Egy igazán dühös ember: Jason Statham legújabb filmjében Guy Ritchie kihúzza a gyufát

Egy igazán dühös embert farag a népszerű író-rendező a macsóvá érett egykori simlisből, aki keresztben nyeli le a páncélautókat.

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

hirdetés

Előzetese alapján az új Guy Ritchie-produkció látszólag nem több szimpla akciófilmnél, valójában kőkemény bűnügyi film, amelyben az író-rendező kedvére eljátszogat a zsánerekkel. Az Egy igazán dühös ember felültet a tesztoszteronbombára, amelynek az oldalára Jason Statham neve van odapingálva, és fellő minket a Holdra.

Tizenhat éve forgatott egymással utoljára közös filmet a kultikus rendező, Guy Ritchie, és az ikonikus akciósztár, Jason Statham. A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacsőben, a Blöffben vagy épp a Revolverben még egészen más karaktereket formált meg, mint ami az évek során végül a védjegyévé vált: a sztoikus és aszketikus verőember, aki megállíthatatlanul tör előre a célja felé, törött csontokat és golyó szaggatta testeket hagyva maga után.

hirdetés
hirdetés

Az Egy igazán dühös emberben összedobták, amijük van, a végeredmény pedig önmagáért beszél: egy adrenalinnal átitatott, bosszúszomjas bűnfilm született, amelyben Statham terminátorként tiporja el a Ritchie által felsorakoztatott akciófilmes kliséket.

A pénzszállító című francia film amerikai remake-je csak nagy vonalakban emlékeztet az eredeti alkotásra. Ritchie teljesen átgyúrta a sztorit, és a saját szája íze szerint forgatta le. Így a pénzszállítók mindennapjai helyett kezdetben valóban egy B kategóriás akciófilmnek tűnik a mozi, amelyet csak erősít a vídiába mártott főhős minden mimikát nélkülöző figurája. Statham fapofával és megfeszített végtagokkal uralja a vásznat, mintha egy testépítő versenyen pózolna. De nincs ezzel baj, őt ezért szeretjük. A nyitány, egy pénzszállító kirablása, magán viseli Ritchie kifordított stílusát: a páncélautó belsejében, fixen rögzített kamerával, mintegy bennfentesként követhetjük nyomon a történéseket. Az epizódokra szétszabdalt történet aztán vissza-visszatér ehhez a rabláshoz, hogy az újabb és újabb szemszögekből kikerekedjen a sztori.

Mesteremberek, munka közben (Guy Ritchie és Jason Statham) Fotó: Christopher Raphael/Lionsgate

Az epizodikusság kedvez a karaktereknek is: a második etapban Statham figurája árnyalódik, és tragédiája éjsötét bűnfilmbe viszi a produkciót. A jelenetek a Maffiózók televíziós sorozat naturalista képsorait idézik, a filmzene pedig az alvilági atmoszféra összekötő habarcsa. Ó igen, ez az igazi Guy Ritchie, ezért szeretjük! Statham-et pedig lekörözik a fogdmegek karizmatikus figurái, különösen a fehér sörényű Darrell D’Silva és a mély hangú Babs Olusanmokun visszafogott alakításai hitelesek.

Klasszik Ritchie-felállás (elöl Jason Statham, hátul a három fogdmeg: Cameron Jack, Darrell D’Silva és Babs Olusanmokun) Fotó: Lionsgate

A harmadik etapban meglepő módon a „rosszfiúk” kerülnek fókuszba: karakterizálás ez felső fokon, ami a tipikus B kategóriás akciófilmektől teljesen műfajidegen. Megismerjük a másik oldalt, motivációt kapnak a máskor csak szimplán puskavégre termett bűnözők, akik talán nem is annyira gonoszok. Szőrmentén még a rendszer által magukra hagyott, gyilkológépeknek kiképzett ex-katonák fölötti moralizálásra is jut idő. Persze dramatizálással nem vádolhatjuk meg a produkciót, ahogy nem jellemző rá a szereptévesztés sem.

hirdetés
Fényt derít az igazságra (Jason Statham) Fotó: Lionsgate

Ez az utolsó epizód a heist filmek jellegzetességeit viseli magán, amely egy gajra ment gigarablásba torkollik, ahol kő kövön, golyó a tárban, na meg vér a véredényekben nem marad. Ritchie most igazán kiéli magát az akció frontján, amikor már nem a ravasz és az agy, hanem a két füstölgő puskacső dominál. A végéhez érdemben sokat tesz hozzá Jeffrey Donovan – ő játszotta a rablók vezérét -, akire megbízható karakterszínészként mindig számíthatunk (lásd: a Liam Neeson nevével fémjelzett Becsületes tolvajban). Kibújt a szög a zsákból végre Scott Eastwoodnál is, akire mostanáig egyetlen jelző illett: halovány. Itt végre kimutatja a foga fehérjét, de éppoly karcosan, ahogy az apja, Clint Eastwood harapott rá a szivarjára a spagetti-westernekben. A vér nem válik vízzé. Jól van, Scott, jó az irány!

A vér nem válik vízzé (Scott Eastwood) Fotó: Lionsgate

Statham pedig már intézmény: 50 fölött is olyan formában van, amilyenben én soha életemben nem voltam. Ettől függetlenül örömmel vehette, hogy igazán dühös emberként a harcművészetet most szögre akaszthatja. Ezúttal elégnek bizonyul a hihetetlen karizmája, amivel mindenkit túlnő a vásznon. Mondjuk, a majdnem ripacskodásba átforduló Josh Hartnettel és az inkább cameoszerepben feltűnő Andy Garciával nem volt nehéz dolga, ők legfeljebb az arcukat és a nevüket adják a produkcióhoz, a tehetségüket nem. Ha nagy csihi-puhira vágysz, ez nem a te filmed. Hívd inkább A szállítót!

Egy igazán dühös ember (Jason Statham) Fotó: Lionsgate

Az Egy igazán dühös ember nem a csavaros történetével, a páratlan dialógusaival vagy az egyedi karaktereivel vesz le minket a lábunkról, ahogy azt Guy Ritchie bűnfilmjeitől megszokhattuk, hanem elsősorban a narratív megoldásaival. Ez az akciófilm technikailag egy végtelenül profi munka, ami, ha nem is válik kultfilmmé, de sallangmentes, komor és ütős akciómoziként bizony keményen odacsap. Egy krimibe oltott, szögegyenes bosszúfilm így válik egy remek rendező keze alatt művészetté.

Bányász Attila

hirdetés
hirdetés

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Előző cikk A koronavírus-fertőzésen átesettek negyedénél jelentkeztek egy hónap múlva új tünetek
Következő cikk A Dánia-Belgium találkozó kétségkívül az eddigi EB legmeghatóbb mérkőzése