5 rendőrfilm, ami az első percétől az utolsóig tökéletes

A rendőrfilm bizonyos szempontból a western örököse: a szélfútta, poros vadnyugati tájakról a zajos-mocskos nagyvárosba helyezi át a Jó és a Rossz örök küzdelmét, miközben ugyanazokat az érzékeny kérdéseket feszegeti, amik már 150 éve is aktuálisak voltak.

Az úgynevezett „town tamer westernek” rendszerint arról szóltak, hogyan teremt rendet a tisztességes seriff a velejéig romlott, bűnös kisvárosban. (A vadnyugati film e cselekménytípusát vette revízió alá a zsáner történetének talán legfontosabb és legsikerültebb darabja, Fred Zinnemann Délidője.) E történetekben közvetlenül csapott össze a western világképének, ideológiájának két ellentétes hatalma, szervezőelve, a fejlődést képviselő civilizáció és a megzabolázhatatlannak tűnő vadon. És ez a tematika a hetvenes években virágba boruló rendőrfilmekbe is átszüremlett, azzal a különbséggel, hogy e zsáner a szélfútta, poros vadnyugati tájakról a mocskos-zajos nagyváros közegébe helyezte át a Jó és a Rossz örök küzdelmét.

A rendőrthriller lényegében ugyanazokat az érzékeny témákat boncolgatja, mint a western. Individuum és közösség,  törvényes rend és a káosz, egyéni tisztesség és a testületen belüli korrupció – ezekkel az ellentétpárokkal írhatók le legegyszerűbben a műfaj visszatérő konfliktustípusai.

Új összeállításunkban széles mozdulattal merítünk a rendőrfilm változatos és sokrétű műfajának kincsestárából: azokat az opuszokat tekintjük át, melyek egyetlen komoly mozista bakancslistájáról sem hiányozhatnak. Lássunk is neki!

Kiképzés (Training Day, 2001, r.: Antoine Fuqua)

Antoine Fuqua még mindig Hollywood egyik legtermékenyebb rendezője, aki – noha számos zsánerben kipróbálta már magát – elsősorban neves sztárgárdával megspékelt, igényes kiállítású akciófilmjeivel és thrillereivel hívta fel magára a figyelmet. Valószínűleg kevesen vitatnák, hogy filmográfiájának igazi tartópillére a 2001-es Kiképzés, az ezredforduló egyik legütősebb, legkeményebb rendőrthrillere, melyben Fuqua házi színésze, a kétszeres Oscar-díjas Denzel Washington alakítja Alonzo Harrist, a Los Angeles-i rendőrség kábítószer-osztályának rendhagyó módszerekkel dolgozó, agyafúrt és gátlástalan detektívjét. A 24 óra leforgása alatt játszódó, pörgős ritmusú sztori Harris és új protezsáltja, a zöldfülű Jake Hoyt (Ethan Hawke) első – és egyben utolsó – közös napját beszéli el, David Ayer kitűnő forgatókönyve pedig széles betekintést ad a rendőri szervezeten belüli korrupció hamisan csillogó kulisszái mögé. Ugyanakkor a Kiképzés – torokszorító fordulatai és precízen kidekázott, jó ütemben adagolt akciójelenetei dacára – elsősorban Washington briliáns alakítása miatt ennyire húsbavágó élmény. (A jeles színész a Gladiátor második részében tulajdonképpen a kaméleonszerű Harris karakterét „játszotta újra”, sajnos jóval mostohább körülmények között.)

Los Angeles, 43-as körzet (The New Centurions, 1972, r.: Richard Fleischer)

Richard Fleischer pályája a negyvenes-ötvenes években, mesteri film noirokkal vette kezdetét, de a hatvanas-hetvenes években a direktor más műfajokban is sziporkázott (A bostoni fojtogató, Zöld szója, Spikes bandája). Sőt, 1972-ben tető alá hozta a korszak egyik legkeményebb és legstílusosabb zsarufilmjét, a Los Angeles, 43-as körzetet (The New Centurions), mely szokatlan realizmussal és aprólékossággal mutatja be a rendőri munka dísztelen mindennapjait. A sztori főszereplője egy fiatal, de idealista zsaru (Stacy Keach), aki egy tapasztalt veterán (George C. Scott) szárnyai alatt lesi el a szakma hasznos fortélyait. Fleischer nézőpontjának nagyszerűsége abban rejlik, hogy nem hagyományos, célorientált cselekménnyel operál, inkább állóképszerű hangulatokat, lelkiállapotokat jelenít meg a vásznon, ez az impresszionisztikus stílus pedig tökéletesen elegyedik a már említett nagyfokú valószerűséggel. A Los Angeles, 43-as körzet olykor már-már közelebb áll egy Antonioni-filmhez, mint egy konvencionális rendőrthillerhez: szinte minden képkockájában európai ízlésű mozi, felesleges szentimentalizmus és heroizmus nélkül. Két-három Piszkos Harry-epizód után különösen kijózanító, mondhatni lórúgással felérő élmény.

