Jack Nicholson 5 legrendhagyóbb alakítása

Neurotikus gonoszok, rámenős szoknyavadászok, cinikus magándetektívek, kígyónyelvű akarnokok és törtető, nárcisztikus alfahímek: szereptípusok, melyek általában úgy illenek a három Oscar-díjas Jack Nicholsonra, akár kesztyű a kézre. Csakhogy a színészóriásnak van néhány visszafogott, már-már eszköztelen alakítása is, mely talán kevésbé látványos, de művészileg nem kevésbé értékes.

Létezik olyan szerep a világon, melyben ne brillírozna a legendás hollywoodi színészfejedelem, Jack Nicholson? Aligha. Még az is szórakoztató volna, ha leülne a kamera elé, és felolvasná a telefonkönyvet. Egyébként – habár művészete tényleg ezerárnyalatú – Nicholson nem tartozik azon színészek közé, akik minden szerepben „elveszítik önmagukat”, és átlényegülnek egy idegen hústömeggé. Ellenkezőleg: a három Oscar-díjas színésznagyság minden egyes általa megformált karakternek kölcsönadja a saját privát auráját, ellenállhatatlanul színes személyiségét és sármját. Ebből a szempontból sokkal inkább John Wayne és Sean Connery, semmint Robert De Niro, Al Pacino vagy Marlon Brando „rokona”. De épp ezért imádjuk: ha nem önmagából építkezne, talán nem volna ennyire hiteles és érdekes az, amit csinál.

Neurotikus gonoszok, rámenős szoknyavadászok, cinikus magándetektívek és törtető, nárcisztikus alfahímek – Nicholson akkor lubickol igazán, ha ezen szereptípusok közül válogathat. Vagy mégsem?

Igen, kolosszális volt a Száll a kakukk fészkére kisstílű, lassan becsavarodó bűnözőjeként, a Ragyogás tébolyult írójaként, a Kínai negyed megcsömörlött magánkopójaként, a Batman vigyorgó pszichopatájaként és az Egy becsületbeli ügy korrupt katonatisztjeként is. Nagy amplitúdójú játék, szenvedélyes gesztusok, egy csipetnyi kiszámíthatatlanság, és az a borotvaéles, már-már sátáni mosoly – íme a nicholsoni kelléktár, mely az imént felsorolt figurákat megfűszerezte. Csakhogy „mindenki Jackjének” van egy csendesebb, érzékenyebb, ha úgy tetszik, visszafogottabb oldala is, melyet a 86 éves színész csak nagyon kevés filmjében csillogtatott meg. Most ezeket a műveket vesézzük ki: következzenek Jack Nicholson legrendhagyóbb alakításai!

Öt könnyű darab (Five Easy Pieces, 1970, r.: Bob Rafelson)

A hatvanas-hetvenes évek egyik legnagyszerűbb „hollywoodi művészfilmje”, egyúttal Bob Rafelson erősen hullámzó színvonalú életművének koronaékszere. Az európai modernizmus (közelebbről Michelangelo Antonioni és Ingmar Bergman) hatását mutató intellektuális dráma főszereplője egy otthontalan, kallódó zongoraművész, Robert Eroica Dupea, aki két világ – a szabadság tűnékeny illúzióját hajszoló ellenkultúra és az unalmat, banalitást ígérő középosztály – között őrlődik. Jóllehet a cselekmény során a karakternek van néhány rapszodikus, ha úgy tetszik, „nicholsonos” pillanata (például amikor zongorakoncertet rögtönöz egy teherautó platóján, vagy dührohamot kap az étkezdében), színészünk a szerepformálás során példás mértéktartásról tesz tanúbizonyságot: betekintést enged a megtört, egzisztenciális árvaságra kárhoztatott férfilélek legmélyebb bugyraiba. Aki az érzékeny, tűnődő Nicholsont szeretné látni, és nem a harsány, egzaltált mókamestert, az mindenképp tegyen egy próbát a felejthetetlen Öt könnyű darabbal!

A Marvin Gardens királya (The King of Marvin Gardens, 1972, r.: Bob Rafelson)

Rafelson és Nicholson évtizedeken átívelő együttműködésének második állomása. Korántsem annyira jó, mint az Öt könnyű darab (sőt, helyenként kifejezetten vontatott), de Nicholson ismét bebizonyítja, hogy képes meglepően kis fordulatszámon is játszani, ha a forgatókönyv és a rendező úgy kívánja. A Marvin Gardens királyában egy kallódó, melankolikus lemezlovast testesít meg, aki Philadelphiából Atlantic City-be utazik, hogy meglátogassa rovott múltú bátyját, Jasont (Bruce Dern). Bár a film valódi főszereplője Nicholson, a karakterével alig történik valami a cirka másfél órás játékidő alatt. A Dern által alakított idősebb fivér, és szeretője, Sally (Ellen Burstyn) sokkal izgalmasabb, színesebb figurák, míg a félszeg, tétova Nicholson elbújik a szemüvege mögé. Voltaképpen ugyanazt a kétségek közt hánykódó, talajvesztett értelmiségit játssza, mint az Öt könnyű darabban, csak ezúttal tényleg minimális eszközökkel, mindenféle látványos truváj nélkül. És még ez is jól áll neki.

