: Ivan Reitman)

Bill Murray egy javíthatatlan naplopót alakít, aki – miután mindent elveszített az életben – csatlakozik az amerikai hadsereghez. Könnyelmű hozzáállásával, csípős humorával és dévaj huncutságával üde színt csempész a kiképzőtábor monoton, szürke mindennapjaiba, virgonc katonatársaiban (Harold Ramis, John Candy) pedig kitűnő partnerekre lel. A Bombázók a seregnek – bolondos humorával, gondos ecsetvonásokkal megalkotott karaktereivel és utánozhatatlan hangulatával – máig valódi etalonnak számít a saját műfaján belül.

7. A 22-es csapdája (Catch-22, 1970, r.: Mike Nichols)

Joseph Heller szatirikus történelmi regényének 1970-es filmverziójában Alan Arkin alakítja Yossariant, a második világháborús bombázópilótát, aki orvosi úton próbálja leszereltetni magát, ezzel viszont beleesik a huszonkettes paragfragus csapdájába. A szabály szerint ugyanis csak azt a katonát lehet leszerelni, aki ezt elmeállapotára hivatkozva kéri – csakhogy aki azt kéri, az nyilvánvalóan nem lehet őrült, csupán ki akarja vonni magát a harci állományból, ezért nem szereltethető le. Mike Nichols 55 évvel ezelőtt készült filmklasszikusa az abszurd humorú háborús vígjátékok iskolapéldája, mely úgy ostorozza a háborút és a bürokráciát, hogy közben pajkosan összekacsint a nézővel.

6. MASH (1970, r.: Robert Altman)

Úttörő háborúellenes komédia a hetvenes évek hajnaláról. A történet a koreai háború idején, egy mozgó katonai kórházban játszódik. Sólyomszem Pearce kapitány (Donald Sutherland) és Csapdle McIntyre (Elliot Gould) őrült tréfákat eszelnek ki annak érdekében, hogy enyhítsék a katonaélet kínzó elviselhetetlenségét. A korszak hollywoodi kultrendezője, Robert Altman szubvervíz humorban és kőkemény társadalomkritikában is bővelkedő remekművet alkotott, melyet máig a háborús vígjátékok egyik non plus ultrájaként emlegetnek. (Sorozatváltozatát eredetileg 1972 és 1983 között vetítették az Egyesült Államokban.)

5. Jó reggelt, Vietnam! (Good Morning Vietnam, 1987, r.: Barry Levinson)

A Jó reggelt, Vietnam! című 1987-es kultvígjáték legnagyobb pozitívuma maga a színészi fénykorát élő Robin Williams, aki hihetetlen svunggal és érzékenységgel alakítja Adrian Cronauert, a rebellis szellemű, de csupaszív lemezlovast. Cronauert 1965-ben, a vietnami háború kellős közepén Saigonba vezénylik, hogy szórakoztató rádióműsorával javítsa az itt állomásozó amerikai katonák hangulatát. Noha fergeteges humora szinte mindenkit megbabonáz, a helyi katonai vezetés megorrol rá szabad szellemisége, háborúellenes kijelentései miatt. És ha mindez nem volna elég, kalandvágyó hősünk még egy vietnami lány iránt is szerelemre lobban. A Jó reggelt, Vietnam! kiválóan egyensúlyoz a szívfacsaró melodráma és a felszabadult, habkönnyű komédia határmezsgyéjén, de a hab a tortán a tragikus sorsú Williams kolosszális játéka.

4. Kelly hősei (Kelly’s Heroes, 1970, r.: Brian G. Hutton)

A második világháborúban néhány bátor amerikai katona mélyen behatol a náci vonalak mögé, hogy 16 millió dollár értékű  aranyrudakkal tömjék meg a zsebeiket. Az öngyilkos akciót Kelly őrnagy (Clint Eastwood) vezeti, akinek szedett-vetett különcökből álló csapatát olyan figurák alkotják, mint a géppuskaszájú Vaskalap (Don Rickles), vagy a szeretnivaló hippi, Csodabogár (Donald Sutherland). A Kelly hősei minden képkockája leírhatatlan derűt áraszt: szívmelengetően kelekótya karakterei, játékos humora és ütős akciójelenetei elévülhetetlen klasszikussá emelik.

3. Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb, 1964, r.: Stanley Kubrick)

Stanley Kubrick Dr. Strangelove-ja koromsötét szatíra, mely fantasztikus kifejező erővel tárja elénk a nukleáris hadviselés hétköznapi őrületét. Egy amerikai légitámaszpont beteges rögeszméktől sújtott vezetője – attól tartva, hogy a kommunisták Amerika elpusztítására készülnek – útnak indítja bombázóit a Szovjetunió ellen. Hamarosan kiderül, hogy az ellenséges szuperhatalom tehetetlen: ha országukat bármilyen nukleáris támadás éri, egy leállíthatatlan automatika haladéktalanul atomcsapást mér az Egyesült Államokra. Szürreális fordulatok, imádnivalóan gonosz humor, maró gúny, bravúros színészek (Peter Sellers, George C. Scott, Sterling Hayden) és kitűnő röntgenkép a hidegháborús fegyverkezés kétségbeejtő abszurditásáról: Kubrick műremeke mindezt egyszerre kínálja.

2. Acéllövedék (Full Metal Jacket, 1987, r.: Stanley Kubrick)

Az Apokalipszis most, A szarvasvadász és A szakasz mellett talán ez a legjobb film, amit valaha a vietnami háborúról forgattak. Az Acéllövedék rendkívül hiteles eszközökkel mutatja be, hogyan öli meg a háború a kiszolgáltatott közkatonák lelkét, s miként rongyolódnak lelketlen, érzelemmentes gyilkológépekké. Az első játékrész – mely egy kőkemény kiképzőtábor riasztó körülményeit tárja elénk – tobzódik a hasfalszaggató humorban: az állatias kegyetlenségű Hartman őrmester (R. Lee Ermey) és a gondjaira bízott újoncok párbeszédei akkor is próbára teszik a rekeszizmainkat, ha tudjuk jól, hogy amit a vásznon látunk, az nem más, mint a burjánzó kárhozat. Az Acéllövedék minden szatirikus vonása ellenére mélységesen lehangoló mozi: csak ritkán érdemes elővenni, mert biztos, hogy gombócot ültet a torkunkba.

1. A diktátor (The Great Dictator, 1940, r.: Charles Chaplin)

A Modern idők és az Aranyláz mellett Chaplin legnagyszerűbb filmje. A diktátor mesteri komédia, ugyanakkor máig tűpontos látlelet a 30-as, 40-es évek világpolitikáját megmételyező ordas eszmékről, a fasizmusról és a nemzetiszocializmusról. A zseniális színész-rendező bámulatos könnyedséggel és eleganciával ötvözi a védjegyének számító slapstick humort és a csúfondáros, kíméletlenül őszinte politikai szatírát. Érdekesség, hogy noha A diktátor volt Chaplin első hangosfilmje, a művész olyan bravúrosan használja ki a technika nyújtotta formanyelvi előnyöket, hogy arra szavakat is alig találunk.

(Kiemelt kép: Touchstone Pictures)