Akiket imádunk gyűlölni: megalomán cégvezérek a hollywoodi filmekben

Csapnivaló főnökökkel nemcsak az életben futhatsz össze, de a filmvásznon is gyakran találkozhatsz velük. Bemutatjuk Hollywood utóbbi évtizedeinek hét legellenszenvesebb és leggátlástalanabb CEO-ját, avagy következzenek a popkultúra leghíresebb cégvezérei, akiket mindenki imád gyűlölni.

A hollywoodi mozi visszatérő karaktertípusa a minden hájjal megkent, törtető cégvezető, a kapitalizmus nagy „nyertese”, aki sokszor a háttérből irányítva, afféle bábjátékosként irányítja a politikai és gazdasági elitet, vagy épp a filantrópia maszkja mögé bújva próbálja zsebre vágni a világot, vagy legalább az Egyesült Államokat.

Mindenkinek baltával faragott véleménye van ezekről a figurákról. Van, aki rajong értük – a zöldfülű vállalkozók esetleg még példaképüknek is tekinti őket -, másból viszont csakis negatív érzelmeket (viszolygást, megvetést, szánakozást) csikarnak ki.

De vajon miért ennyire népszerűek a törtető, megalomán CEO-k a hollywoodi mozgóképekben? Nos, a válasz roppant egyszerű: azért, mert végtelenül komplex, szinte már káprázatosan ellentmondásos figurák. Az önmegvalósító ember iskolapéldái, népmesei csodalények, akik egymaguk küzdötték fel magukat a világ csúcsára, ugyanakkor ötvöződnek bennük a legtaszítóbb (vállalat)vezetői gyarlóságok is. Mi most arra vállalkoztunk, hogy összegyűjtsük az ezüstvászon legaljasabb és legkönyörtelenebb cégvezetőit: jöjjenek tehát azok az álomgyári férfihősök, akiknek sötét varázsa alól senki sem tudja kivonni magát.

Gordon Gekko (Tőzsdecápák, 1987, r.: Oliver Stone)

Michael Douglas a nyolcvanas évek alkonyán Oscar-díjat kapott Gordon Gekko, a lélektelen pénzember megformálásáért, aki a siker érdekében gőzhengerként gázol át mindenen és mindenkin. A Tőzsdecápák című Oliver Stone-klasszikus főhőse „slicked back” frizurájával Pat Riley-ra hajaz, lakonikus tömörségű, de roppant ütős egysorosai mára szállóigékké nemesedtek, teljességgel skrupulusmentes, rámenős stílusa és tettrekészsége pedig a filmtörténet egyik legkarizmatikusabb pénzügyi cápájává emelte – akinek te sem szeretnél az útjába kerülni.

Max Shreck (Batman visszatér, 1992, r.: Tim Burton)

Tim Burton 1989-es, korszakalkotó Batmanjének nem kevésbé remek folytatásáról már korábban is írtunk, azonban érdemes néhány sor erejéig elidőznünk a film talán legvisszataszítóbb antagonistájánál, a Christopher Walken által életre keltett Max Schrecknél. A gátlástalan amerikai mágnás archetípusával állunk szemben: a közösség szemében filantrópként igyekszik feltűnni, de csak azért, hogy egy ravasz csellel – egy új erőmű megépíttetésével – ellenőrzése alá vonja Gotham City energiaellátását. Ha a sötét lovag (Michael Keaton) nem lépne közbe, valószínűleg sikerrel is járna.

Sheldon Marcone (Az utolsó cserkész, 1991, r.: Tony Scott)

A kilencvenes évek egyik legzseniálisabb zsaruvígjátékának főgonosza, Sheldon Marcone az L.A. Stallions nevű futballcsapat tulajdonosa, de ez a titulus nem elégíti ki hatalomvágyát, s ravasz összeesküvést sző a sportághoz kötődő szerencsejátékok legalizálása céljából. A néhai Noble Willingham által parádésan megformált Marcone igazi hidegvérű, pökhendi szélhámos, aki főként rendíthetetlen magabiztossága miatt lesz hamar szálka a néző szemében.

Mark Zuckerberg (A közösségi háló, 2010, r.: David Fincher)

Ma már furcsának tűnik, de A közösségi háló című életrajzi mozi bemutatásakor sokan úgy érezték, David Fincher rendező és Aaron Sorkin forgatókönyvíró túlságosan sötét képet festett a Meta (akkor még Facebook) fejéről, a világ leghíresebb közösségi médiás platformjának társalapítójáról. Ma, csaknem másfél évtizeddel később már aligha gondolja így bárki is…

Dick Jones (Robotzsaru, 1987, r.: Paul Verhoeven)

Jones Verhoeven 1987-es kultklasszikusának főgonosza, az Omni Consumer Products (OCP) nevű megavállalat dörzsölt és nagyravágyó alelnöke, aki még a gyilkosságtól sem riad vissza, ha saját pozíciójának bebiztosítása a tét. Cox – aki a rendező másik emlékezetes, science fiction elemekkel dúsított akciófilmjében, a Total Recall – Az emlékmásban is brillírozott az antagonista bőrében – ezúttal is csodás alakítást nyújt, gyűlöletes karakterének nem mindennapi végzete pedig kéjes elégedettséggel tölti el a befogadót.

Sidney J. Mussburger (A nagy ugrás, 1994, r.: Joel és Ethan Coen)

A Coen-fivérek egyik korai, de remekül összerakott szatírájában a virágzó Hudsucker cég feje öngyilkosságot követ el (kiugrik a mamutvállalatnak otthont adó, gigantikus toronyház egyik ablakán), így a tényleges hatalmat az alelnök, a Paul Newman által alakított Sidney J. Mussburger veszi át, aki úgy dönt, tönkreteszi a céget, hogy aztán potom pénzért felvásárolhassa. A kapzsi, kígyónyelvű akarnok számításait végül az új elnök, a kétbalkezes Norville Barnes (Tim Robbins) húzza keresztül. Mussburger már eleve nagyszerűen megírt karakterét Newman ördögi játéka emeli messze az átlag fölé.

John Milton (Az ördög ügyvédje, 1997, r.: Taylor Hackford)

Az ördög ügyvédje kezdetben talányos antagonistája, John Milton (Al Pacino) egy menő New York-i jogi cég nagyhatalmú vezetőjének álcázza magát, de lassacskán kiderül, hogy a behízelgő modorú, agilis férfi maga a Sátán, s a megszeppent főhős, a tehetséges ügyvéd (Keanu Reeves) lelkére pályázik. Taylor Hackford lázálomszerű motívumokkal tűzdelt erkölcsi tanmeséje színvonalában kissé egyenetlen ugyan (és a slusszpoén is erőltetett kissé), az mindenesetre vitathatatlan, hogy Pacino alantas ösztönöktől vezérelt, egyszerre megnyerő és veszedelmes Miltonja igazi telitalálat: a burjánzó kárhozat ölt testet benne.