Elhunyt Hollywood hőskorának utolsó mohikánja, Robert Benton

Peter Bogdanovich, Bob Rafelson és William Friedkin után a hatvanas-hetvenes évek Hollywoodjának újabb kimagasló egyénisége távozott: 92 esztendősen elhunyt Robert Benton, a Bonnie és Clyde és a Kramer kontra Kramer legendás alkotója.

Kilencvenkét esztendős korában meghalt Robert Benton háromszoros Oscar-díjas amerikai rendező és forgatókönyvíró, a Bonnie és Clyde (1967) és a Kramer kontra Kramer (1979) jeles alkotója. A néhai direktor Manhattanben hunyt el múlt vasárnap – erősítette meg a New York Times Benton asszisztense, Marisa Forzano szavai alapján.

Benton 1932-ben, Dallasban látta meg a napvilágot. A Texasi Egyetemen szerzett képzőművészeti diplomát, majd New Yorkba költözött, hogy művészettörténetet tanuljon. E stúdiumot azonban már nem tudta befejezni, mivel be kellett vonulnia katonának.

Az ötvenes évek alkonyán íróként kezdett tevékenykedni, majd művészeti igazgatóként dolgozott az Esquire magazinnál. Miután kirúgták, úgy döntött, forgatókönyvíróként próbál szerencsét. Tervétől az sem tántorította el, hogy diszlexikája miatt az írás és az olvasás is nehezére esett. Sikerült meggyőznie kollégáját, David Newman zsurnalisztát, hogy társuljanak, és együtt írjanak forgatókönyveket. Első szkriptjüket, a Bonnie és Clyde-ot eleinte senki sem akarta felkarolni: a projekt csak akkor vált ígéretessé, amikor Arthur Penn elvállalta a rendezői megbízatást, a főszerepre pedig sikerült megnyerni a kor egyik legnagyobb sztárját, Warren Beatty-t.

A Bonnie és Clyde végül hatalmas sikert aratott, sőt intézmény-, forma- és stílustörténeti szempontból egyenesen forradalminak bizonyult. A historikusok egyöntetű álláspontja szerint a kor mércéjével mérve rendkívül erőszakos bűnügyi mozi megvetette a Hollywoodi Reneszánsz (1967-1975) néven ismert korstílus alapjait. (Nem mellesleg sztárt faragott Faye Dunaway-ből, és Gene Hackman számára is fontos ugródeszkát jelentett.)

Bentont és Newmant Oscar-díjra jelölték a darab forgatókönyvéért, és bár az aranyszoborról lecsúsztak, karrierjük óriási svungot kapott. Munkakollektívájuk a hetvenes évek elején sem bomlott fel: közösen szerezték a Joseph L. Mankiewicz által rendezett westernfilm, a Volt egyszer egy gazember (1970), valamint a Peter Bogdanovich nevével fémjelzett Mi van, doki? (1972) szkriptjét, de az 1978-as Superman forgatókönyvébe is besegítettek.

A hetvenes évek első felében viszont mindketten úgy döntöttek, hogy rendezőnek állnak. Benton első direktori munkája, a Vadnyugati kalandorok (1972) a műfaj sztenderjeitől eltérő módon gyermekkorú hősöket léptetett fel, nagyszerűen illeszkedve az épp akkortájt kibontakozó trendhez (Tűzkeresztség, 1972; Cowboyok, 1972; Spike bandája, 1974). Bár a kritikusok is elismerően nyilatkoztak róla, a kasszáknál megbukott, Benton pedig egy időre kiábrándult a filmezésből – írja a Variety.

Második direktori munkája egy vígjátéki árnyalatokkal színezett magándetektív-noir volt: a The Late Show (1977) a kor rendezőóriása, Robert Altman produceri közreműködésével jött létre, főszerepeit pedig Art Carney és Lily Tomlin alakította. Habár a mozi szerény sikert aratott, Benton magabiztossága ezúttal nem rendült meg.

Két évvel később mutatták be harmadik rendezését, a Kramer kontra Kramer című társadalmi drámát, mely egy frissen elvált férfi (Dustin Hoffman) és kisfia (Justin Henry) kapcsolatán keresztül fest hiteles képet az egyedülálló édesapák mindennapjairól, valamint a nukleáris családmodell válságáról. A filmben látványosan megmutatkozott Benton kitűnő szituációs érzéke és színészvezetési képessége. Hoffman és a feleségét alakító Meryl Streep egyaránt Oscar-díjat kaptak varázslatos alakításukért, és innentől mindkettejük karrierje magasabb fokozatra kapcsolt. (Érdekesség, hogy a férfi főszerepet eredetileg Al Pacinónak ajánlották fel, ő azonban nem élt a lehetőséggel. A sors iróniája, hogy az 1980-as Oscar-gálán a szerepet később elvállaló Hoffmannal kellett megküzdenie a szobrocskáért, de alulmaradt.)

