Azt szokták mondani, az emberek többsége azért jár moziba, hogy a vetítőterem diszkrét sötétjében, biztonságos körülmények között találkozzon olyan élethelyzetekkel, amiket a valóságban nem szeretne megtapasztalni. E tétel különösen igaz, ha a horrorfilmeket vesszük górcső alá: a műfajt, ami teljes egészében a lelkünk mélyén lappangó borzongásvágy kielégítésére épült.
Az ismeretlentől, az irracionálistól, a természetfelettitől való félelem végigkíséri az egész emberi történelmet. A rettegés az egyik legősibb – és evolúciós szempontból – leghasznosabb érzelem, amit csak átélhetünk. Ám az elmúlt évszázadok, évtizedek folyamán egyre biztonságosabbá és komfortosabbá vált az élet. Ma, a 21. század első felében, amikor a modern urbánus életforma sok-sok millió ember számára jelent könnyen elérhető lehetőséget, egyre ritkábban találkozunk borzongató veszélyhelyzetekkel.
Ezért is imádjuk annyira a horrorfilmeket. Ezek a mozik ugyanis másfél-két órára kiragadnak biztonsággal, melegséggel és kényelemmel körülpárnázott életünkből, és arra “kényszerítenek”, hogy testközelből tapasztaljuk meg, mire is képes az ítélőerőnk határain túli, ősi gonoszság.
A legtöbb rajongónak baltával faragott véleménye van arról, hogy melyek a világ legjobb, legfélelmetesebb horrorfilmjei. Ízlésről nem érdemes vitatkozni, így hát távol álljon tőlünk, hogy megpróbáljuk megingatni a személyes toplistádba vetett őszinte hitedet. Ugyanakkor melegen ajánljuk a most következő összesítésben szereplő darabokat, ha szeretnél zsigerig hatoló, különleges borzongásélményben részesülni!
Madarak (The Birds, 1963, r.: Alfred Hitchcock)
Meglepő, de Hitchcock valójában csak egyetlen horrorfilmet rendezett hosszú és sikeres pályafutása során. A Psycho inkább a nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb műfaji alakzatának, a thriller és a horror határzónájában elhelyezkedő slashernek az előfutára, a három évvel későbbi – máig ellentmondásos megítélésű – Madarak azonban a művészi – pontosabban: a modern európai művészfilm hatásától is megérintett – horror iskolapéldája. Ahogy azt a suspense nagymesterétől megszokhattuk, a cselekmény lassan mélyül, a főhősök bimbózó románca egy ideig késlelteti a horrorszál kibontakozását, de amikor elszabadul a pokol, a széke karfájába kétségbeesetten kapaszkodó néző csak azért szurkol, hogy Bodega Bay kisvárosa végül ne jusson kárhozatra. Miért támadják meg a madarak az embereket? Hitchcock pimaszul elhallgatja a választ, de ez végül is csupán egy apróság: a Madarak igazi erőssége a pazar hangulatteremtésben, a különböző műfajokkal való szertelen, kreatív játékban és a korát messze megelőző, innovatív technikai megoldásokban keresendő.
Lelkek karneválja (Carnival of Souls, 1962, r.: Herk Harvey)
Ha Európában születik, valószínűleg művészfilmként forgalmazták volna ezt az ismeretlen gyöngyszemet. A Lelkek karneválja egy fiatal lány különös históriája. Hősnőnk egy súlyos autóbalesetet követően egy ódon templom orgonistájaként próbál új életet kezdeni. Hamarosan azonban furcsa jelenségekre lesz figyelmes: egyre inkább úgy tűnik, mintha egy keskeny pallón közlekedne, mely a valóság és gyötrelmes álmai között húzódik. Idő és tér határai hirtelen kitágulnak a számára: mintha a szellemek titkos világa hívogatná. A Lelkek karneválja igazi csiszolatlan gyémánt, mindemellett pedig kivételes műfaji- és stíluselegy: szorongató kísértethistória Antonionit idéző művészfilmbe oltva.
A cápa (Jaws, 1975, r.: Steven Spielberg)
Mielőtt a legtehetségesebb hollywoodi mesteremberré vált volna (nem, ez a titulus cseppet sem pejoratív), Spielberg rendezett néhány egyedi látásmódú, sőt: korszakos jelentőségű mesterművet. Az egyik ilyen alkotása a már-már kísérleti filmként is kategorizálható Párbaj (melyet fénykorában akár az imént említett Hitchcock is rendezhetett volna), a másik pedig a modern blockbuster ősatyja, az 1975-ben készült A cápa. Mai szemmel nézve is sokkoló, minuciózusan felépített, feszültségkezelésében is elsőrangú mozi (tulajdonképpen az “állathorror” alműfajának egyik megteremtője), mely tematikájában, konfliktus- és hősábrázolásában a western felé is tendál, az óceán mélyét uraló fenevad és a főhősök összecsapásai pedig egyenesen hátborzongatóak. A film legfélelmetesebb mozzanata mégis Quint (Robert Shaw) figurájához kapcsolódik. Amikor a tapasztalt cápavadász elmeséli ifjú fegyvertársainak a USS Indianapolis tragédiáját, nos, biztosra vehető, hogy az a rövid, de elementáris erejű jelenet neked is a retinádba ég.