Fekete eső (Black Rain, 1989, r.: Ridley Scott)

Máig az Elemi ösztön (1992) tekinthető Michael Douglas legismertebb rendőrfilmjének, pedig a hollywoodi színész pár évvel korábban forgatott egy hasonló témájú alkotást, mely több tekintetben is felveszi a versenyt Paul Verhoeven iskolateremtő klasszikusával: Ridley Scott Fekete eső című 1989-es rendezéséről van szó. A sztori nincs túlkomplikálva: két kemény New York-i zsaru Japánba érkezik, hogy átadjanak a helyi rendőrségnek egy elvetemült gyilkost, ám az események váratlan fordulatot vesznek, amikor egyiküket (Andy Garcia) brutálisan megölik. Az igazságszolgáltatás a páros idősebbik tagjára (Douglas) marad, aki beleveti magát Osaka egzotikus alvilágába: elszánt bosszúhadjáratát még a véres jakuzaháború golyózápora sem akaszthatja meg. Douglas szokás szerint mesteri alakítása mellett a Fekete esőt a Szárnyas fejvadász és az Alien miliőjét idéző képi világ, valamint Hans Zimmer frenetikus zenéje emeli a legjobb rendőrthrillerek panteonjába.

A detektív (The Detective, 1968, r: Gordon Douglas)

Frank Sinatra a hatvanas években a rendőrthiller, sőt a neo-noir műfajában is megmerítkezett. A Tony Rome (1967) és a Lady in Cement (1968) című, szinte már paródiának is beillő magándetektív-noirok örvén görbe tükröt tartott az akkoriban éppen látványos vérfrissítésen (Harper, 1966; Kínai negyed, 1974; Éjszakai lépések, 1975) áteső műfaj elé, a szintén ekkortájt bemutatott A detektívvel pedig a Délidő megkésett rendőrfilmes párdarabját forgatta le. Gordon Douglas alkotása egyszerre kőkemény, kompromisszumot nem ismerő zsarufilm, és az éra társadalmi mélymozgásainak hű lenyomata. Sinatra tévelygő, orientációját vesztett főhősének egy homoszexuális férfi gyilkosát kell kézre kerítenie, ám a szálak a helyi korrupció tűzfészkeihez – a városházáig és a rendőrfőnöki hivatalig – vezetnek, és miközben a nyomozó mindent feláldoz a hivatásáért, szinte észrevétlenül rohad szét a házassága. A detektív magánéleti szála sok tekintetben Don Siegel szintén 1968-ban bemutatott Madiganjére hajaz, Douglas konfliktusábrázolása és az amerikai győzelmi ideológiához való viszonya azonban sokkal radikálisabb, az ötletes időfelbontás és az érzékeny színészi játék pedig már csak hab a tortán.

Sötét utcák (Hustle, 1975, r.: Robert Aldrich)

A Sötét utcák tulajdonképpen keresztpozíciójú darab, hiszen a zsaruthriller és a neo-noir metszéspontjában helyezkedik el. Robert Aldrich karcos, szikár nagyvárosi bűnfilmje Phil Gaines hadnagyról (Burt Reynolds), a Los Angeles-i rendőrség kiégett detektívjéről szól, aki egy fiatal lány halálának körülményeit vizsgálva egy szétszálazhatatlanul kusza, zavaros és furcsa bűnesettel találja szemben magát. Sokáig olybá tűnik, teljesen konvencionális krimi pereg a vásznon, Aldrich azonban a célegyenesben – egy előre nem látható, de pörölycsapásszerű csavar segítségével – új tétet ad az egész történetnek, utólag az egész detektívmunka érvényét kérdőjelezve meg. A Sötét utcák minden snittjéből árad a hetvenes évek egész amerikai közéletét, illetve társadalmát átható kriptahangulat, Reynolds pedig – életunt tekintetével, a szájában fityegő cigarettával, s oldalán Catherine Deneuve igézően szép „bukott angyalával” – tökéletes antihős: már fanyar mosolyába bele van kódolva nem épp szivárványos jövője.