5 zseniális neo-noir, amit mindenképpen látnod kell

Egybehangzó vélemények szerint Orson Welles 1958-as remekműve, A gonosz érintése az utolsó klasszikus film noir. Ez az álláspont korántsem támadhatatlan (gondoljunk csak a zsáner olyan későbbi gyöngyszemeire, mint az 1961-es Blast of Silence), de a következő évtizedben a „fekete film” tényleg erjedésnek indult, s lassan átadta a helyét egy új, modernebb, cinikusabb műfajváltozatnak.

A neo-noir a hatvanas-hetvenes évek fordulóján született: abban az időszakban, amikor Amerika meghasonlott önmagával. Kollektív traumák sora rázta meg az országot: a demokrata párti vezetők meggyilkolása, a polgárjogi küzdelmek, az eszkalálódó vietnami háború, s a Watergate-botrány mind olyan mérföldkövek voltak, melyek világosan jelezték, hogy az Egyesült Államok végleg elveszítette ártatlanságát.

Ebben az időszakban öltött formát a neo-noir, mely a klasszikus „fekete film” cinikusabb és ironikusabb, egyszersmind korszerűbb változataként tökéletesen tolmácsolta az Amerikát eluraló kétségbeesést és rossz közérzetet.

A neo-noir műfaja ma is létezik, bár a filmtörténészek nagyfokú rugalmassággal viszonyulnak ehhez a kategóriához. Egyesek neo-noirként tételeznek minden filmet, mely a klasszikus zsáner képi világát (kontrasztos fényképezés, fény-árnyék játékok, expresszionista világítástechnika) reprodukálja, míg mások szűkebbre szabják a kereteket, és csak azokat a darabokat sorolják ide, melyek témavilágukban (bűn és bűnhődés, a kisember, a „jedermann” privát vétkei) és karakterábrázolásukban (erkölcsi integritását vesztett férfi, megkeseredett magándetektív, veszedelmes femme fatale) is a noir felé tendálnak. Mi az utóbbi, „szigorúbb” kritériumokat tekintettük zsinórmértéknek, amikor összeállítottuk a filmtörténet legnagyszerűbb neo-noirjainak listáját. Máris mutatjuk az öt kihagyhatatlan alkotást. Tarts velünk!

5. A hosszú búcsú (1973, r.: Robert Altman)

A hetvenes években teljesen újjászületett a magándetektív-noir (melyet a hőskorban még olyan művek illusztráltak, mint A máltai sólyom vagy A hosszú álom). A nyomozók esetlenebbekké és frusztráltabbakká, a felgöngyölítendő ügyek kuszábbakká váltak, miközben természetesen a társadalmi közeg és a tárgyi világ is alaposan megváltozott. Robert Altman 1973-as A hosszú búcsúja a műfaj talán legvakmerőbb dekonstrukciója: egyszerre kiábrándult és gunyoros, ugyanakkor rengeteg úttörő formanyelvi lelemény tarkítja. Elliott Gould minden idők legbizarrabb Philip Marlowe-ja: egészen a pörölycsapásszerű fináléig úgy tűnhet, hogy egy közönyös mitugrász, egy életidegen antihős csetlik-botlik a vásznon, végül azonban kiderül, hogy ez a magánnyomozó is erkölcsi lény, még ha becsületkódexe sajátos is. A hosszú búcsú számtalanszor kikacsint a klasszikus Hollywoodra és a film noir fénykorára is. (Kevesen tudják, de egy nyúlfarknyi szerepben még a szárnyait bontogató Arnold Schwarzenegger is felbukkan a filmben.)

4. Szimpla ügy (1998, r.: Sam Raimi)

Sam Raimi (Gonosz halott, Pókember) a kilencvenes évek végén előrukkolt minden idők egyik legnagyszerűbb neo-noirjával, melyet méltatlanul feledett el az utókor. A Szimpla ügy három balekről szól, akik egy táskányi pénzre bukkannak egy lezuhant repülőgép roncsai között, s úgy döntenek, megtartják a több millió dolláros összeget. Ahogy a legtöbb noirhős, természetesen ők is belegabalyodnak a végzet hálójába. Tetemes vagyont kell elosztaniuk egymás között, így aztán nem csoda, hogy lassacskán mindannyiukat hatalmukba keríti a bizalmatlanság és a rettegés, sőt csillapíthatatlan bírvágyuk emberéleteket is követel. A Szimpla ügyet sokan a Coen-fivérek által rendezett Fargo párdarabjának, „kistestvérének” tartják (mind tematikailag, mind pedig környezetrajzában hasonlít a két évvel korábban készült kultuszműre), ám Raimi opusza még annál is izgalmasabb és szórakoztatóbb (ha csak egy hajszállal is). A bűnbe involválódó kisember archetipikus története, a hóborította, szinte már nem is evilági táj és Billy Bob Thornton szívszorító alakítása: ezek a zseniális Szimpla ügy legfontosabb összevetői.