A ház hideg szíve (The Haunting, 1963, r.: Robert Wise)
Robert Wise az amerikai filmtörténet egyik leginkább alulértékelt rendezője. Pályájának egyik ékköve az 1963-ban készült The Haunting (találó magyar fordításban: A ház hideg szíve), egy rokonszenvesen konzervatív, gótikus kísértettörténet. A sztori – hogy stílszerűek legyünk – rémesen egyszerű: egy detektív megbíz két médiumot, hogy kivizsgálják a megmagyarázhatatlannak tűnő történéseket egy ódon New England-béli kúrián. A ház hideg szíve úgy válik minden idők egyik legfélelmetesebb horrorfilmjévé, hogy a cselekmény során nem találkozunk ijesztőre maszkírozott lidércekkel, túlvilági démonokkal vagy fenyegető külsejű szörnyszülöttekkel: a rettegést Wise a mesteri kameramozgások, a csodás fény-árnyék játékok és a remekbe szabott színészi alakítások révén plántálja a szívünkbe. Kihagyhatatlan remekmű!
A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chainsaw Massacre, 1974, r.: Tobe Hooper)
Nevezték már perverznek, betegnek és kegyetlennek is, de tény, hogy A texasi láncfűrészes mészárlás minden idők egyik legnagyszerűbb horrorfilmje. Gyomorforgató és kőkemény látlelet a Watergate-éra erkölcsileg megbillent Amerikájáról, az öncélú erőszak és a káosz tengerentúli virágkoráról. A mai napig hihetetlen, hogy a jobbára “egyfilmes rendezőként” elkönyvelt Hooper (aki később tényleg nem tudott visszatérni e film magaslataihoz) uzsonnapénzből forgatta ezt a cellulózba csomagolt, letaglózó erejű lázálmot. Akárhányszor is nézzük újra, A texasi láncfűrészes mészárlás mindig olyan élményt nyújt, mintha zsilettpenge hatolna a húsunkba. Csupán két jelenetet emelnénk ki, mely – túlzás nélkül – filmtörténeti értékű: a láncfűrészt berregtető Bőrpofa és a final girl kétségbeesett éjszakai hajszája, valamint a Nagypapa “elnökletével” megtartott, szürreális vacsora, közvetlenül a végjáték előtt.
Ragyogás (The Shining, 1980, r.: Stanley Kubrick)
Minden idők talán legkiválóbb Stephen King-adaptációja, amit az eredeti mű hívei gyakran félreértenek. Kubrickot ugyanis nem a regénylapokon kibomló tradicionális rémmese izgatta, hanem egy nyitott szerkezetű történetet akart elmesélni arról, mi történik, ha valakit megigéz egy delíriumos ábránd, egy őrült eszme – közelebbről: mi történik, ha egy művészt felemészt a saját alkotása. A Ragyogás elsősorban erről a konfliktusról szól, mindemellett azonban szállítja nekünk az egyetemes horrortörténet leglidércesebb jeleneteit is – gondoljunk csak Jack Torrance (Jack Nicholson élete egyik legjobb alakítását nyújtja a főszerepben) “kalandjaira” az Overlook Hotel tágas báltermében, vagy épp az utolsó néhány képkockára, mely világossá teszi, valójában miből is szőtte Kubrick a film cselekményét. Az álmainkból. (A Ragyogásról korábban ebben a cikkünkben írtunk.)
A nyolcadik utas: A halál (Alien, 1979, r.: Ridley Scott)
Mit is lehetne írni a hetvenes évek végének felejthetetlen sci-fi horrorjáról? Az Alien mind trükktechnikáját, mind díszletvilágát, mind pedig naturalizmusát tekintve vetekedik a műfaj jelenkori képviselőivel. A Star Wars két évvel korábban a fantasyvel házasította össze a science fiction műfaját – így született meg a “modern űropera” kategóriája -, az ezerarcú Ridley Scott magnum opusa pedig bebizonyította, hogy a sci-fi és a horror násza hasonlóan gyümölcsözőnek bizonyulhat.
Az élőhalottak éjszakája (Night of the Living Dead, 1968, r.: George A. Romero)
George A. Romero nagyívű filmciklusának első darabja megalapozta a modern zombihorrort. A “folytatások” (a 10 évvel későbbi A holtak hajnala, valamint az 1985-ös A holtak napja) sajnos nem tudtak felnőni elődjük nagyszerűségéhez, Az élőhalottak éjszakája azonban minden létező fronton kiváló: kontrasztos képei, klausztrofób hangulata, metsző társadalomkritikája éppúgy meghökkent, akár zseniális feszültségteremtése. És ne feledjük: Az élőhalottak éjszakája nélkül talán sosem születtek volna meg olyan későbbi remekművek, mint John Carpenter 1976-os thrillere, A 13-as rendőrörs ostroma.
A légy (The Fly, 1986, r.: David Cronenberg)
Cronenberg talán legsikerültebb filmje, egyszersmind a nyolcvanas évek egyik csúcshorrorja. A légy történetének középpontjában egy olyan szörnyűséges metamorfózis áll, mely Franz Kafka tollára kívánkozik. Seth Brundle (Jeff Goldblum), az elszánt tudós kitartóan dolgozik teleportáló gépén. Az egyik kísérlete közben genetikai állománya összekeverdik egy légyével. Seth hamarosan furcsa változásokat észlel magán: testi ereje megsokszorozódik, miközben ő maga iszonytató, félig ember, félig légy monstrummá alakul. Cronenberg remekműve hideglelős biohorror, egyúttal örökérvényű tanmese az emberi szellem legyőzhetetlenségéről.
Ördöggerinc (El espinazo del diablo, 2001, r.: Guillermo del Toro)
Az Ördöggerinc Del Toro talán legjobb filmje a néhány évvel későbbi A Faun labirintusa, valamint a tavaly bemutatott Pinokkió mellett. Érzékeny, érzelmes, ugyanakkor brutálisan kemény horror, melyet a virtuóz kameramunka, a gyönyörű fényképezés, a kiválóan megvalósított narratív keret és a parányinak tűnő, mégis jelentőségteljes motívumok tesznek felejthetetlenné.