Foglalkozása: riporter (Professione: reporter, 1975, r.: Michelangelo Antonioni)

A hetvenes évek közepére már kerek egésszé vált a modern európai filmművészet atyjaként tisztelt Michelangelo Antonioni életműve. Az itáliai mester máig töretlen varázsú klasszikusait (A kaland, Az éjszaka, Napfogyatkozás, Vörös sivatag, Nagyítás) csupa középszerű, sőt unalmas mozi követte. Előtte azonban még leforgatta a több szempontból is keresztpozíciójú Foglalkozása: riportert, méghozzá annak a Nicholsonnak a főszereplésével, aki – mint azt az imént már kifejtettük – az évtized első felében is gyakran lehelt életet tipikus „Antonioni-figurákba”. Ezúttal egy David Locke nevű újságírót alakít, aki céltalanul teng-leng a távoli Észak-Afrikában, majd identitást cserél egy halott fegyverkereskedővel, s elindul hosszú, földrészeken átívelő útjára. Menekül a múltja, a szakmája, a nyomában loholó exfelesége, sőt: az egész világ elől. Ismét a környezetétől elidegenedő középosztálybeli entellektüelt láthatjuk, csakhogy ezúttal a karakterív még hosszabbra nyúlik, a személyiség, az identitás roncsolódásának következményei pedig még súlyosabbak. Nicholson sokat lefarag a szokásos játékstílusából, hogy testközelbe hozza az átvitt értelemben – és a zárlatban szó szerint is – megsemmisülő művész leépüléstörténetét. Hogy sikerül-e neki? Nem is kérdés.

Az ígéret megszállottja (The Pledge, 2001, r.: Sean Penn)

Nicholson összesen kétszer állt Sean Penn kamerái elé. A kilencvenes években közösen forgatták a Menekülés az éjszakába (The Crossing Guard, 1995) című melodrámai elemekkel kevert bosszúthrillert, hat esztendővel később pedig jött Az ígéret megszállottja, Friedrich Dürrenmatt Az ígéret című novellájának nagyvásznas adaptációja. (Ugyanezen elbeszélés alapján íródott Fehér György 1990-es Szürkülete is.) Az atipikus Nicholson-figurák panoptikuma ezúttal egy makacs, de átlagos nyomozói képességekkel bíró rendőrtiszttel bővül, aki egy különösen nehéz – jószerivel felgöngyölíthetetlen – bűnügy hálójában vergődik. Megölnek egy nyolcéves kislányt, Jerry Black detektív (Nicholson) pedig megígéri a gyászoló édesanyának, hogy kézre keríti a tettest. A zsaru a lázas kutatás közben nyugdíjba vonul, de fogadalma arra készteti, hogy titokban, a saját szakállára tovább dolgozzon az ügyön. Színészünk remekel a bajuszos, kockásinges-bakancsos átlagzsaru bőrében. Ebben a figurában nincs semmi sárm, nyomát sem leljük a sziporkázó, gunyoros humornak, ráadásul eltörött a borotvája, és élvezettel nyakalja a szeszt. Mennyi személyes áldozat engedhető meg a nemes ügy érdekében? Feláldozható egy egész élet a becsület, az adott szó oltárán? Gyötrő kérdések, melyekre Nicholson ámulatba ejtően precíz, szinte patikamérlegen mért alakítása felel. Kedvencünk csak a mélyütéssel felérő zárlatban tér vissza megszokott, szélsőségekben gazdag játékmodorához, de amit addig művel, arra nehezen találjuk a szavakat.

Schmidt története (About Schmidt, 2002, r.: Alexander Payne)

Alexander Payne 22 évvel ezelőtti dramedy-jéhez kötődik Nicholson utolsó nagyformátumú alakítása. A Schmidt története homlokterében az amerikai átlagember áll, a csetlő-botló, szürke jellemű biztosítási szakértő, aki alól rögtön kicsúszik a talaj, mihelyst nyugdíjba vonul. A felesége váratlanul meghal, az ország másik végén élő lánya épp egy igénytelen tahóhoz készül feleségül menni, és még egy régi barátjáról is kiderül, hogy évtizedekkel ezelőtt csúnyán elárulta. Hirtelen elérkezik Schmidt számára az önvizsgálat, a múlttal való szembenézés ideje: hatalmas lakókocsijával körbeutazza fél Amerikát, hogy választ találjon a lelkét belülről mardosó sorskérdésekre, és megtudja, volt-e bármilyen értelme a komfortos, de unalmas nyugalomban eltöltött életének. Payne fergeteges érzékkel adagolja az egyszerre szomorkás és mulattató élethelyzeteket, a forgatókönyv pedig elsőrangú, de mindez vajmi keveset érne Nicholson jellemfestő ereje nélkül. Hihetetlen engedelmességgel, sőt ügybuzgalommal alakítja az elpazarolt élete romjain kesergő, de csupaszív öregurat, aki épp azért áll közel a szívünkhöz, mert teljességgel átlagos, megmosolyogtatóan, talajközelien emberi – vagyis szöges ellentéte a szenvedélyes, extrovertált Nicholson-hősöknek. (Nagy kár, hogy a színész nemet mondott Payne 11 évvel későbbi road movie-ja, a Nebraska főszerepére, mely így a Marvin Gardens királya kapcsán már emlegetett Bruce Dernnél landolt.)

Ha szeretnéd új oldaláról megismerni a 21. század egyik legnagyobb (amerikai) filmszínészét, válogass kedvedre az imént felsorolt darabok közül! Kizárt, hogy csalódás érjen.