Benton az Oscar-átadón két kategóriában (legjobb rendező, legjobb forgatókönyvíró) is diadalmaskodni tudott, és egy csapásra feljutott a szakma csúcsára. Következő alkotása, Az éjszaka csendje (1982) Hitchcock stílusában fogant, és bár a főszerepeket két nagyágyú (Meryl Streep, Roy Scheider) alakította, a nagyvárosi thriller jobbára visszhangtalan maradt. Kedvezőbb fogadtatásban részesült az 1984-es  Hely a szívemben (1984), mely a világgazdasági válságtól megtépázott Texasban játszódott, és egy gyermekeit egyedül nevelő asszony (Sally Field), valamint egy fekete idénymunkás (Danny Glover) kapcsolatáról szólt. Benton részben ugyanazokra a társadalmi témákra (szegénység, rasszizmus, az egyedülálló szülők keserű sorsa) fókuszált, melyek már korábbi rendezéseiben is megjelentek, az általa írt forgatókönyv azonban ismét nagyon erőteljesre sikeredett, a színészek pedig brillíroztak. A Hely a szívemben szinte minden létező babért learatott az 1985-ös díjszezonban, Benton pedig megkapta harmadik, egyben utolsó Oscar-díját, de nem a rendezői, hanem a forgatókönyvírói teljesítményéért.

Bár a Bízzál bennem! (1987) és a Billy Bathgate (1991) szinte nyomtalanul tűntek el a süllyesztőben, egy évtizeddel a Hely a szívemben sikere után Benton ismét megtáltosodott. A Senki bolondja (1994) című, Paul Newman főszereplésével készült filmdrámát a nézők és az ítészek is szerették, a rendezőt pedig újra Oscar-díjra jelölték a forgatókönyvért, ezúttal viszont nem ő lett a befutó. A Newmannel való közös munka olyannyira gördülékenyen ment, hogy Benton következő mozija főszerepével is a színészóriást bízta meg. A Rejtélyes alkonnyal (1998) a direktor visszatért a magándetektív-noirhoz, de a zsánert nem tudta megreformálni: a fésületlen forgatókönyv, a zavaróan lassú tempó és az idősödő szereplők (Newman mellett Gene Hackman és Susan Sarandon alakította a fontosabb figurákat) felléptetése sokaknak csalódást okozott. Benton a nosztalgia ütőkártyáját rántotta elő, csakhogy az ezredfordulón már avíttasnak tűnt a korszerűsítés igénye nélkül rehabilitálni egy hetvenes évekbeli filmműfajt.

Philip Roth azonos című regénye nyomán készült a Szégyenfolt (2003) című melodráma, melyhez Benton ismét neves színészeket (Anthony Hopkins, Nicole Kidman) nyert meg, és újfent a rasszizmus problematikáját helyezte terítékre, a filmet mégis masszív közöny övezte. A kritikusok felrótták, hogy Anthony Hopkins cseppet sem volt hiteles a fekete szülőktől származó, de fehér bőrű zsidó értelmiségi bőrében, ugyanakkor a cselekményvezetés is botladozott, Benton pedig nem tudta gólra váltani az érdekfeszítő alaptéma által kínált ziccereket. Utolsó, 2007-es rendezése, A szerelem bősége az ütős színészgárda (Morgan Freeman, Greg Kinnear, Selma Blair) ellenére sem nyűgözte le a nagyérdeműt.

A rendező ezután végleg búcsút intett a hivatásának, igaz, több, a filmkészítésről szóló dokumentumfilmben (Wanderlust, 2006; Moguls and Movie Stars: A History of Hollywood, 2010) felbukkant még.

Átsétált az örökkévalóságba a Hollywoodi Reneszánsz és Új-Hollywood korszakának utolsó pionírja, aki forgatókönyvíróként, rendezőként, s a fontos társadalmi ügyek fáradhatatlan krónikásaként is történelmet írt. Nyugodjék békében!

(Kiemelt kép: Miramax Film)