3. Az ember, aki ott se volt (2001, r.: Ethan és Joel Coen)

Ha a Fargo nem is, Coenék másik remekbe szabott neo-noirja azért felkerült a listánkra. Az ember, aki ott se volt még a testvérpár egyébként terjedelmes és szép életművéből is kimagaslik. Az imént említett Billy Bob Thornton éles vonásokkal rajzolja meg a rossz döntései miatt tragédiák szövevényébe csöppenő kaliforniai borbélyt, a noir aranykorát gyönyörűen megidéző, fekete-fehér képi világ (Roger Deakins operatőr ezúttal is fenomenális), a filmtörténeti reflexiók (Coenék többek között a Kettős kárigényre, az Aszfaltdzsungelre és Hitchockra is kikacsintanak) és a szívfacsaró, szinte balladai történet fordulatai megbabonázzák a nézőt. (És a néhány nappal ezelőtt elhunyt Benedek Miklós is brillírozik a főszereplő magyar hangjaként.)

2. Éjszakai lépések (1975, r.: Arthur Penn)

Egy újabb elfeledett neo-noir a mozgalmas hetvenes évekből. Gene Hackman egy Harry Moseby nevű magánkopót játszik, aki Floridába utazik, hogy előkerítse megbízója, a korosodó hollywoodi ex-színésznő elbitangolt lányát. Teljesíti is a feladatot, hiszen megtalálja a lányt, de igazából semmit sem old meg, sőt tevékenysége szörnyűségek lavináját indítja el. Ahogy Pápai Zsolt filmtörténész fogalmaz Hollywoodi Reneszánsz című könyvében: „Harry Moseby kisszerűbb, talajközelibb detektív, mint az elődei. (…) Azért képtelen a feladata megnyugtató megoldására, mert a film többi szereplőjéhez hasonlóan ő sincs birtokában annak az erkölcsi biztonságnak, amely segíthetné a tájékozódást ebben a hűtlenséggel és hazudozással, csalással és megcsalással, zsarolással és gyilkosságokkal terhes világban.” A morális iránytűjét vesztett, a kétes figurák sűrűjében eligazodni képtelen detektívhős egyszerre nevetséges és szánandó, mégis érzünk iránta némi rokonszenvet és részvétet – talán éppen azért, mert Humphrey Bogart Philip Marlowe-jával ellentétben hús-vér ember, aki – impulzív természetének és erősen korlátozott tisztánlátásának köszönhetően – rengeteg rossz döntést is hoz. Az Éjszakai rohanás kemény és illúzióvesztett film, lesújtó röntgenkép egy erkölcsi hullámvölgybe jutott társadalomról. Gene Hackman, a kor egyik legjelentősebb férfisztárja remekel a főszerepben, a szeszélyes véletlen hatalmát illusztráló végjáték pedig gyomorszájon vágja a nézőt.

1. Kínai negyed (1974, r.: Roman Polanski)

A Hollywoodi Reneszánsz alkonyának egyik legjelentősebb filmjében J. J. Gittes magánnyomozó (Jack Nicholson) élete legnehezebb ügyével szembesül. A 30-as évek Los Angelesében játszódó történet a Watergate-korszak allegóriájaként is tételezhető, hiszen munkája közben a Nicholson által bravúrosan alakított főszereplő olyan egyéni és kollektív bűnökre bukkan, melyek leleplezik az egész társadalom meghasonlottságát, erkölcsi romlottságát. Vízügyi panama, mindent átszövő korrupció, gyilkosság és incesztus: Roman Polanski korszakalkotó neo-noirjában már a bűnüldözésnek sincs semmi értelme, hiszen az igazságszolgáltatás lángpallosa többé nem sújt le a gazemberekre (nem csoda, hogy A máltai sólyom legendás direktora, John Huston által megformált antagonista, a beszédes nevű Noah Cross, aki egyébként az amerikai filmtörténet egyik legvisszataszítóbb gonosza, büntetlenül, mi több, győztesként sétál el a zárlatban). Igaz, Gittes is pszichésen sérült figura, akinek képességei erősen korlátozottak, mégis az igazságot szomjúhozza – mindhiába. John A. Alonzo szinte festményszerűen szép képei, Jerry Goldsmith hipnotikus erejű zenéje, Nicholson fanyar mosolya, Huston éjsötét aurája és a tragikus sorsú „femme fatale-t” játszó Faye Dunaway talányos kaméleonszerűsége: ezek az idén 50 esztendős Kínai negyed legfőbb erényei.