Humphrey Bogart elfeledett film noirja fekete, akár a vér holdfényben

Esőáztatta, bűnös nagyváros, csábító femme fatale, piszkos kis titkokat rejtegető dúsgazdagok, és egy elbitangolt katonatiszt, akinek rejtélyes ügye még a talpraesett főhősnek (Humphrey Bogart) is feladja a leckét. A Gyanúba keveredve az elsőrangú film noirok minden kellékét felvonultatja.

Jóllehet több másik műfajban is maradandót alkotott – a melodrámától a gengsztermozin át egészen a kalandfilmig – Humphrey Bogartot mégis a film noir szupersztárjaként tartja számon a közemlékezet. A máltai sólyommal mutatkozott be a zsánerben, hogy aztán egy sor óriási klasszikushoz (Magas Sierra, Hosszú álom, Sötét átjáró, Key Largo, Magányos helyen, Az igazságtevő) adja a nevét. Ma már elképzelhetetlen volna nélküle a fekete széria fétisszínészeinek panteonja. Ugyanakkor – érdekes módon – a néhai világsztárnak van néhány olyan film noirja, amit ritkán emleget a negyvenes-ötvenes évek mozgóképeit kedvelő közönség. Ezek közé tartozik John Cromwell kiváló rendezése, az 1947-ben készült Gyanúba keveredve (Dead Reckoning) is.

A történet szerint Rip Murdock (Bogart) veterán katona, ünnepelt háborús hős, ráadásul vág az esze, mint a borotva. Amikor legközelebbi bajtársa, Johnny (William Prince) nyomtalanul eltűnik, a talpraesettségéről és határozottságáról híres férfi a saját szakállára kezd el nyomozni az ügyben.

Csakhogy minél mélyebbre ás a kusza részletekben, annál elveszettebbnek és tanácstalanabbnak érzi magát. Rip józan ítélőképességére ugyanakkor Johnny egykori barátnője, Coral Chandler (Lizabeth Scott) sincs jó hatással. A csábító vadmacska – aki egy nagyhatalmú alvilági figura bárjában dolgozik bárénekesnőként – szinte azonnal rabul ejti a főszereplőt. Egy idő után még Rip motivációja is kérdésessé válik. Vajon tényleg elbitangolt barátja hollétét akarja felderíteni, vagy inkább a veszélyes szőke meghódítása izgatja?

A film noir legkiválóbb darabjaiban egyébként is mindig elmosódottá válik a főhős indítéka, sőt egy ponton a cselekmény iránya is eltérül. Ennek a – nagyon is tudatos és gyakran alkalmazott – forgatókönyvírói megoldásnak a legékesebb példája a már említett Hosszú álom, mely hagyományosnak tűnő detektívtörténetként szökken szárba, ám a cselekmény egyre csak halmozza a rejtélyeket – ahelyett, hogy megnyugtató megoldást kínálna azokra -, és még a fókusza is megváltozik, hiszen a főszereplő, Philip Marlowe (Bogart) és Vivian Sternwood (Lauren Bacall) bontakozó románca végül sokkal fontosabbá válik, mint maga a nyomozás.

Némiképp hasonló a helyzet a Gyanúba keveredve esetében is. Rip egyébként csak kezdetben tűnik szemfüles, leleményes férfinak. Valójában minden csapdába belesétál, amit az ügy szőnyeg alá söprésében érdekelt ellenlábasai állítanak neki. Johnny után kutatva az egyre kétségbeesettebb főszereplő nem egyetlen ármánykodó figurára, hanem egy cselszövésre, árulásra és megtévesztésre épülő rendszerre bukkan. Útja során cinikus detektívekkel, mindenre elszánt gengszterekkel és a felső tízezer piszkos kis titkokat őrző, képmutató tagjaival is összefut, de mindenki, aki rendelkezik némi tudással Johnny sorsát illetően, hamis információkkal ámítja. Rip végül – éleslátásának és makacsságának köszönhetően – mégis egyre közelebb kerül a végső megoldáshoz, de közben – furcsa módon – azt is észre kell vennie, hogy egyre sűrűbb köd fedi el előle az igazságot.

A Gyanúba keveredve egyetlen percre sem éri el a Hosszú álom nívóját, mégis kifogástalan szórakozásban részesíti a nézőt. Felsorakoztatja a virtigli film noirok minden fontos kellékét: esőáztatta, bűnös nagyváros, a legmívesebb expresszionista hagyományt idéző kontrasztos fényképezés, egyszerű vonásokból összegyúrt, mégis hiteles karakterek, kellően körmönfont cselekményvezetés és pazar színészi játék – mi kellhet még?

Maga a sztori persze korántsem annyira összetett, mint amilyennek elsőre tűnik. Miként a legtöbb film noirban, a szálak ezúttal is a romlott érzékiséget sugárzó pókasszonyig vezetnek. A Lizabeth Scott által játszott Coral búgó hangjával és erotikus vonzerejével szinte pillanatok alatt az ujjai köré csavarja Ripet, aki – miként a műfaj kontrollvesztett férfihősei általában – túl későn veszi észre, hogy kinek a hálójába gabalyodott.

Lizabeth Scott egyébként – játéka minden árnyalatnyi nüansza ellenére – nem ér fel Lauren Bacallhoz, Bogart feleségéhez, akivel a színész oly sokszor osztozott a nagyvásznon. Nem is igazán meglepő, hogy a filmet gyártó Columbia Pictures kezdetben nem Scottot, hanem Rita Hayworth-öt szerette volna leszerződtetni Coral szerepére. Hayworth – a korszak egyik legnagyobb szexszimbóluma – 1946-ban ért fel pályára csúcsára, mégpedig a film noir-elemeket is gazdagon tartalmazó melodrámával, a Gildával. Mindenki tudta, hogy ha az akkoriban eszeveszetten népszerű színésznőt sikerülne összepárosítani Bogarttal, az kasszarobbantó sikerhez vezetne. Ám ez a bravúr végül nem sikerült, mivel Hayworth egy másik szerződése miatt jogi vitába keveredett a stúdióval, és végül visszautasította a felkérést.

A Gyanúba keveredve azonban így is pompás film noir, a negyvenes évek második felének egyik koronagyémántja. Ha kell, epekeserű, ha kell, pimasz humorával mosolyt varázsol az arcunkra, de minden egyes pillanatában imádnivalóan stílusos. És – ami legalább ennyire fontos – fekete, akár a vér holdfényben.